A kolozsváron élő fiatalok és a színház kapcsolata (valamint megjegyzések egy kutatás kapcsán)
Írásom témája a
színházzal kapcsolatos, megközelítése pedig szociológiai. Azt mondanám, hogy
színházszociológiáról van szó, bár ezt a kifejezést nem sokan hallhatták eddig.
Valójában bennem is felmerül a kérdés: létezik-e egyáltalán színházszociológia?
A színházszociológiát a
művészetszociológia tárgykörén belül említhetjük, így is tartják számon. A
művészetszociológiában számtalan olyan tanulmány született, amelye foglalkozik többek között a színházzal és közönségével, vagy általános
következtetései erre a területre is érvényesek. Kiemelt helyen szerepelhet itt
Pierre Bourdieu munkássága, aki a kulturális - és ezen belül a magaskultúra
körébe sorolható - megnyilvánulásokat a hatalmi pozícióért folytatott
küzdelemben helyezi el. Természetesen más megközelítést is alkalmazhatunk, és
vizsgálhatjuk azokat a kódokat, amelyek alapján a kulturális termékek
értelmezhetővé válnak az egyén számára.
Színházszociológiával,
mint különálló diszciplínával foglalkozó írások nehezebben elérhetőek, viszont
ha az ember igazán kitartó találhat kérdőíves felmérések alapján megírt
tanulmányokat, és olyan elméleti tervezeteket, amelyek elmondják, hogy mi is a
probléma ezekkel. Ha figyelembe vesszük ezeket a véleményeket, akkor a
színházszociológia egy interdiszciplináris tudományág (kellene legyen), amely
túllép a számszerűsíthető tényeken, és a vizsgálódás során mindig a színházból
magából indul ki, nem hagyva figyelmen kívül annak mindenféle egyedi
jellemvonását. Na mármost színházszociológia ebben az értelemben, a maga
empirikus valójában nem létezik.
Az általam végzett
kutatás 2013. márciusában készült, ehhez képest nem tudom megmondani, hogy
azóta hogyan áll a helyzet. Abban sem lehetek biztos, hogy akkori
beszégetőtársaim két év távlatából felvállalnák véleményüket. Ezekkel a
megjegyzésekkel mutatnék be néhány gondolatot arról, hogy egy általam végzett
kutatás alapján mit is mondhatnék a kolozsváron élő fiatalok és a színház kapcsolatáról.
Teszem mindezt azzal a reménnyel, hogy senki sem fog tőlem amolyan mindezidáig
empirikusan nem létező színházszociológiát várni.
Ott kezdeném, hogy
miből is állt az a kutatás, amelyre bármit is alapozhatok. Először néhány
statisztikai adatot néztem meg (erről itt csak néhány szóban beszélnék), utána
pedig finomabb eszközökhöz folyamodtam. Sor került négy olyan kiscsoportos
beszélgetésre, amelyek meghívottai Kolozsváron élő fiatalok voltak; az egyes
csoportokat úgy válogattuk össze, hogy kettőbe egyetemisták kerültek (2. és 3.
fókuszok), kettőbe pedig már dolgozó fiatalok (1. és 4. csoportok), így
elétkorbeli eltérések is vannak. A témánk a színház volt, azaz a színház
szerepe általában, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház valamint más, kisebb
társulatok esetén is; aztán meg minden ami szóba került a téma kapcsán.
Számomra a legnagyobb kihívás mégiscsak az volt, amikor a beszélgetés
végeztével hirtelen megfordult a helyzet, és szembesülnöm kellett azzal, hogy
mit várok el a résztvevőktől, amikor ilyen kérdéseket intézek hozzájuk.
A statisztikai adatok
elemzése az a része írásomnak, amelyre a színházszociológia tervezetét megírók
azt mondanák, hogy semmi köze sincs ahhoz, ami az előadás és a közönség között
játszódik le. Röviden összefoglalva azt boncolgattam itt, hogy egy bizonyos,
erdélyi magyarokra reprezentatív felmérés alapján, és csak a városi lakosságot
nézve, kik azok, akik a leginkább látogatják a színházat. Azt hiszem, nem
meglepő, hogy magas iskolai végzettséggel rendelkezők, valamint a nők tartoznak
ebbe a kategóriába. Más kérdés viszont, hogy milyen társadalmi háttérrel
rendelkeznek azok az emberek, akik gyakori színházlátogatók (legalább havonta
megnéznek egy előadást). A felmérés szerint ők a 30-39 év közöttiek közül
kerülnek ki leginkább. A továbbiakban a
fókuszcsoportos beszélgetések tanulságainak elemzése következik.
A
színház szerepe
A fókuszcsoportos
vizsgálat során kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a nézők a színház
szerepéről. A beszélgetések alkalmával a leginkább két funkció körvonalazódott:
a nevelő valamint a szórakoztató, és ezek nagyon sok esetben
összefonódnak. A kettő közötti lényeges különbség abban áll, hogy ez utóbbi
alatt a legtöbben ugyanazt értik, míg a színház nevelő funkcióját
többféleképpen is meghatározzák. Majdnem mindegyik beszélgetés alkalmával szóba
került a színház társadalomra gyakorolt hatása a nevelő szerep részeként,
egyrészt oly módon, hogy az előadások könnyedebb formába burkolt
társadalomkritikának tekinthetőek, másrészt úgy, hogy közösségi,
közösségkovácsoló élményt jelenthet a közös színházbajárás és az utána történő
beszélgetés. Mind a négy fókuszcsoportos interjú során felmerült a színház
személyiségalakító szerepe is, viszont többféle módon van jelen ez a diskurzus:
élethelyzetekkel szembesít, lehetőséget és kérdéseket formál a néző számára,
elgondolkodtat, de egyértelmű formálás is szóba került.
„Szerintem
a színház az tükröt tart. A valóságot mutatja, nem egy ilyen elvont világot
akar megismertetni a nézővel, hanem a saját világát mutatja be, és olyan
kérdéseket tesz fel neki, amikre ő nem gondolna, és szüksége van ezekre a
kérdésekre, merthogy körülötte vannak.” (21 éves, lány)
A szórakoztató funkció
megjelenik a nevelő mellett, mint olyan, amely emberközelibbé, érdekesebbé teszi
az előadás komoly mondanivalóját, de ugyankkor sokszor a nevelő funkcióval
szembe is állítják. Ebben az esetben – amikor a nevelő szerep ellenében kerül
meghatározásra – többször vita tárgyává vált a kérdés, ahonnan végül a nevelő
funkció került ki győztesen. A vizsgálat során csupán egy olyan személy volt,
aki kizárólag a szórakozás érdekében látogatja a színházakat, azonban, saját
bevallása szerint, ő csupán alkalmanként
jár színházba. Egy másik diskurzus a minőségi szórakoztatásra helyezi a
hangsúlyt, a színházat a televízióval szembeállítva és magasabbra értékelve.
A leggyakoribbakon
kívül persze más funkciókat is tulajdonítanak a színháznak, ezek közül több
leginkább a művészi szerephez áll közel: a színház varázslat, megrendülés,
katarzis; van aki azért jár színházba, mert az kitolja emberi határait,
gazdagodik ezáltal. Gyakran merül fel a kultúráló szerep, viszont az
interjúalanyok nem reflektálnak arra, hogy ők mit értenek ezalatt, valószínűleg
magaskultúrára nevelő hatásról beszélhetünk. Három csoportban is szóbakerült
az, hogy a színházi közeg valami olyan, ami eltér a hétköznapoktól, ahol
másmilyen élményben lehet része az embernek. Ezeken kívül a színház energiákat
közvetít, lehet a belső, lelki folyamatok színtere, de szakrális szerepe és
interaktív jellege is előtérbe kerülhet.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház
A
színházak szerepéről alkotott diskurzus gyakran került előtérbe a Kolozsvári
Állami Magyar Színház esetében, mivel közpénzből működő létesítményről van szó.
A kolozsvári magyarok körében a színházra vonatkozó diskurzusokban legtöbbször
ez az intézmény szerepel kitüntetett helyen.
A színház kapcsán az
egyik legtöbbször felmerülő negatívum a jegyárusítás: az árak ugyan
megfelelőek, és a kedvezmények révén diákok számára is elérhetőek, viszont a
népszerű előadásokra nem lehet jegyet kapni. Az egyetemisták körében alternatív
módszerek is léteznek ilyen esetekre: mivel mindig van olyan, aki előre
lefoglalja a jegyet, aztán mégsem megy el, így a pénztárosnéni szimpátiáját
felkeltve könnyen lehet jegyhez jutni előadás előtt is. Más módszert
alkalmaznak viszont azok, akiknek ismerőseik dolgoznak a színháznál, ugyanis
több olyan személy vett részt a fókuszcsoportokon, akiket ”csempésztek már be”
előadásokra. Bár ez a módszer az intézmény számára pillanatnyilag
bevételkiesést jelenthet, úgy gondolom, hogy hosszútávon akár jövedelmező is
lehet, hiszen ezeknek a javaknak a fogyasztása további fogyasztást von maga
után, és nem érvényesül a határhaszon elv. Erre lehet példa egyik
interjúalanyom, aki akkor kezdte el a Kolozsvári Állami Magyar Színház
előadásait látogatni, amikor egyik ismerőse oda került dolgozni, és azóta
rendszeres látogatója a színháznak, bár mostmár kifizeti a jegy árát.
Ugyanakkor arra is oda kell figyelni, hogy ez a módszer, vagy más ismerősökön
keresztül történő jegyvásárlás visszatetsző lehet azok számára, akik kimaradnak
az informális rendszerből, és formális utakon próbálkoznak:
„-Tényleg
idegesítő, hogy nem kapok egyes előadásokra jegyet, és ez azért van, mert ilyen
korrupció működik a színház burkain belül, ami nagyon-nagyon stresszelő, hogy
beviszik az emberek egymást, tehát, hogy igen, a színháznál dolgozok,
lefoglalok tizenöt jegyet. S akkor a
másik, aki már tényleg hónapokig vár arra, hogy bejusson egy színdarabra, és
felhívja őket, és mondja, hogy jó, a következő két hónapba’ nincs, akkor a
harmadik hónapba’, legalább akkor, tehát hogy három hónappal, még félévvel
előtte is képesek az emberek lefoglalni, de egyszrűen nem lehet, mert vannak
olyan emberek akik lefoglalják előre. Voltak már ötször-hatszor, és még
elmennek hetedjére is. És ez nagyon nem jó. Legalábbis én például a
Születésnapot még mindig nem láttam.
-Én
se láttam.
(...)
-Azért
lapulok, mert engem is vittek így be.” (2. csoport)
A
színház és közönség viszonyáról azt mondhatjuk el, hogy vannak, akik egyfajta
nyitást éreznek a közönség irányába, főként a diákok fele, ugyanakkor
figyelembe kell venni azt is, hogy csak kevesen érzékelték ezt a fajta
kapcsolatkeresést. Egy szakmai körökben jártasabb személy viszont a nagyvilág
felé való nyitást értékelte pozitívumnak a Kolozsvári Állami Magyar Színház
esetén. Egy, az idősebb kategóriába tartozó résztvevő a színház
szabadszelleműségét értékelte, ugyankkor egy másik fókusz alkalmával, egy
másodéves egyetemista elmondta, hogy ő a szó szoros értelemben vett
kőszínháznak látja az intézményt, utalva a merev hierarchiákra és a
rugalmatlanságra. Megoszlanak a vélemények arra vonatkozóan is, hogy a
műsorpolitikára vonatkozó döntéseket kik jogosultak meghozni. Egy eléggé
elterjedt álláspont szerint közös megegyezésre van szükség, ahol az egész
alkotói közösség véleménye számít, és kisebb mértékben a nézőké is, viszont a
közönség véleménye nem dominálhat a szakképzettekével szemben. Itt is
megjelenik az a kritika, miszerint a műsorkínálatból hiányoznak a vidám,
szórakoztató előadások, amelyekre lenne igény. Érdekes, hogy ez a diskurzus
csak az idősebbek, dolgozók körében jelenik meg, a fiatalabbak számára már
természetes az újabb szemléletmód dominanciája. Kevesek által osztott, de
markáns vélemény, hogy a rendező, színházigazgató dolga a döntés, aki a
műsorpolitikában új szemléletet érvényesítve jó irányba tereli az intézményt.
„-Nem
tudom, hogy jelenleg hányan döntik el, én annak örülnék, hogyha a színházi
közösen dolgozó csoport együtt döntené el, hogy bármi történik ne egy ember, ne
két ember, ne három ember döntsön. Nem tudom, hogy most hogy működik, fogalmam
sincs, de én úgy gondolom, hogy hogyha több vélemény kerül mondjuk egy
brainstorming-gal az asztalra, akkor abból mondjuk előre, két-három évre előre
lehet több olyan csoportosítást válogatni, amit a nagyérdemű is szívesen néz,
ami változatos, ami nem csak egy idővonalat követ. Hogy bármi van, mindenképpen
több preferenciarendszer működjön.
-Hát
ez túl demokratikus, csak ez nem valósul meg.” (1.
csoport)
„Csak
Tompa is maradjon itt, és az ő utódja is majd próbálja az ő elkezdett vonalát
folytatni, és akkor szerintem minden jó lesz, és én is boldog leszek.” (22
éves, fiú)
A Kolozsvári Állami
Magyar Színház kapcsán a legtöbbször szóba kerülő pozitívum a színészek
kiválósága. Viszont rögtön ehhez kapcsolódik az is, hogy fiatalok sematikusnak
vélik a szereposztást: a klasszisokon kívül másokat is szeretnének főszerepben
látni, valamint egyes színészektől más karakterek megformálását is megnéznék.
Ez a probléma csupán azon a fókuszon nem merült fel, ahol domináns vélemény
volt a színház jelenlegi helyzetének kritika nélküli elfogadása. Színtén a
színészek kapcsán hangzott el (színházi berkekben járatos interjúalany szájából)
egy olyan vélemény, miszerint az egyes rendezések „megerőszakolják” ezeket a
színészeket, és nem hagyják őket kibontakozni.
Szintén a színészekhez
köthető kérdés a közvetlenség, amelyet többen is hiányolnak az egyetemisták
közül, és ennek kapcsán felmerült, hogy szívesen elmennének egy-egy
beszélgetésre az előadások után, ahol feltehetnék kérdéseiket. Érdekes, hogy
van, aki számára a közvetlenség hiányában a varázsából veszít a színház, de
olyan is van, akinek éppen ez jelenti a varázslatot.
„Szentgyörgyön
amit nagyon szerettem az az, hogy mindig tudta az ember, hogy hol találja meg a
színészeket így hétköznap a városba’, s nyugodtan oda lehet menni, s
beszélgetni, s ismerjük is egymást stb. S ez így hiányzik nekem Kolozsváron.
Mondjuk ez nem negatívum, me’ mondjuk ez tőlem is függ. (...) Tudtam, hogy ott
van Pálffy délbe tizenkettőkor a ***-be az utolsó széken, tudtam, hogy ott van
minden délbe'.” (21 éves, fiú)
„Múltkor
láttam Dimény Áront a mall-ba. Dimény Áron a mall-ba és én a mall-ba. A lényeg
az, hogy ott volt a családjával a mall-ba, és akkor én szépen elsétálok, és így
nézem, hogy Dimény Áron... Szóval vannak ilyen nagyon vicces dolgok, hogy
mondjuk felismerek egy színészt az utcán, és akkor így nézem, hogy az ő. (21
éves, lány)
Összességében a Kolozsvári
Állami Magyar Színház előadásai kapcsán a színvonalat emelhetjük ki, mint
olyant, amivel általában mindenki egyetért. Az előadásokon kívül pedig gyakran
szóbakerült az Interferenciák fesztivál, amely szintén pozitív visszahangokat
kelt a fiatal közönség körében. Végül pedig egyvalaki említette meg az Atelier
200 elnevezésű programot, amely a fókuszcsoportok szervezése idején lett
meghirdetve.
Más
színházak
A kőszínházon kívül a legtöbbször a Váróterem Projekt kerül szóba. Úgy élnek a köztudatban, mint egy független, alternatív, kísérletező csoportosulás, akiknek előnyük a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal szemben, hogy lendületesebbek, lelkesebbek, innovatívabbak. A Váróterem Projekt előadásaira összességében a könnyen emészthető és az improvizatív jelzőket alkalmazzák. Velük kapcsolatban volt olyan vélemény, miszerint az a jó bennük, hogy a kolozsvári szellemiséget, a lokálpatriotizmust erősítik; ez főként a Mit csináltál három évig? című előadásuk kapcsán. Ugyanokkor a közönség az előadást nem mindig pozitív színben tünteti fel:
„Mondjuk
ebbe van egy kis ilyen hatásvadász dolog is szerintem, (...) hogy ezt így
jobban el lehet adni, hogy felismersz dolgokat, hogy nem valami teljesen újat
látsz, hanem valami olyant amit
magadénak érzel, és közöd volt hozzá, esetleg már hallottál róla.”
(21 éves, fiú)
A fiatalok összességében úgy látják az
alternatív csoportokat, mint akik függetlenségük okán megtehetik, hogy saját
ízlésük szerint alakítsák műsorpolitikájukat, elegendő, ha egy bizonyos
csoporthoz szólnak, akik leginkább a diákok közül kerülnek ki. Továbbá az
alternatív színházakhoz kapcsolják még az előadók és a közönség között lévő
kisebb korkülönbséget, amelynek révén a közvetlenség inkább jellemző rájuk.
Gyakran kerültek még szóba a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színművészeti szakán
tanuló diákok előadásai, és egy helyen még szó esett a Puck bábszínházról, mint
lehetséges alternatíváról.
Bár az alternatív
csoportosulások között a nem magyar nyelven játszók ritkán kerülnek
megemlítésre, a kőszínházak esetén a Román Nemzati Színház előadásai annál
inkább. A közönség egy része követendő példának tartja a könnyedebb
előadásokat, amelyeket inkább jellemzőnek tart a román színházra, másik részük
viszont elítéli ezt az irányvonalat. Színtén könnyebben emészthető
alternatívákként tartják számon a Magyar és a Román Opera előadásait.
Etnikai
diskurzus
Az etnikai diskurzus domináns jelenléte csak a 3. fókuszcsoportban volt észrevehető, máshol egy-egy utalás történt csupán. Több helyen is megjelent az egykori épület elfoglalásával kapcsolatos ellenérzés, illetve burkoltabb formában: egy (idősebb) interjúalany a magyar népszínművek és a kortárs magyar drámák jelenlétét hiányolta a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorából.
Az említett csoportban
jelenlévő diskurzusra térünk ki bővebben, amelynek érdekessége, hogy a
beszélgetés végén azt is kijelentik, hogy a művészetnek át kellene lépnie a
nemzetiségi határokat és transznacionálissá válnia. Ebben a csoportban
egyetértés volt azt illetően, hogy a románok egy része a Kolozsvári Állami
Magyar Színház előadásait is nézi, ami annak tudható be, hogy ezek az előadások
sokkal színvonalasabbak, mint a Kolozsvári Román Nemzeti Színház előadásai. A
hangadó személy további kritikával illeti a román etnikumúak észtétikai
érzékét, a Váróterem Projektről pozitívumként megjegyzi, hogy magyar
kezdeményezés. Ebben az esetben – a többivel ellentétben – egyértelműen az
látszott, hogy a művészeti termékek fogyasztása az etnikai határok
megerősítésében is szerepet játszik.
„(...)
És milyen színházuk van szerencsétleneknek? Egy olyan, amilyen, mert elvették a
másikat. És ott van a román színház, akinek tényleg van egy győnyörű épülete,
és megtehetné azt, hogy olyan dolgokat csináljon, és tényleg őket bizonyára
jobban kényszerítik, mint minket. És valahogy vagy nem tartják kötelességüknek,
vagy tongyók, vagy nem igénylik, nekem az a meglátásom, de úgy vizuális téren
is a románoknak nincs igényük a szépre, az esztétikusra, vagy éppen ez az igény
elég ferde.” (22 éves, fiú)
Ízlések
A kolozsváron élő magyar fiatalok ízlését illetően nem beszélhetünk egy egységről, inkább különféle irányvonalak határozhatóak meg. A jelenleg uralkodó irányzat mellett állást foglalók a komorabb, sötét, aktuális problémákra fókuszáló előadásokat kedvelik. Szeretik, ha egy mű katartikus, „gyomorrúgásszerű”, és ehhez megfelelő helyszínként a stúdiótermet nevezik meg, ahol az élmény közelebbi, mint a nagyszínpadi előadások esetén. Egy ideáltipikus előadásban kevés az egyértelmű jelentéssel bíró jelenet, díszlet, szöveg; sokkal inkább a szimbolikus üzenetek uralkodnak, amelyekből a néző saját maga számára összerakja az előadás mondanivalóját. Ez a műfaj egyértelműen egy kisebb réteget szólít meg, akik igényt is tartanak a kulturális felsőbbrendűségre. A kritikus szemléletűek tábora két csoportra osztható, akik közül az idősebbek a klasszikus magyar színművek létét hiányolja a kolozsvári műsorkínálatból, a fiatalabbak pedig alternatívabb irányba terelnék a kőszínház művészi tevékenységét is; ők a színház határait feszegető előadásokra is nyitottak lennének.
Csupán egyetlen olyan
esettel találkoztam, aki egyformán otthon van nemcsak a prózai színház, hanem
az opera és az operett világában is, ízlése sokrétű, szerteágazó. Ő – elmondása
alapján – saját közösségében véleményformáló szereppel bír. Ennek ellenére
jellemző a többségre, hogy a színházon belül nem meghatározott stílusú
előadásokat kedvel, hanem többfélét. Azok, akik kevesebb alkalommal járnak
színházba inkább barátaik ítélőképességére bízzák magukat, jobban kedvelik a
szórakoztató darabokat, nem szeretik viszont a rájátszásokat, mivel sok esetben
nem ismerik az eredeti művet, és így érthetetlenné válik számukra. A gyakori
színházlátogatók esetén több tényező játszik szerepet a megtekintendő előadások
kiválasztásában.
„(...)
Egyszer egy páron megnézik, elmondják, hogy érdemes-e megnézni, ha többen
megemlítették, akkor talán én is megnézem, ha azt mondják, hogy nagyon rossz,
akkor is megnézem; akkor azért nézem meg, hogy húha! ha ennyien mondják, hogy
rossz, akkor ez a darab valamit tud. Azzal van baj, amivel semleges mindenki.”
(25 éves, lány)
Előadás
és néző kapcsolata
A fókuszcsoportos interjúk nyomán elmondhatjuk, hogy az előadás megértése és a tetszés problémája sok esetben szoros kapcsolatban állnak egymással. A mű kognitív értelmezése tekintetében két domináns diskurzus figyelhető meg, az egyik egy klasszikusabb szemlélet, a másik pedig inkább a kritikus szemléletű közönséget jellemzi. Az első szerint az előadás megértése kulcsfontosságú, és az erre irányuló törekvés elengedhetetlen azok számára, akik elmennek egy előadásra. Még szélsőségesebb formában megjelenik azon színházlátogatóknak a felelősségre vonása is, akik enélkül az igény nélkül tekintik az előadásokat. A másik diskurzus, amelyik – csakúgy, mint az előző – több fókuszcsoportos interjú alkalmával is felszínre került, arra vonatkozik, hogy a megértés sokkal inkább azt jelenti, hogy a néző megkeresi a műben azt, ami neki szól, minthogy az előadás teljes világát tárja fel. A kérdés ugyanakkor nyitott marad: „Azt kell érteni, amit mondani akart eredetileg vagy azt ami nekem szól?”
„(...)Pont
azért megyek színházba, hogy mást mutasson, illetve, hogy abba a másba
megkapjak olyan elemeket, amik éppen hozzám szólnak. Tehát számomra a művészet
erről is szól, a könyv is, hogy mindig megkapd benne azt a részt, vagy a zenébe
vagy akármibe, ami pont neked van, és az a te személyes élményed a könyvvel, és
szerintem az úgy mindenkinek megvan, vagy épp a darabban megkapja azt a kis
mondatot, ami olyan, mintha a színész pont nekem mondaná. Honnan tudta?” (29
éves, lány)
Az értés kapcsán
felmerülő kérdés, hogy a szakmai kritikák olvasása mennyiben segíti avagy
korlátolja az előadás megértését. Itt is kétféle diskurzus különíthető el a
fenti mintájára: az első szerint mindenképpen érdemes a mű megtekintése előtt
kritikákat olvasni, ugyanis ezáltal az ember megkímélheti magát olyan
előadásoktól, amelyeket nem szívesen néz meg, és segítik az értelmezést is; más
álláspontot képviselők a szakmai véleményeket inkább az előadás megtekintése
után olvassák, mivel így elvárások nélkül ülhetnek be a színházba. Ez utóbbi
álláspont nagyobb teret enged az egyéni fantáziának és a személyes
kibontakozásnak, míg az előbbi a szakmai kánonhoz való alkalmazkodást segíti
elő, ezért talán nem véletlen, hogy az uralkodó stílushoz alkalmazdodók
csoportja az előadás megtekintése előtt informálódik, és nagyobb hangsúlyt is
fektet a kritikák elolvasására.
Spontán
reagálás és reflexió a befogadás folyamatára
A mű „tiszta szemlélése” feltételezi a befogadás folyamatára történő utalások elhanyagolását, amelyet beszélgetések során csak kevés esetben figyeltem meg. Az ilyen jellegű magatartás csupán a 3. fókuszcsoportos beszélgetés során dominált, vagyis ott, ahol a kulturális felsőbbrendűség diskurzusa is uralkodott. A beszélgetés során nem került utalás sem olyan közegre, ahol az illetők elsajátíthatták a műértés folyamatát, sem arra, hogy a megértés szintjei változóak. Ezzel szemben jelen volt a már fenntebb is említett felelősségre vonása a kognitív üzenetet megérteni nem akaróknak, valamint az alkotás folyamatának a spontán szemlélése, amelyet külön kiemel a passzív igenem használata is:
„
-A színház szerintem egy olyan művészeti ág, ami önmagában kell kibontakozzon,
és játszva legyen bizonyos emberek által.
(...)
-Én
ezzel is kezdtem még a legelején, hogy ez egy ilyan művészeti tér és irányzat,
és akkor ez egy ilyan doménium, ahol kéne fejlődjön így magától, és akkor nem
tudod, hogy hova lyukad ki az egész, de hogy így alkotódnak dolgok.”
(3. csoport)
Néhány helyzetben még
találkozunk a reflexió nélküli műszemlélettel, viszont ez nem válik dominánssá,
mivel ugyanakkor utalás történik a fókuszcsoport egy másik alanya részéről a
műértés tanulhatóságára, és arra, hogy nem tekinthetünk el attól, hogy mindenki
nem rendelkezik ilyen jellegű tanulmányokkal. Ezek a hivatkozások több helyen
is megjelennek, és többször megtörténik, hogy a megszólaló saját
képzetlenségének okán óvakodik a véleménynyilvánítástól, akkor is, ha
rendszeres színházlátogató, és van saját álláspontja.
Egy másik formája a
reflexív magatartásnak az, amikor a kulturális tőke azaz a műértő tudás
megszerzésének módját, vagy erre vonatkozó esetet mesélnek el az
interjúalanyok. Erre két példa volt, mindekettő olyan személyektől származik,
akik ízlése szerteágazó, és nem kötelezik el egyértelműen magukat a domináns
stílus mellett. Az első eset a formális oktatás keretén belül megvalósult
középiskolai élményre alapoz, amikor egy előadás megtekintésére került sor,
majd ezután a tanóra keretén belül történt az értelmezés. A másik pélka a
non-formális oktatáshoz köthető: az illető egy színjátszókör tagjaként nézett
meg úgy egy előadást, hogy előtte megismerhette a műben használt szimbólumok
jelentését. Ugyanaz a személy, aki az első példában szerepel, a szülővárosában
uralkodó színházi stílust is megnevezi, mint olyan tényezőt, amely befolyásolja
az ízlés alakulását.
Következtetések
Amint azt a kvantitatív kutatás is bizonyítja, a fiatalok körében a színházak látogatása gyakoribb, mint az idősebb korosztály esetén. Ugyanakkor a fókuszcsoportos vizsgálatok bizonyítják, hogy az ifjabb korosztály is további életkori csoportokra bontható, ahol az idősebbek között jelen van (bár alig hallhatóan) az a fajta diskurzus, amely a klasszikus drámákat, klasszikus rendezéseket hiányolja, viszont a fiatalabbak már a Tompa-féle színházon szocializálódtak, egyre kevésbé hallanak a Kolozsvári Állami Magyar Színház körül keveredett vitákról, ezért körükben már egyáltalán nem jelenik meg a régi stílus iránti igény. Sokkal nyitottabbak a formabontó irányzatok fele, amelyeket esetleg tőlünk nyugatra lévő országokban tapasztalnak, de a helyi alternatív kezdeményezéseket is szívesebben fogadják.
A fókuszcsoportos
interjúk alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a kolozsvári
színházlátogatók között a színház szerepéről szóló diskurzusban a nevelő
funkció kerül előtérbe, amely alatt egyaránt érthetjük a társadalomformáló és
az egyénre ható tényezőket. Az edukatív funkció mellett vagy azzal
szembeállítva jelenik meg a színház szórakoztató szerepe. Mindezek mellett a
művészi funkció is helyet kap, illetve különféle egyéb értelmezések. A
Kolozsvári Állami Magyar Színházban a legpozitívabb elemként a közönség a
színészek kiválóságát említi; a fókuszcsoportos beszélgetések alakalmával róluk
az derült ki, hogy a nézők szemében egy zárt világot képviselnek. A
jegyárusítás kapcsán viszont a fiataloknak negatív tapasztalataik vannak. A
domináns intézmény mellett a legtöbbek által ismert színházak a Váróterem
Projekt, illetve a Román Színház. Ez utóbbi kapcsán megjelenő etnikai
diskurzusok leginkább az épülettel kapcsolatosak, viszont a megnyilvánuások
nacionalista vonása csak kevés esetben válik dominánssá.
Beszélhetünk egy olyan
befogadó csoportról, akik – bár számbelileg kevesebben vannak – mégis domináns
pozíciót foglalnak el: az uralkodó ízlést képviselik, és teszik mindezt úgy,
hogy közben mellőzik a befogadás folyamatára vonatkozó diskurzusokat. Ízlésük
többnyire megfelel a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorpolitikájában
előtérbe kerülő előadások stílusának, kevésbé hajlanak a direkt módon
kifejezett, vidámabb hangvételű előadások fele. A színházlátogatás mellett
fontos számukra a kritikák elolvasása is, amelyek közrejátszanak a színházi
mezőben uralkodó szemlélet elsajátításában. A többiek kritikusabb szemmel nézik
a Kolozsvári Állami Magyar Színház kínálatával kapcsolatos döntéseket, a
szakmai kritikák pedig nem jelentenek számukra elsődleges forrást az előadások
kiválasztása során. Körükben a reflexív műszemléletre is találunk példát, tehát
tudatában vannak az általuk eddig elsajátított esztétikai tudás mibenlétének,
és annak, hogy hogyan jutottak ehhez hozzá.
A diskurzusok vizsgálata
során csak kevés alanyt volt alkalmunk megkérdezni, a kutatást érdemes lenne kibővíteni
még néhány fókuszcsoportos interjúval, így árnyaltabb képét kaphatnánk a
közönségtípusok megkülönböztetésének. Egy másik értelmezési keretbe helyezve a
fókuszcsoportos interjúkat, össze lehetne hasonlítani a közönség és az alkotók
(rendező, esetleg színészek) attitűdjeit, diskurzusait, és megállapítani a
kibocsátó és befogadó közegek közötti megfeleléseket. Végül pedig hasznos lenne
egy befogadás-kutatást is végezni, ahol az előadások és a közönség kapcsolatát
közvetlen módon vizsgálnánk meg, viszont ez behatóbb ismereteket igényel.
Szerző: Blénesi Enikő
A felhasznált fénykép forrása: Bíró István/huntheater.ro