2013. május 12., vasárnap

"Nem kell többnyelvű felirat, mert bejönnek a szándékosan magyarul beszélők"



Miért működik puskaporos hordóként Erdélyben a többnyelvű felirat kérdése, és miért zárkóznak el a román politikusok a magyar nyelv regionális nyelvvé tételétől? 
Horváth Istvánt Kertész Melinda kérdezte, az interjú a Transindexen jelent meg 2013 április 22-én.




Nyelvi tájképek Erdélyben címmel tartott előadást Horváth István szociológus március 23-án, a 3. Szociológus Napok keretében, Kolozsváron. A Nemzeti Kisebbségkutató Központ igazgatója a nyilvános térben megjelenő szövegeknek, nyelveknek, feliratoknak a funkcionálison túlmenő, szimbolikus jelentésére mutatott rá. Elmondta, a nyilvános térben található feliratozás nem pusztán tájékoztatásul szolgál, hanem a különböző etnikumok jelenlétére, elfogadottságára vagy éppen hiányára, marginalizálására is utalhat. Ha figyelembe vesszük ezeket a többletjelentéseket, nem nehéz megfejteni, hogy miért képes megannyi konfliktust szülni egy többnyelvű felirat kihelyezésének kérdése. Azonban ennek ellenkezőjére is létezik példa, amikor társadalmi konfliktusoktól, vitáktól mentes hangulatban sikerül kitenni a többnyelvű feliratokat. Horváth Istvánt az előadása kapcsán többek között a társadalompszichológia e sajátosságáról kérdeztük. 


Mi a különbség a tér és a hely között, és hogyan alakul át a tér hellyé? 

Horváth István: - Ha nagyon leegyszerűsítenénk, akkor azt mondanánk, hogy a tér a lehetséges tapasztalat számára adott üres keret, amely az egyéni és a kollektív tapasztalatok során hellyé alakul át: egyének, csoportok számára értelmes funkcióval, jelentéssel ruházódik fel, „megtelik” az üres keret. A tér tehát egy lehetséges kerete az emberi tevékenységeknek, a társadalmiságnak, a tér különböző kiterjedései akkor válnak helyekké, amikor az emberek és csoportok elkezdenek benne tevékenykedni, és bizonyos társadalmi viszonyok, tapasztalatok lokalizálódnak. A hely mindig valaki, vagy valakik számára hely. Mondok egy példát: egy személy számára, aki nem látta soha, Kolozsvár egy üres városi térnek számít. Ahogy az ott zajló különböző eseményekről értesül, lehetséges helyként jelenik meg a mentális térképén. Aztán egyetemistaként felkerül Kolozsvárra, kezdi bejárni a teret, majd sajátos élményei, tapasztalatai lesznek, megjelennek a számára kiemelt csomópontok - pl. a „ló farka”, mint találkahely - tehát történik egy érzelmi beruházás, társadalmi kapcsolatokkal, átvett kollektív, megtapasztalt egyéni jelentésekkel telnek meg a tér különböző részei. 


Több stratégia létezik arra, hogy hogyan kell a különböző tereket,ű különböző csoportok számára helyekké alakítani. Van, amikor elegendő funkciókkal felruházni azokat. Például építünk valahova egy mallt, amely fogyasztás szempontjából funkcionális hellyé változik. A tér hellyé változhat akkor is, ha elhelyezünk benne egy emlékművet, vagy el(-át)nevezzük egy adott csoport identitása számára releváns személy, személyiség nevével. 


Apropó egy emlékmű elhelyezése: a Bocskai térre kihelyeztek annak idején egy Avram Iancu-szobrot, építettek eléje egy színes fénnyel bevilágított, zenélő szökőkutat is, tehát a lehetséges beruházásokat megtették ahhoz, hogy ez a tér funkcionális legyen, de úgy tűnik, ez mégsem valósult meg. 

