Az emberiség bölcsője
Kezemben gyújtóval állok egy égő bölcső mellett. A gyújtó műanyagja lassan ráolvad a kezemre, de a fájdalommal mit sem törődve fordítom félre figyelmem. A tűz lassan belém kap. Mozdulhatnék, de már minek? Bölcsőm gravírozása közben felgyújtottam magam. – Pedig milyen jó pénzért eladhattam volna… Személy szerint sokat szorongok a pillanatnyi klímakrízis miatt, bár sokszor igyekszem elterelni én is a gondolataimat erről. Ilyenkor a tudatalattimba söpröm ezeket a frusztrációkat, amelyek aztán álmok formájában köszönnek vissza, metaforákban. Ez is egyike ezen álmaimnak. S a legfrusztrálóbb az ébredés pillanatában a tudat, hogy nem tettem semmit a tűz kioltásáért úgy, ahogy sokszor nem teszek semmit a klímahelyzet megállításáért sem. Mozdulatlanságom a tehetetlenség jele. Pedig nem igaz az, hogy ha valami pusztulásnak indul, az egyetlen lehetőség, hogy megvárjuk, ameddig teljesen az enyészeté lesz. Megállíthatjuk a folyamatot, vagy segíthetünk annak lelassításában. Kis emberként sokan a
