A Roland Garros-i csoda kapcsán. A Simona Halep jelenség a romániai privát sportszektor működésének fényében. A sajátos, családi-rokoni támogatással sikeressé vált egyéni „megszállott” és „perszonális vállalkozások” mintája: „önerőből a csúcsra”.

Péter László

Simona Halep mára talán a legismertebb romániai sportoló (egyébként az dobrudzsai aromán/machidon szubetnikum tagja), aki a WTA ranglistán [mára] az előkelő első helyet foglalja el (2014-ben a második helyen volt). Igazi teniszcsillag, aki eltökéltségével és szerénységével sokak csodálatát váltotta ki 2013 óta (ekkor robbant be a női tenisz legfelső régióiba). Ez esetben nem a példaértékű habitusa miatt érdekes számunkra, sokkal inkább azért, mert felemelkedése és ennek tényezői beszédesek a jelenlegi privát sportszektor működése szempontjából. Kiváló példája a családi-rokoni támogatással – szakmai és anyagi szempontból is – sikeressé lett kivételes esetnek. 


Simona Halep egy egyéni utat követő „megszállott” és „egyszemélyes vállalkozás”, amire csak nagyon keveseknek van lehetősége. Ezáltal arra az okcsoportra is utal, ami miatt a jelenlegi romániai sportszektor nem tudott professzionalizálódni (Petracovschi–Terret, 2013) és amiért elkerülhetetlen volt a privát szektor által dominált sport Rió-i olimpiai kudarca (Paul, 2016b 2016c). A Halep-jelenség az a pozitív kivétel, ami erősíti az elégtelen működési szabályt. (...).

Az életútjának legfontosabb állomásainak számbavétele után nézzük meg azokat a társadalmi tényezőket amelyek Halep karrierjét meghatározták, majd szemlézzük azokat funkciókat, amelyeket a jelenlegi privát sportszektor önmagában (értsd állami támogatás nélkül) aligha tud betölteni. Halep 1991-ben született, a délromániai Constanta/Konstanca kikötővárosban, egy tejiparban tevékenykedő vállalkozó család második gyerekeként. Az apa sikertelen focista lévén, sportolói álmát előbb a nagyobbik fiúval, de végül a kisebbik Simonával tudta nagy áldozatok árán megvalósítani. A tehetséges kislány négyévesen kezdett el teniszezni – bár még most is jól futballozik –, 15 éves koráig a család saját erőből finanszírozza a felszerelést, az edzéseket és a versenyeken való részvétel növekvő költségeit. A család kölcsönt is felvesz az évi 30-50 000 euróra rúgó költségek (Paul, 2014:180) fedezésére, ami a család vállalkozását terheli. Ezután a Mamaia-i Tenis Club Idu-t működtető Corneliu Idu veszi szárnyai, ő egyengeti Simona karrierjét, anyagi áldozatokat is felvállalva, a szponzorálásba később magánalapon állítólag a szintén aromán focisztár, Gica Hagi is beszáll félmillió euróval. A siker nem marad el, a magánbefektetések megtérülnek, mert 2008-ra a lány megnyeri a junior kategóriában a párizsi Roland Garros tornát, ekkortól menedzseli az 1978-ban Roland Garrost nyert Virginia Ruzici. A jelek szerint sikeresen, mert 2013 óta Simona a női tenisz élvonalában szerepel. (...).

A történet a privát szektor működésének fényében tanulságos. Romániában ugyanis nincs egyetlen hagyományos értelemben vett teniszakadémia (Paul, 2016a). A személyes vállalkozás kizárólag „fűmenti szervezés” és majdnem fanatikus elszántság, valamint néhány rokoni és baráti kötelék mentén hálózat-szerűen szerveződik, aminek központi magja maga a Halep család. Az etnikai változó sem elhanyagolható, ami az ilyen vállalkozások esetén a bizalmi tőke egyik fő záloga (Csata, 2015), amit kvázi-önkéntes alapon segítő és hivatástudattal megáldott helyi tornatanárok erősítenek meg, akik tehetséget látnak a kislányban. Ebben az egyenletben – sajnos – az állam szerepe nulla, a közösségi sportszektor csak annyiban játszik szerepet, hogy az elemi és középiskola nem akadályozza a sportkarriert, illetve az említett tornatanárok tudásuk szerint önkéntesen is támogatják a kiemelkedő tehetséget. A romániai privát sportszektor elégtelen fejlettségét jól mutatja, hogy 2013-ig Halep karrierje egyszerűen ezzel párhuzamosan alakul, annak meghatározó szereplői nem játszanak meghatározó szerepet sem teniszezőnő tehetségének kultiválásában, sem pedig promoválásában. Az eset jól mutatja, hogy a romániai sportszektor gazdaságilag meghatározó szereplői nem alkotnak olyan integrált klasztert (integrated cluster), ami a tehetségek felfedezésétől, a szponzoráláson át, a tehetséggondozáson keresztül egészen a promócióig  képes lenne együttműködni az állami tulajdonban lévő sportszférával karöltve. Ez utóbbi – mint korábban rámutattunk – nagymértékben visszavonult a sport támogatásából, csak a politikailag kifizetődő labdarúgást támogatja. (...).