- Két szempont kellene kiegészítse egymást ahhoz, hogy a funari alternatív kolozsvári főtér építésének a kudarcát megértsük: a műépítészé és a társadalomkutatóé. Az építész feltehetőleg azt mondaná, hogy a terek akkor működnek hatékonyan, amennyiben kiképzésük során bizonyos objektív paramétereket tiszteletben tartanak. Mindenekelőtt formáról, kiterjedésről, arányosságokról, átláthatóságról volna szó. Ahhoz, hogy egy tér vonzza az embereket, fontos nemcsak az, hogy térszerűen működtessék (járdánál nagyobb felületet jelöljenek ki a gyalogos forgalomnak, sétának), hanem az is, hogy milyen magasságú épületek határolják be, milyen távolságra és milyen intenzitással zajlik az autósforgalom. Fontos az is, hogy az emberek milyen típusú mozgásszabadságot érzékelnek, hogy a tér szűkösségét bezártságként vagy intimitásként élik-e meg (például a kolozsvári Karolina-tér esetében a szűk és viszonylag magas épülettel behatárolt tér inkább intimitás-érzetet generál). Arról nem is beszélve, hogy egy adott magasságú szobor érvényesüléséhez egy bizonyos perspektíva szükséges, ami az Avram Iancu szobor esetében (így laikusként állítom) nincs meg. De itt döbbenek rá, hogy hozzá nem értő létemre, túl sokat is mondtam. 

Megállnék, hisz egyértelmű: egy műépítész képzettsége és tapasztalata szükséges ahhoz, hogy szakszerűen beszélhessünk arról, milyen objektív jellemzőkkel kellene rendelkeznie egy térnek ahhoz, hogy vonzó legyen, hogy esélyt adjon olyan találkozásokra, emberi eseményekre, amelyek következtében adott kategóriák számára hellyé alakulhatna, ellátva azokat a társadalmi funkciókat, amelyeket fentről lefelé tervezve próbálnak meg ráerőltetni erre a térre. 

A társadalomkutató azt mondaná, hogy a Bocskai-/Avram Iancu teret túlzsúfolták szimbolikus beruházásokkal, olyannyira, hogy egyik jelentése, fontossága sem tud igazából kiteljesedni, alkalmat adva valamilyen kollektív identitások lokalizálásának: az Avram Iancu emlékmű, az ortodox katedrális, a román nemzeti színház, a Lucian Blaga szobor, valamint (a templom mögött) a háborús hősök emlékműve. Tehát a tér objektív működése okán nehéz (egyáltalán nem praktikus) másfajta funkciókat, tapasztalásokat behelyezni. Másrészt olyan mennyiségű és eltérő regiszterben érvényesülő (vallási, kulturális, történelmi) szimbólum halmozódott oda fel, hogy egymás jelentését inkább kioltják, mind kiegészítik. Tehát lehet, hogy a szimbólumhalmozás, lehet, hogy a térszervezés objektívebb vonzatai, de valószínűbb, hogy a kettő együttes hatásaként ez a tér nem jelenik meg a Főtér reális alternatívájaként, legalábbis nem olyan formában, amilyennek azt Funar szánta. 

Mire vezethető vissza az, hogy a román közösség képviselői Kolozsváron hosszú időn keresztül megpróbálják ellehetetleníteni a magyar feliratok kitételét a közterületekre - például a műemléképületek esetében igyekeznek elrejteni a magyar nyelvű feliratot négy másik nyelvű felirat közé. Ugyanakkor különösebb társadalmi feszültség nélkül például Brassó bejárataihoz román-magyar-német nyelvű feliratot tettek ki, azóta sem perelte be senki a várost a feliratok miatt, nem úgy mint Aranyosgyéresen, ahol a magyar feliratú helységnévtábla nem maradhatott a helyén egy végleges bírósági ítélet miatt. 

Aranyosgyéresen a magyarság számaránya nagyjából megegyezik a brassói magyarság számarányával, míg Kolozsvár nagyváros, megyeszékhely, akárcsak Brassó. Mi a különbség az egyes városok táblákhoz való viszonyában? 



A többnyelvű helységnévtábláknak (általában a többnyelvű nyilvános feliratozásnak) minimum két rétege különíthető el. Az egyik a nyilvánvaló. A funkcionális réteg. A McDonald's jelvény étkezőhelyre utal. Egy helységnévtábla jelzi az illető település határát, egy közigazgatásilag behatárolt térséget, jelzi a helyi társadalomba történő belépés tényét. 


Ám a funkcionalitásán túl minden feliratozás - és kiemelten a többnyelvű helységnévtábla - egy másik dimenzióban is üzen. Ha kétnyelvű felirattal találkozunk egy helységnévtáblán vagy más nyilvános feliraton, még arra is következtetünk, hogy: az illető nyelvet beszélő közösség jelen van, az illető közösség nyelve elvben és bizonyos esélyekkel használható, illetve az illető nyelv beszélőinek is kijár valamilyen mértékű elfogadottság, tisztelet. Röviden a kisebbségi nyelv feltüntetése egy helységnévtáblán azt jelenti, hogy azt a nyelvet is legitimnek tekintik, és ekként is kezelik. 

A kisebbségi nyelvnek a feliratozásokban történő használata megszünteti a hivatalos nyelv kizárólagosságát, szimbolikus dominanciáját. Ha egy többnyelvű térségben, vagy egy dominánsan kisebbségi nyelvet beszélő település esetében a feliratozás kizárólag a domináns nyelven történik, az egy üzenet arra vonatkozóan, hogy ott érvényesíteni szeretnének egy olyan hatalmi projektumot, amelynek a célja, hogy az adott nyelv használata legyen a norma. E norma jegyében más nyelvek használata kivételes, hatalmilag nem támogatott, és bárki számon kérheti a domináns nyelv használatának a normájától történő eltérést. 

Ne feledjük el, Marosvásárhelyen 1990 márciusában az etnikai konfliktust kirobbantó szikra éppen egy felirat „kétnyelvűsítése” volt. A „Farmacie” mellé felírták azt is, hogy Gyógyszertár. És ez ellen helyi lakosok hördültek fel, olyan román emberek, akik nap mint nap tapasztalták a magyar nyelv jelenlétét, tudatában voltak annak, hogy a város lakosságának fele magyar.



Ám a magyar nyelvű feliratot nem a demográfiai valóságok, hanem a fennálló szimbolikus hatalmi viszonyok jegyében értelmezték, és a hatalmi rend megváltozásának jelét látták benne. Ugyanis 1990-ig a magyar nyelv fokozatosan kiszorult a nyilvánosságból, a feliratozásban dominánssá vált a román nyelv, ez pedig egyértelmű mutatója volt annak az elképzelésnek, miszerint a román nyelv használata a norma, és ehhez a normához viszonyítottan értékelik a magyar nyelv használatát. Tehát annak ellenére, hogy személyes viszonylatban a marosvásárhelyi románok egyenlő félként, akár barátként is tudtak viszonyulni a magyarokhoz, a szimbolikus csoportviszonyokat illetően tudatában voltak annak, hogy a román nyelvnek, a román közösségnek van egy hatalmi megerősítettsége, és az egynyelvű feliratozások pontosan ezt a státusz-aszimmetriát érvényesítik, fejezik ki és termelik újra. A magyarság jelenlétére, elfogadottságára utaló, a román felirat méretével megegyező magyar felirat megjelenését a románság úgy értelmezte, hogy a magyarság „felütötte a fejét”, ez pedig a társadalmi rend megváltozását vonja maga után. A nyilvános feliratozás rendjének a megváltoztatása jelezte a magyarok elismerés iránti aspirációit, ami egyértelműen az eladdig fennálló szimbolikus hatalmi viszonyok (még mai is zajló) átalakítási folyamatának a kezdetét jelentette. 



Nos, Brassó és Kolozsvár esetében más és más a kontextus és a tét, ami a kétnyelvű feliratozást illeti. Brassó szász városként volt jelen a történelem során, még akkor is, ha adott történelmi periódusban a magyarok relatív demográfiai többséggel rendelkeztek. A város az erdélyi magyar történelemben nem játszott kiemelkedő szerepet (és nem lát el ma sem kiemelkedő kulturális funkciókat). Vagy akár a város épített örökségére sem tart morális történelmi jogot sem a magyar, sem a román közösség. Mivel nincs kiélezett szimbolikus verseny a két közösség között, a multikulturális megjelenítés is könnyebben felvállalható. Arról nem is beszélve, hogy a multikulturalitás hangsúlyosan hozzátartozik Brassó turistacsalogató városimázsához. 


Ehhez képest Kolozsvár a magyar történelmi reprezentációkban, számos vonzatában magyar városként jelenik meg, beleértve a demográfiait is, és akként is működött. A demográfiai erőviszonyok nem olyan rég fordultak át a románság javára. Az épített örökség, a múlt más szimbólumai jelentős mértékben kötődnek a magyarsághoz. Jelentős oktatási és kulturális funkciókat lát el a város, mind a román, mind a magyar közösség számára. És a város mind a románok, mind a magyarok számára Erdély fővárosa. A közösségi szimbolikus viszonyok alkudozása itt más terminusokban zajlik le, mint Brassóban. Hisz a magyar közösség mindenekelőtt a városban tett történelmi beruházás erkölcsi elismerését kéri, és ennek az elismerésnek csak egy része az, hogy a magyar is legyen legitim nyelv (abban az értelemben, ahogyan azt az előbbiekben említettem). Nos, ebben az esetben a kétnyelvű helységnévtábla szimbolikus tétje fokozódik. 


Ön az előadásában egy 90-es években készült közvélemény-kutatás eredményeit is ismertette, amely szerint a románság elfogadhatónak tartotta azt, hogy a magyarok a saját intézményeik keretén belül (templomok, iskolák) használják a magyar nyelvet, azonban kevésbé tolerálták a magyar nyelv köztereken való megjelenését. Mi erre a magyarázat, illetve mennyire változhatott ez a szemlélet a 90-es évek óta? 

- A 90-es években készült kutatás során például azt kérdezték meg a román nemzetiségű alanyoktól, hogy milyen jogokat tartanak normálisnak. A megkérdezettek 54-56%-a akkor azt mondta, hogy egyetért a kisebbségek anyanyelvi oktatásával, de ez az arány azóta növekedett. Ugyanakkor a megkérdezettek 87%-a azt nyilatkozta, nem zavarja a kisebbségek anyanyelvén megjelenő sajtó. Vagyis a privát szférában vagy egy intézményes, de zárt világban az anyanyelv használata sokkal inkább elfogadott a többségiek által, mint a nyilvános szférában, konkrétan a köztéri feliratozások esetében. Ugyanis a nyilvánosságban megjelenő kétnyelvű feliratok - például az intézményeken - felhördülést válthatnak ki, hiszen a láthatóság terébe hozzák azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek a szimmetriára, a magyar nyelv elismerésére törekednek. Ne feledjük el a kétnyelvű helységnévtáblák elfogadottságának alakulását 2000-től errefelé: ez a fajta elfogadottság nagyon nehezen működött, legalább egy évtizedet tartott, amíg a kétnyelvű helységnévtáblák (magyar részeinek) megrongálása jelentősen alábbhagyott. A kétnyelvű tábla magyar felirata éppen azért nem volt elfogadott, mert a románság egy része úgy érezte, hogy ez egyértelmű mutatója annak, hogy gyengül a felülről jövő szimbolikus megerősítés.



2000-ben 50 (jelentős magyar népességű településen dolgozó) román önkormányzati tiszt- és tisztségviselővel készítettünk interjút arról, hogy miként látják az akkor már előrevetíthető nyelvpolitikai változást a közigazgatás terén. Többek között azt, hogy a magyar nyelvű feliratozás is törvényesen kötelezővé válik. 



Az egyik interjúalany azt mondta, ő tud magyarul, de neki ne írjanak ide ki semmit magyarul, mert akkor bejönnek a „szándékosan magyarul beszélők”. Kérdeztük, hogy mi az, hogy „szándékosan magyarul beszélők”? Elmagyarázta, vannak olyan idős személyek, akik nem tudnak románul, velük szívesen beszél magyarul. De ha kiírják magyarul is az ő hivatalának a nevét, akkor majd kötelező lesz neki használni a magyar nyelvet olyanokkal is, akikről tudja, hogy jól bírják a román nyelvet. 


Ez az epizód is pontosan mutatja, hogy a kétnyelvű nyilvános (és hivatalos) feliratozás nyelvi viselkedéseket legitimálhat, ezáltal felboríthat egy addig létező nyelvi rendet. Egy olyan nyelvi rendet, amely azon a normán alapul, hogy a legitim nyelv a román, annak használata a magától értetődő szabály, bármilyen más nyelv használata ennek a normának a viszonylatában értékelendő. 

A dolgok valamelyest megváltoztak mára, hisz ha nem is feltételek nélküli elkötelezettség és eltökéltség, de egy konstans kitartás volt tapasztalható a központi kormányzat részéről, ami a kétnyelvű helységnévtáblákat, a közintézmények kétnyelvű feliratozását illeti. Nem azt mondom, hogy e téren mára minden tökéletes lett, csak azt, hogy számos erdélyi településen a kétnyelvű helységnévtáblák, hivatalos feliratozás ma már a nyelvi tájkép elfogadott részeként működik. És habár időnként fellángolnak bizonyos fenntartások, azok már nem a kétnyelvű feliratozás lényegét (azt, hogy a magyar nyelvet is használják) hanem annak mikéntjét kérdőjelezik meg. 

Ott van például a sepsiszentgyörgyi eset, amikor a prefektus a városi önkormányzat azon gyakorlatát kifogásolta, hogy a magyar nyelvű intézménynévtáblát magasabbra helyezték ki, mint a románt. Persze ez a kekeckedés jelzi, hogy talán még nem beszélhetünk normalitásról, de nem elhanyagolandó, hogy a viták már nem föltétlenül azon a szinten folynak (habár még van erre példa) hogy legitim-e kérni a magyar nyelv legitim nyelvként történő elismerését. 



Tehát ez egy hatalmi harcról szól. 

- Ha etnikailag, vagy nyelvileg vegyes környezetről beszélünk, akkor nyilvánvalóan ez egy hatalmi harc, amelyben a tisztviselő nem is annyira a nyelvi készségei alapján pozicionálódott, hanem egy olyan aszimmetrikus nyelvi rend (és csoportviszonyok) védelmében lépett fel, amelyet ő legitimnek tartott. Tehát sokszor jó szándékú emberek is beszállnak ebbe a hatalmi harcba, hiszen a feliratozás, a többnyelvűség megjelenik a nyilvánosságban, az maga után vonja azt a bizonyos nyelvet beszélő társadalmi csoport elismerését. Ami nem egyszerűen egy szimbolikus gesztus, hanem törvényes kötelezettségekkel is járhat. Hisz az elismerés kisebbségi nyelvi jogokkal is jár. Ez meg azt jelenti, hogy felborulhat egy több évtizeden keresztül kiépült, mára már megszokott hatalmi rend, mely szerint többséginek lenni azt jelenti, hogy a nyelved a domináns nyelv, a kódválasztás alapértelmezett nyelve. 

Ennek egyik következménye például az, hogy Kolozsváron egy magyarnak eszébe sem jut magyarul megszólalni, amikor betér egy boltba, még akkor sem, ha az elárusító neve „magyaros” Tehát a magyar feliratozás megerősít egy közösséget, irányítja a kódválasztást, esetleg feljogosítja a magyar anyanyelvű egyéneket, hogy olyan színtereken próbálják meg használni a magyart, amelyeken sokáig a román nyelven történő megszólalást tartotta az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen normának. 


Elmondható az, hogy a román társadalom elfogadóbbá vált a magyar feliratozással szemben a 90-es évek óta? Ön szerint felülről érkező szabályozásokkal lehet nagyobb toleranciát kinevelni a magyar feliratok iránt, vagy inkább a grassroots kezdeményezések - mint például az Igen, tessék! mozgalom - működőképesebbek? 

- Két különböző trend érvényesül egyszerre. Egyrészt a nyelvi tájkép robbanásszerűen fejlődik: ha megnézzük Kolozsvár nyelvi tájképét, kiderül, hogy a 90-es évek elején dominánsan, majdnem kizárólag román volt, majd egy globalizálódó, keveredő nyelvi helyzet kezdett érvényesülni. Ha összehasonlítjuk a 90-es évek népességét és azt, amelyik most, 2013-ban lakja a várost, érdemes lenne megfigyelni, hogy hányan jártak közülük külföldön, milyen típusú tapasztalataik voltak, milyen típusú szolgáltatói kultúrákba nyertek betekintést, aminek során meggyőződhettek arról, hogy milyen funkcionális értéke van a többnyelvűségnek, esetleg haszonélvezői voltak ennek a gazdasági megalapozottságú többnyelvűségnek. 

Én úgy érzem, hogy egyrészt a nyelvi tájkép alakulása, másrészt az egyének nyelvi tapasztalata radikálisan megváltozott, ez a változás pedig egyfajta toleránsabb álláspontot is lehetővé tesz. Az Igen, tessék! célja megjelölni azokat a helyeket, ahol magyar nyelven is meg lehet szólalni. Erről a kezdeményezésről a román sajtó is cikkezett. A cikkekhez érkező kommentek között olvasható egy korábbi hozzászólónak válaszoló vélemény is: „neked nem tetszik az, hogy amikor elmész Hajdúszoboszlóra, a menü románul is ki van írva, és esetleg a pincér is beszél románul?”. Tehát a fogyasztó-orientált társadalomban ráéreznek, hogy a többnyelvűségnek van egy fogyasztói dimenziója is, a szolgáltatásnak egy hozzáadott értéke lehet, amit már tapasztaltak és elfogadhatónak tartanak. 

Pontosan az az érdekes az Igen, tessék! kezdeményezésben, hogy a magyar nyelv használatának a lehetősége a szolgáltatásnak egyik dimenziója, nem pedig egy jogérvényesítési forma. Ez a fajta logika elfogadottabb, tehát hogyha ebben a logikában közelítjük meg a többnyelvűség kérdését, az tapasztalhatjuk, hogy a társadalom egy jelentősebb rétegét nem fogja ez zavarni. Emellett a nyelvi tájkép is pluralizálódott, a fentről lefele strukturálás egyre inkább teret veszít, egyre inkább teret nyernek az alulról jövő nyelvpolitikai kezdeményezések. 

Cég- és intézményvezetők már nem érzékelnek egy, a kilencvenes évekre jellemző nyomást (amikor Gheorghe Funar még tudott hozni egy olyan határozatot, mely szerint a magyar színház is kizárólag román nyelvű plakátokon hirdethet) és van tere egy civil társadalmi nyelvpolitikai kezdeményezésnek. 



Miről szól a román politikum határozott elzárkózása attól, hogy a magyar nyelv regionális státusza megjelenjen az alkotmányban? 

- Ennek a kérdésnek két vonzata van. Egyrészt a regionális nyelv nyelvpolitikai tartalmára vonatkozik, másrészt a címke, a megnevezés szimbolikus értelmezésére, hasznára. Egyrészt nincs egy jogi értelemben vett formális meghatározása annak, hogy mi a regionális nyelv. Vagyis ha egy nyelvet regionális nyelvnek nevezünk, akkor az mit jelent a nyelvi funkciók szempontjából. Hol és milyen feltételek mellett lehet használni? Például, ha holnapra a román törvényhozó elfogadna egy olyan törvényt, amely azt írja elő, hogy „az érvényes törvénykezés korlátain belül, Kovászna és Hargita megyékben a magyar nyelv regionális nyelv”, a konkrét nyelvi jogok szempontjából nem történne semmi. Mindenekelőtt azért, mert a regionális nyelv fogalmának nincs egy egyértelműen és univerzálisan elfogadott jogi tartalma, amire egyértelműen adottnak lehetne tekinteni. Ahhoz, hogy tartalmában beszéljünk erről a kérdésről, kellene látni, hogy az eddigihez viszonyítottan milyen többletfunkcióval rendelkezne a magyar nyelv ott, ahol regionális nyelv státusza van. Tehát a regionális hivatalos nyelv tartalma további tartalmi pontosításokra szorul. 



Így azt lehet mondani, hogy az ellenállás nem annyira a regionális nyelv által feltételezett tényleges tartalmak, jogosítványok iránt fogalmazódik meg, hanem annak kapcsán, ahogyan a regionális nyelvként történő átminősítést mint szimbolikus követelést értelmezik, illetve amilyen értelmezési keretbe helyezik ezt a törekvést. 



A magyarság szempontjából a regionális nyelv fogalma, mint szimbólum, mindenekelőtt egy létező (szociolingvisztikai) realitás szimbolikus jogi elismerését és garantálását jelenthetné. Ugyanis tényleg vannak olyan vidékek, ahol a magyar lakosság majdnem minden szférában, majdnem kizárólagosan a magyar nyelvet használja. De amíg a regionális nyelvnek tervezet szintjén sincs tartalmi leírása, nem látom, mi az a jogilag meghatározott többletfunkció, amit a magyar, mint regionális nyelv mellé szándékoznak rendelni. Tehát szakértőként nem látom a politikai projekt lényegét ezen a szimbolikus megerősítési törekvésen túl. 


Viszont a román politikai és közéleti elit egy része számára a regionális nyelvvé avanzsálás szándéka olyan politikai felvetésként jelenik meg, amely tovább bővítené a magyar nyelv használatát szabályozó törvényes jogosítványokat. Ez számukra azért gond, mert román értelmiségiek és politikusok egy része megoldottnak tekinti a kisebbségi nyelvi jogok kérdését, hisz - érvelnek - az ezen a téren jelenleg érvényes európai normatív keretet átvették. 

Mi több, úgy vélik, hogy ezek alkalmazása néhány problémát is eredményezett. Lásd a székely zászló kapcsán fellángoló politikai és közéleti vitákat, amelyek nemcsak a szimbólumhasználatról szóltak, hanem arról is, hogy a kisebbségi nyelvi jogok alkalmazása hátrányosan érinti a Székelyföldön élő, vagy az odalátogató románságot! Lásd a botrányos talk-showt, amely során a műsorvezető kitámadtaTamás Sándort, Kovászna Megye Tanácsának elnökét, hogy miért nincs az intézménynek román nyelvű honlapja. Vagy a románul kértem és nem adtak Székelyföldön kenyeret városi legendájának az újra terítékre kerülését. Vagyis a román politikai elit egy része eleddig is fenntartásokkal viszonyult ahhoz, ahogyan a nyelvi rend Erdély egyes térségeiben átalakult, illetve ahhoz, ahogyan (meglátásuk szerint) a magyar nyelv újrapozicionálódott. 

Tehát a magyar nyelv, mint regionális nyelv programja (anélkül, hogy ezt valaki tartalmilag is pontosította volna) a román politikai elit egy része számára azt jelenti, hogy a magyarok folytatni akarják az alkut egy olyan téren, amelyen az irányukba tett megelőző engedmények (az ő meglátásuk szerint) áldatlan állapotokat eredményeztek. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése