Ki a kufár? A legitimitások hierarchiája és a templom

Nem mindennapi rendezvény kapcsán jártam nemrég a Dónát-úti református templomban. A Makovecz-tervezte épületben a Héttorony-fesztivál kolozsvári kiadására került sor. A magyar népzene és világzene népszerűsítésére törekvő, valamint a figyelmet zene és építészet kapcsolatára irányítani igyekvő esemény gyakorlatilag egy színvonalas népzene-fesztiválra sikeredett, felléptek a palatkaiak, a Kodoba zenekar, Kiscsipás, és még sokan mások. Mint népzenekedvelő remekül szórakoztam, de bevallom, a helyszín-választást kissé merésznek éreztem. Ebben az érzésemben meghatározó egy évekkel ezelőtti szembesülésem a népzene és a vallás viszonyával. Mezőségi falvakban vizsgáltuk egy neoprotestáns egyház népszerűségének titkát, ennek kapcsán szembesültünk egy olyan állásponttal, mely szerint a népzene, mint a részeg mulatozás és duhajkodás kelléke bűnös dolog, amelytől a hívő ember elhatárolódik. Ez az attitűd mélyen gyökerezik az említett vallási körökben, és azon kívül is előfordul, így például a református kegyességi mozgalom hívei is ezen az állásponton voltak, és tudom, akadnak még mások is, akik a népzenét a vallástól igencsak távolinak, templomba végképp nem illőnek érzik. Utólagos tiltakozásokra számítottam tehát, ám meglepetésemre semmi ilyesmi nem történt, az esemény senki részéről sem váltott ki felháborodást.

A tiltakozás elmaradása jelzi, hogy a népzenével kapcsolatos domináns vélemény Kolozsváron más, mint az említett falusi vallási körökben. Ez végül is már a közönség viselkedéséből is kiderült, a zenét meglehetősen nagy pátosszal hallgattuk, a hangulat sokkal közelebb állt egy klasszikus-zenei esemény hangulatához, mint egy csűrdöngölős duhajkodáshoz. Valami tehát megváltozott a népzenében, ez a népzene már nem az a népzene, és ez a közönség már nem az a közönség. E változást, mint „folklorizálódást” a hazai néprajztudomány már a nyolcvanas években leírta. A népi kultúra számos eleme, köztük a zene is, a modernizációs folyamat során kiszakadt eredeti kontextusából, a parasztság helyett immár más társadalmi csoportokban és az eredetitől egészen más funkcióval él tovább, kanonizálódott és a magaskultúra részévé vált. Nem egyedi történettel állunk szemben, az operával lényegében valami hasonló történt. E műfaj történetének kezdetén az előadásokat az alsó néprétegek tagjai is nagy számban látogatták, a műveket tulajdonképpen elsősorban nekik írták, akik ezekkel szemben csöppnyi pátoszt sem tanúsítottak, esetleges nemtetszésüket pedig állítólag a legpóriasabban nyilvánították ki. Később viszont az opera egyre inkább a felsőbb osztályok műfajává vált, mára pedig a műfaj majdhogynem szakrális tiszteletnek örvend.

A kulturális kifejezésmódok társadalmi „becsük” szerint hierarchiába rendeződnek, mondja Bourdieu. E hierarchiában három szintet különböztet meg, a felső osztályok körében népszerű magaskultúra műfajait, az alsó néprétegek populáris műfajait, valamint a kettő közötti köztes műfajokat, mint a fotóművészet, vagy a jazz. E köztes műfajok presztízse viszont idővel növekedhet és a magaskultúra részévé válhatnak, amint az például a jazz-el történt, amely a gettók megvetett zenéjéből mára zeneakadémiákon tanított műfajjá vált. Bourdieu azonban nem egyszerűen az egyes kulturális kifejezésmódok presztízséről beszél, azt állítja, hogy a presztízshierarchia egyúttal legitimitási hierarchia is, azaz a magaskultúra műfajai létjogosultak, míg a populáris műfajok inkább csak megtűrtek. Alsóbb rétegek pedig elismerik e hierarchiát, elfogadják a magaskultúra felsőbbrendűségét és az általuk otthonosabban megélt műfajok alantasabb voltát.

Egy műfaj aktuális pozícióját a legitimitások hierarchiájában több minden is jelzi, amellett, hogy tanítják-e valamilyen oktatási intézményben például az is, hogy reprodukcióját a kockázatokat is hordozó piacra bízzák, vagy az állami  támogatások biztonságát szavatolják neki, valamint az is, hogy mennyire tiszteletre méltó helyszíneken kerülhet sor ezek bemutatására. Így jutunk el a templomig, amely esetében, szakrális voltából adódóan, különösen érzékeny kérdés, hogy milyen kulturális megnyilvánulásoknak adhat otthont. A szakralitás itt természetesen szociológiailag értendő, mint a hétköznapitól/profántól eltérőként érzékelt jellemzője helyeknek, tárgyaknak és megnyilvánulásoknak, amit viszont felboríthat, profanizálhat valamilyen oda nem illő esemény. Egy társadalmilag „profánnak” érzékelt rendezvény beengedése a templomba különösen felháboríthatja tehát a kedélyeket.

Az, hogy milyen kulturális megnyilvánulások engedhetők be a mi templomainkba, az erdélyi magyar legitimitások hierarchiáját jelzi. A templomokban megrendezett kulturális események ad hoc áttekintése alapján kiderül, hogy a klasszikus zene különböző műfajai minden gond nélkül otthon érezhetik magukat a szakrális terekben, vallási tartalmuktól gyakorlatilag függetlenül. Az irodalmi művek szintén befogadhatók, lásd erre példaként Kilyén Ilka színművész Tűz című  produkcióját, melyet számos erdélyi magyar templomban bemutattak. Az autentikusként kanonizált népzene szintén bekerülhet, mint azt fenti esetünk jelzi. A jazz is eséllyel pályázhat egy templomi helyszínre, legalábbis templomban megrendezett jazz-koncertre is van erdélyi példa, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban megrendezett Jazz in the church fesztivál. A divattervezés és divatbemutató viszont, mint azt a Farkas-utcai divatbemutatót követő felháborodás jelzi, egyelőre nem vetekedhet a többi említett műfajjal. Pedig afelől nem lehet kétségünk, hogy a divattervezés is a legitimitások hierarchiáján felfele haladó művészeti ág, amelyet szerte a világban számos design szakon oktatnak, legjobb képviselői pedig a nagy művészeknek kijáró elismertségnek örvendhetnek, és még arra is volt példa, hogy divatbemutatókat templomokban rendeztek meg.

Ha levonható valamilyen szociológiai tanulság az esetből, akkor az szerintem az, hogy egy templom „műsorpolitikájának” összeállításakor jobban oda kell figyelni a társadalmi érzékenységekre. És e mellett tekintettel kell lenni a különböző rétegkultúrák közötti esetleges eltérésekre is, mert megeshet, hogy míg egy éppen növekvő legitimitású műfaj a középosztály egyes csoportjai körében elfogadott, alsóbb rétegekben (még?) nem az. Nem beszélve a különböző társadalmak közötti eltérésekről, hisz ami egy erősen szekularizált nyugati társadalomban helyet kaphat egy elhagyott templomban, az nálunk, Európa egyik legvallásosabb országában komoly felháborodást válthat ki.

Szerző: Kiss Dénes
A felhasznált fotó forrása:
http://www.bostonmagazine.com/fashion-style/blog/2013/10/04/boston-fashion-week-firas-yousif-originals-runway-show/