A Halep-minta meghatározó elemei még jobban kidomborodnak, ha a jelenséget (kontrasztolva) összehasonlítjuk az előző rendszer által működtetett állami sportszektor centralista és elitista rendszer által propagandisztikus célokból (is) promovált Nadia Comaneci sikerét facilitáló mintájával. Az összehasonlítást néhány meghatározó jelentőségű dimenzió mentén tesszük meg. Nadia Comaneci államérdekből és közpénzen vált világsztárrá, aki a Déván kialakított tornaiskolában edzett, drákói szigorral szervezett, kaszárnyára emlékeztető rendszerben a családból kiszakítva (Massiera–Ionescu, 2005: 382), míg Simona kizárólag bizonytalan magánfinanszírozással és önerőből működtetett klubokban edz. (...). Míg Nadia nemzetközi sikere közügy, sőt nemzeti érdek, aminek céljából az egész állami apparátus jelentős anyagi áldozatokat hoz és szimbolikus gesztusokat tesz (Meyers, 2016), addig Simona esetében az állam sokáig teljesen eltekint a támogatásban rejlő lehetőségekről, csupán a 2014-es Roland Garros-i döntő után kezdi kiaknázni politikai tőkeszerzés céljából az időközben globális szupersztárrá vált Halep sikereit és presztízsét. Érdekes módon a két kiváló sportolónő össztársadalmi megítélése is eltér egymástól. Nadia 1978-as Montrealban szerzett olimpiai 10-ese után az egész román társadalom egyöntetűen és őszintén felnézett rá, mélyen tisztelte és azonosulni tudott vele. Érdekes módon Haleppel nem ez történik: bár elismerés övezi, a nagyközönség sokszor a vesztett meccsei után méltatlankodik, sőt, a korábbi ATP első helyezett (1973) Ilie Nastase, vélhetőleg irigységből, Simona egyik leghevesebb bírálója; nem egyszer tett rá szexista és illetlen megjegyzéseket.

Mi a tanulság? Bár mindkét eset sikeres sportkarrierről szól, véleményem szerint mindkét eset nem fenntartható és olyan szélsőséges működési modelleket jelent, amelyek csak elvétve vezetnek kiugró sikerekhez. Nadia esetében a szigorú  állami monopólium elvei szerint szervezett sportszektor centralizált működése hozta a sikert. Halep esetében az állami szektor sportból való teljes kivonulása után a magára maradt privát sportszektor decentralizált és fragmentált működése közepette létrehozott, nem megismételhető családi vállalkozás vitte sikerre a tehetséges kislányból kinőtt bajnoknőt, [jelenlegi] világelsőt. Még akkor is, ha pillanatnyilag még vannak rajta kívül sikeres hazai teniszezők.

Mert az igazi probléma az, hogy a jelenlegi privát sportszektorban nincsenek meg azok a strukturális feltételek, amelyek egy működő tömegsportból merítő sportolót sikerre tudna vinni. A Rió-i olimpia látványos kudarca önmagáért beszél.

A fenti szöveg részlet Péter László "Romania. Private Sport Sector at the Crossroads of Past Socialism and Present Capitalism" című tanulmányából. Pontos bibliográfiai adatok:

Péter, László, 2017, Chapter 17 Romania. Private Sport Sector at the Crossroads of Past Socialism and Present Capitalism, In. Laine, Antti & Vehmas, Hanna (Eds.). “The Private Sport Sector in Europe. A Cross-National Comparative Perspective”. INTERNATIONAL EDITION: SPRINGER VERLAG AG., p. 287-308. ISBN 978-3-319-61309-3, DOI 10.1007/978-3-319-61310-9, részletek, magyar fordítás

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17