2016. december 7., szerda

Kis társadalomrajz

Magyari Nándor László

A kritikai társadalomtudományok (az absztrakt elmélet és az absztrakt empirizmus pólusai között mozogva) többet tudnak a társadalmi átalakulások dinamikájáról, mint azt általában föltételezik, illetve – és mivel a politikum ellenérdekelt az általuk föltárt valóság napfényre kerülésében, és ezért elfedi, vagy legalábbis igyekszik fölülírni az egyre divatosabb populista/demagóg diskurzusaival – ez a tudás gyakran háttérben marad.

És ez összefügg azzal is, hogy a kritikai értelmiségnek (akit felületesen, és igaztalanul baloldali-liberálisnak mondanak, (ha nem egyenesen stigmatizálják e jelzőkkel), aki ennek a tudásnak a kitermelője, forgalmazója, viszont nem föltétlen, és főként nem az egyedüli haszonélvezője (!), nem alakult ki a valós társadalmi bázisa (Szalai Erzsébet). Ezért aztán gazdasági háttere, anyagi lehetőségei is nagyon behatároltak, jó esetben az akadémiai élet, amúgy is szűkös forrásain tengődik. Ezeket előrebocsájtva igyekszem, a közérthetőség szempontját szem előtt tartva, vázolni a posztszocialista román és benne a rommagyar (új)kapitalista társadalom néhány jellemző stratégiai életpályamodelljét, abban reménykedve, hogy ezzel hozzájárulhatok a megváltozott gazdasági, társadadalmi és hatalmi háttér előtt zajló politikai mozgások jobb megértéséhez.
Az elmúlt rendszer, bárhogyan is nevezzük, akármilyen átfogó és mély kritikával illetnénk, vagy akár csak felszínes, gyűlölködő jelzőket aggatunk rá, a társadalmi egyenlőség szempontjából, és ezzel összefüggésben az osztálykülönbségek vonatkozásában, homogénebb, kevésbé diszkriminatív volt, mint a kialakuló (új)kapitalista rendszer. A szocialista/kommunista társadalmi ideál, végső soron, alapvető stratégiai célkitűzése az osztályokra épülő társadalom fölszámolása volt. Ma már jól tudjuk, hogy ez nem sikerült, azt is, hogy még ideális esetben sem sikerülhetett volna (az első talán Milovan Dgyilás volt, aki az új kommunista „nomenklatúra” – új osztálynak nevezte – kialakulására figyelmeztetett, még a negyvenes évek végén), viszont az életpályamodellek tekintetében, az egyéni és csoportos vertikális társadalmi mobilitás szempontjából, ez a modell erősen elterjedt és meghonosodott. Magyarán, bár az egész társadalom fölött ott volt az „üvegplafon”, mely nagyon is korlátozta a meggazdagodást, (sőt nálunk még a fogyasztást is) a gazdasági sikert és annak tartós, generációkon átívelő újratermelését, a feltörekvésnek, a szegénységben való egyenlőségnek, stb., kialakult és elterjedt egy szocialista modellje. (Kivéve egy nagyon szűk, társadalmi értelemben lényegtelenül vékony réteget, aki hatalmánál, azaz státusánál fogva került a kiváltságos osztályba, de maga is instabil volt, gyakran státusával együtt gazdasági alapjait is elveszítette, vagy a tisztogatások során akár szabadságát, sőt életét is. Paradox módon a nomenklatúra helyzete volt a leginstabilabb, leválthatók, kiszolgáltatottak, sőt megvádolhatók és üldözhetők, de minden esetre állandó kontroll alatt lévők voltak. Vance Packard írja klasszikus könyvében, hogy a „becsvágyó igazgatók”, „a világ legmanipuláltabb és legkizsákmányoltabb alkalmazottjai” – nos, ez a jellemzés kiválóan alkalmas a nomenklatúra derékhada helyzetének leírására. Nem mellesleg ez a modell, és a vele kapcsolatos strukturális nosztalgia, a múlt rendszert „visszasírók” imádatának a tárgya – és egyáltalán nem Ceaușescu vagy Kádár, és a többi régiónkbeli kommunista vezér kemény vagy puhább diktatúrája hanem – a létbiztonság, vagy legalábbis a tervezhetőség, a legkisebb kockázat fele való törekvés, még a valódi és tartós, osztályalappá acélosodó fölemelkedés feladásának árán is.) Az így jellemezhető szocialista életpályamodell központi eleme az oktatási karrier és a pályaválasztás volt, a legtöbb család („hatékony vágya”) elképzelése, és ehhez igazított döntései szerint, a fölemelkedés az oktatási rendszeren keresztül valósulhat meg, és többnyire több generációs projektként. Ha a gyerek diplomát szerez, akkor helyzete stabil lesz, sőt társadalmi státusa megváltozik, a fölemelkedés biztosított, ezért nagyon magas árat fizettek az iskolai befektetések terén. A családok, sőt az alsó osztályok széles rétegei elfogadták a feltörekvésnek azt a formáját, amely csak az „átörökített becsvágy”-on keresztül a jövő generáció fölemelkedésével élhető meg (Bourdieu írja, hogy a „A feltörekvő kispolgár egész léte valójában egy olyan jövő előrevetítése, amelyet leggyakrabban csak áttételesen a gyerekei révén ’élhet meg’”.) A ’89-es változásokat követő (új)kapitalista rendszer viszont, olyan modelleket importált (jóléti és fogyasztói társadalom eszménye), melyek a régi csatornákon, mobilitási hálózatokon keresztül nem megvalósíthatók, ezért életpályamodellt kell(ett) változtatni, ami azzal is járt, hogy az iskola, a tanulás elveszítette kiváltságos helyzetét. Szigorúan gazdasági értelemben, de a családok és egyének életstratégáit tekintve nem következmények nélkül, az eredeti tőkefelhalmozás (Marx) korszaka jött el, az uram-bátyám kapitalizmusé („crony capitalism”), ahol az összeköttetések rendszere, a társadalmi tőke, fontosabb a tudásnál, a kulturális tőkénél. A fölemelkedésnek már nemcsak a hosszú távú befektetések eredményeként, több generációra tervezett válfajai váltak elfogadottá, hanem a rövidtávú meggazdagodás és feltörekvés (a self made man ideálja), a siker és az ezzel járó státusszimbólumok váltak meghatározó életmodellé. A konzumerizmus „értékei”, olyan erőteljesen léptek fel, váltak társadalmi léptékben meghatározóvá, hogy ez az életmodell minden mást háttérbe szorított (anómiás állapot állt elő széles körben, a mertoni értelemben, ahol a nagyon erősen reklámozott, és besúlykolt célokhoz nem létez/tek/nek legális és reális eszközök, ezért alternatív eszközöket keresnek). És mivel a gyors felemelkedés, a státusfogyasztásban mérhető anyagi siker gazdasági feltételei nem adottak, illetve legális eszközei alig alakultak ki, a társadalom szétfejlődése, újrastrukturálódása két irányba tart/ott/ és két helyszínen zajl/ott/ik. Drámaian sokan kivándoroltak, illetve külföldi munkát vállaltak, mint az itthoni – legalábbis státusemelkedés – önmegvalósítás eszközét tekintve ez utóbbit. Akik pedig maradtak (és ne feledjük, társadalmunk a nagyszámú „kilépés” következtében „reziduális társadalom”-má vált), azok a státustársadalom modelljét vállalták föl, az elérhető társadalmi pozíciókért versengenek, minden (igen gyakran illojális, és illegális, korrupt, stb.) eszközzel. Ők azok (beleértve magukat a kritikai értelmiségieket is), akik, első körben legalábbis, rezignáltak a gazdasági fölemelkedés elérhetőségében, viszont erős vágyat éreznek a feltörekvésre, a társadalmi piramis megmászására, és ezért (ismételten Vance Packard kifejezését használva) társadalmi/politikai/adminisztratív státusokra vadásznak. Nem osztályhelyzetük (mely gazdasági alapú lenne) megváltozásában, hanem a státusukból (mely szimbolikus jelentőségű – ahogy azt eredetileg Max Weber kifejti) származó kiváltságok megszerzésében reménykednek. Az elérhető politikai és adminisztratív, de még az akadémiai, stb., (ezért a sok magánegyetem, tele zengzetesnél zengzetesebb státussal, és ezért a sok botrányos plágium-ügy ezen a téren) pozíciókat is, elsősorban nem „a közjó szolgálatának”, (el)hivatásnak (beruf), hanem az itthon megvalósítható státusemelkedés szinte egyetlen útjának tekintik. Azután a státust gazdasági tőkére igyekeznek átváltani, ebben viszont a (politikai) korrupció a transzmissziós szíj, az átváltás szinte egyetlen módozata (lásd zsákmányszerző, patronális politikai rendszer). Az oktatási karrier tekintetében, céljuk nem a tanulás, kulturális tőkéjük gyarapítása és hosszútávú kamatoztatása, hanem a diplomaszerzés, ami szigorúan instrumentális, hiszen státusemelkedéshez szükséges kellék.


És persze marad/t a társadalom legnagyobb része, aki jószerével semmiféle mobilitási pályát nem lát, aki nem tervez, és aki csak helyzete, státusza fenntartásában reménykedik, politikai/társadalmi értelemben (nyugdíjasok, a munakerőpiacról kiszorultak /underclass/, vagy agrárproletariátus, kényszervállalkozók,  prekariátus tagjai, stb. Nota bene, ezzel együtt ez a széles réteg adja a szavazók zömét, az ők vokuskért versengenek a politikusok.) inaktív, és alsó osztálybeli, hátrányos, és kiszolgáltatott helyzetéből, a szükségből kovácsol erényt, (ők, akik mindenféle gazdagságot tisztességtelennek, minden politikust korruptnak, stb., gondolnak és abban reménykednek, hogy a tisztességtelenül meggazdagodottak előbb utóbb elnyerik méltó büntetésüket, vagy legalábbis morális értelemben megsemmisülnek, noha ez az elvárás meglehetősen történelmietlen) farag egyfajta osztályéthoszt (többek között vallási színezetűt, vagy nosztalgikusat, millenárisat vagy másképpen utópisztikusat, nacionalistát és összeesküvés-elméletekre alapozottat, stb.), aki (legalábbis  „valószínűségi okság” szintjén, ahogy azt Bourdieu megfogalmazza), újratermeli alsóbb osztályhoz való tartozásának minden, külső és belső, gazdasági és kulturális kellékét. Eközben ők a „virtuális fogyasztók”, nem a reklámozott javakat, hanem a reklámot magát fogyasztják, viszont ezzel is erősítik és (lényegében elsődleges ágensként) közvetítik a fogyasztói társadalom modelljét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése