Hogyan nézzünk szembe egy potenciális világégéssel, avagy mi fán terem a szolidáris gazdaság? Fordulat 27, lapszámrecenzió


„Ez már végképp a szív dolga lesz, alapvető meggyőződéseinket és begyakorolt mindennapi rutinokat kell felülvizsgálnunk.” 
Balázs Bálint: 
Élelmiszerönrendelkezés



Habár a jelenlegi járványhelyzet hosszútávú gazdasági és szociális hatásait felmérni még korai, már most megfigyelhető, hogy a meglévő társadalmi problémák elmélyülnek, újabb gazdasági, politikai és szociális kihívások elé helyezve társadalmainkat. Ha ez önmagában nem volna elég, a klímaváltozás előre jelzett hatásaival, melyek potenciálisan katasztrofálisak az emberiség nagyobb hányadára nézve, még csak ezután kell igazán szembenézzünk.

A világjárvány során kiéleződő rendszerszintű válság arra is rávilágított, hogy az élet reprodukcióját szolgálni hivatott domináns szervezeti formáink, hosszú ellátói rendszereink, az állandó profitakkumuláció logikájának alárendelt szervezeti modelljeink mennyire kitettek egy-egy válsághelyzet okozta gyors és kiszámíthatatlan változásnak. A globális kapitalizmusban a folyamatos növekedést lehetővé tevő domináns gazdasági folyamatok, jogszabályok és pénzügyi berendezkedés mellett a természeti környezet, az emberi közösségek túlélése és jóléte a legjobb esetben is másodlagos kérdés. Ezzel szemben egy lépés a globális és lokális problémák strukturális okainak vizsgálata, de legalább ennyire fontos az alternatívák tanulmányozása.

 

Az utóbbi két évben a budapesti Társadalomelméleti Kollégium félévente megjelenő periodikája, a Fordulat társadalomelméleti folyóirat szerzői és szerkesztői ezt tematikát járták körül. A 24. lapszám a gondoskodási válságot, a 25. a klímaválságot vizsgálja. A lapszámok cikkjei arra mutatnak rá, hogy ezeknek a válságfolyamatoknak a gyökere a gondoskodó munkát és a természetet olcsó erőforrásként a növekedésnek alárendelő rendszerlogikában keresendő. Elképzelhető-e egy fenntarthatóbb gazdasági-politikai-kulturális modell? Mi a teendő? Milyen jellegű változásokkal építhető ki egy fenntartható, demokratikus, közösségi, hosszú távon a helyi érdeket a globális, azaz az emberiség érdekeivel összehangolt módon szolgáló társadalmi berendezkedés? A Fordulat társadalomelméleti folyóirat 27., a szociális gazdaságnak dedikált számában[1] ezekre a kérdésekre keresik a szerzők a választ.

 

A lapszám szövegei a mozgalmi történet és gyakorlat kutatásának segítségével mutatnak be önszerveződéseket, melyek olyan új gazdasági formák létrehozásával, terjesztésével foglalkoznak, amelyek a felhalmozás logikájának ellenállnak, és az élet újratermelésének igényeire vannak szabva. Az alábbiakban mindössze három szakcikk specifikus problémaközpontúságán keresztül igyekszünk szemlézni a lapszámban felvázolt elképzeléseket és gyakorlatokat egy alternatív társadalmi ökoszisztémára vonatkozóan.

 

Közösségi válaszok a gondoskodás válságára

 

A Covid-19 világjárvány kontextusában jó eséllyel nem tűnik légből kapott ötletnek gondoskodási válságot emlegetni. A határok lezárása, a kijárási tilalom, az iskola online térbe való áthelyezése a mindennapok szintjén is érzékelhetővé tette, még inkább kiélezte a problémát. Gondoljunk csak a gondozási migráció – amelynek elsősorban idős-, de gyermek- és beteggondozási, stb. formáiról is beszélhetünk – a határzárak következtében történt gyors leállásából adódó krízishelyzetre. Vagy belföldi példáknál maradva a gyermekgondozás, iskoláztatással kapcsolatos teendők és a munka összeegyeztetésére, mely főként az anyákat különösen nehéz helyzet elé állította. Ezeket a jelenségeket is érthetőbbé teszi a Czerván Andrea, Katona Noémi és László Loren által jegyzett A gondoskodás újraszervezése. Gyakorlati válaszok a gondoskodási válságra című cikk, mely a 70-es évek neoliberális fordulatának köszönhetően felerősödő globális gondoskodási válság és annak okainak rövid összefoglalásával indítja érvelését.

 

A szerzők szerint az ennek folytán bekövetkező privatizációs folyamat hatására az állam egyre kevésbé teljesít gondoskodó funkciókat, melyek helyét különböző magán- és piaci szolgáltatások veszik át. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a gondoskodó munka és költségei egyre inkább az egyéneket terheli (ld. Magyarországon az idősellátás kritikus helyzetét). Másfelől felerősödnek a gazdasági egyenlőtlenségek, hiszen csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak az ilyenfajta szolgáltatások megvásárlását, mások magukra maradnak ezeknek a teendőknek az ellátásában. Globális színtéren ugyanakkor megfigyelhető, hogy a centrum-országokban a perifériáról és fél-perifériáról származó, főként alsó osztálybeli nők végzik a gondoskodó munkát, amelynek eredményeképpen egy egyenlőtlen, krízis-helyzetekben pedig roppant sérülékeny gondozási migrációs lánc jön létre. Mindez egy olyan rendszer-logikának köszönhető, mely neveléssel kapcsolatos hosszútávú és a munkaerő rövidtávú újratermelését magában foglaló rövidtávú reproduktív munkát - pl. a háztartási, érzelmi, gondoskodó munkák különböző formáit - fizetetlen munkaként az értéktermelő munka alá rendeli. Ez azt jelenti, hogy bár a gazdasági többletérték termeléséhez szükség van gyermek-, idős-, beteggondozásra, stb., ezek mégis fizetetlen vagy olcsó munkaként teszik lehetővé az értéktermelő/produktív munkához szükséges létfeltételeket.

 

A cikk szerint ezzel a folyamattal szemben az alternatíva a gondoskodás intézményeinek kivonása a profittermelés logikája alól, melyek így visszakerülnek a közösség ellenőrzése alá, amely mellett az állam koordináló, finanszírozó és jogi szabályozó szerepet tölt be. A továbbiakban ilyen szövetkezeti, mozgalmi alapú törekvésekről olvashatunk, melyeknek közös jellemzője a demokratikus döntéshozási modell követése, az egészségügyi és általános jóllét segítése, illetve az igazságos, méltó munkakörülmények megteremtése a gondozók számára.

 

A bemutatott gyermek-, idős-, és fogyatékkal élő személyekkel foglalkozó szövetkezetek háromféle modellt követnek. Az első típusba azok tartoznak, amelyekben a szolgáltatást nyújtó ápolók és gondozók a szövetkezet tagjai. Ennek a modellnek előnye, hogy a gondoskodó munkából származó profit nem egy ügynökség zsebében landol, hanem a dolgozók bérét emeli. A magasabb bérezés mellett, mivel a gondoskodást nyújtók szervezik meg saját munkakörülményeiket, jellemzőbb a biztosítás, a nyugdíj, a rögzített munkaidő, a képzési lehetőségek és a szupervíziós rendszer megszervezése. Ilyen a Egyesült Királyságban idősgondozókat tömörítő Be Caring nevű szövetkezet, amely vezetése a gonsokodók döntéshozásbn való részvételével történik, és mely a tagjai számára továbbképzések megszervezésével, szakszervezeti érdekképviseleti munkával irányozza a szakma jobb megbecsülését. A második típus a gondoskodást igénybe vevők szövetkezetei, amelyek főként arra irányulnak, hogy a tagjai magasabb színvonalú, elérhető szolgáltatást kapjanak. Ennek a modellnek az előnye a gondoskodást igénylők aktív szerepe saját ellátásuk megszervezésében, tartalmának kialakításában, amely közösségi cselekvésként erősíti a szolidaritást és az erőforrások megosztását is. Így például a guatemalai UPAVIM szövetkezet tagjai gyermekgondozást szerveztek egy Gyermekközpont megalapításával, ezen kívül egészségügyi ellátást biztosítanak (gyógyszerek, ingyenes orvosi vizsgálat), majd alternatív oktatási központot nyitnak. Működésük demokratikus döntéshozáson alapul, fenntartásukat kézműves termékek árusításával és adományokból oldják meg. A harmadik típushoz tartoznak az állami szereplőkkel együtt dolgozó szövetkezetek, amelyek a forrásszabályozás és lobbitevékenységben segítenek. Erre a szerzők szerint azért van szükség, hogy a gondoskodási szükségletek ellátása ne háruljon csak az egyénekre, közösségekre.

A szövetkezeti példák mellett a cikk közösségi megoldásként mutat be olyan közösségi kezdeményezéseket, tereket, amelyekben felszínre kerülhetnek különböző női problémák, nemi egyenlőtlenségek, és amelyek kölcsönös támogatással, megerősítéssel és cselekvéssel szerveződnek, mint például a budapesti Anyahajó Anyaközpont és családi kikötő, amely kölcsönös segítségnyújtáson, erőforrásmegosztáson és közösségi döntéshozáson alapul. Végül kitérnek azokra a mozgalmi alapú szerveződésekre, amelyek nagyobb léptékű választ kínálnak a gondoskodás válságára. Azokat a szövetkezeti hálózatokat, amelyek az erőforrásaikat egymás közt forgatva politikai és gazdasági erőt képviselnek, ilyen formációt jelent a lapszám szerzőihez és szerkesztőihez több szálon is kötődő Szolidáris Gazdasági Központ, amely szövetkezetekkel, civil szervezetekkel, szakszervezetekkel együtt dolgozik a gondoskodás, lakhatás, élelmezés és energiatermelés területén rendszerkritikus hálózatot építeni. Ide tartoznak még azok a feminista szerveződések, amelyek a nők elnyomását gazdasági alapon értelmezik,  gazdasági szükségleteket állítják a mozgalom céljainak középpontjába, mint a Ni Una Menos mozgalom, amely a nők elleni erőszak elleni küzdelmet összekapcsolja a nők reproduktív jogaihoz való hozzáféréssel, a munkásellenes, szociális ellátást támadó törvények kérdésével.

 


 

Lakhatási válság és lakásszövetkezetiség

 

Hogy a lakhatási válság globális jelenség, azt is jelenti, hogy Románia nagyobb városait sem kerülte el. Különösen égető probléma ez Kolozsváron, az ország legdrágább ingatlanpiacával rendelkező városban, de tetten érhető az olyan székelyföldi kisvárosokban is, mint Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgörgy stb. a dráguló lakás- és albérleti árak formájában, valamint a szegregátumokban. Ilyen körülmények között sok egyetemista, kezdő tanár, szociális munkás, alacsony jövedelmű civil, kulturális dolgozó számára elérhetetlennek tűnik, hogy saját lakással rendelkezzen, vagy több tíz éves eladósodást jelentene, úgy, hogy kevés garancia van arra, hogy ezt az alacsony jövedelmek, az időszakos munkák vagy más váratlan tényezők mellett biztonságosan és költséghatékonyan törleszteni lehetne. A dráguló albérleti és lakásáraknak köszönhetően mindennapos tapasztlat a havi bevétellel egyre szűkösebben gazdálkodni, az emelkedő lakbérek vagy a főbérlő rigolyái elől folyamatosan menekülni, lakbért változtatni, rossz minőségű és túlzsúfolt lakások között vándorolni, eladósodni, időnként az utcára kerüléstől félni. A Közösségi lakhatás. Bérlői lakásszövetkezetek Magyarországon? című, Jelinek Csaba és Pósfai Zsuzsanna által írt tanulmány a globális lakhatási válság rendszerszintű tüneteit és okait, valamit a dráguló és financializálódott lakáspiacra és a vele járó lakásszegénységre adott önszerveződő válaszokat ismerteti.

 

A 70-es évekre visszavezethető, a 2008-as világválságot követően felgyorsuló ún. szabad-piacosodási folyamatok a lakhatást egyre inkább a profitszerzés kiemelt területévé alakították. A 2008-as világválság egyik fő kirobbantó mozzanata az USÁ-ban éppen a lakásfinanszírozási rendszer összeomlása volt. A második világháború után kezdődő újabb világgazdasági ciklusban a kapitalista gazdaság további kiterjesztése érdekében az egyre több befektetési lehetőséget kereső tőke az ingatlanpiacokra is beáramlott. Az ingatlanpiacban ugyanis egyre többen láttak stabil és megbízható befektetési lehetőséget. A pénzügyi szféra és a döntéshozók együttműködése révén (a lakásvásárlók, a hitelkeretek, a lakáspiaci folyamatok valódi helyzetét gyakran mellőző, de) egyre komplexebb befektetési termékek születtek, melyeknek köszönhetően jelentős mennyiségű spekulatív tőke áramlott a lakhatás finanszírozásába. Ez a jelenség, bár 2007-2008-ban az Egyesült Államokban fordult a feje tetejére, korántsem maradt az ország határain belül.

 

A lakáspiac pénzpiacokkal és a spekuláció különböző technikáival való összefonódása, még a világválság alatti összeomlást követően is egyre szorosabb kötelékekre talált, változatosabb formákat öltött és újabb bővülő-növekvő tendenciákat regisztrált (Pósfai 2019). Mindennek hatására a lakhatás egyre nehezebben megfizethető árupiaccá változott, ahol a komfort, minőség, környezet, ár, megfizethetőség tényezői aránytalanul alakultak. A piaci folyamatok kibővülésével párhuzamosan az állami és önkormányzati szerepvállalás fokozatosan csökkent. Az állami politikák – többnyire a pénzügyi szektor lobbijának és a piacpárti politikai szereplők döntéseinek köszönhetően – a deregularizáció útját választották. Azaz a piaci szereplőkre és az egyéni háztartásokra bízták a lakhatást. Ennek következtében az önkormányzati vagy állami tulajdonban lévő lakásállomány drasztikusan csökkent minden országban. A (viszonylag olcsó és jó minőségű) kollektív albérleti opciók – ahol léteztek – jogi biztosítását megnyirbálták vagy eltörölték. Az államok alig vagy egyáltalán nem korlátozták ezeket a folyamatokat, ami többek között a lakásszegénységben (lakhatással kapcsolatos magas költségekkel és/vagy közműdíj-elmaradással rendelkezők, rossz minőségű lakásban) élők számát növelte minden érintett országban. Újabban (2008 óta) pedig ez a jelenség „utolérte” a középosztályt is. Az alacsony jövedelmű háztartások után különösen a fiatalok, diákok, pályakezdők vagy a prekárius munkákat végzők életében vált egyre nagyobb tehertétellé a lakhatás. A visszatérő kapitalista válságciklus egyre szélesebb körű válságtünetei és az önszerveződő lakásmozgalmak hatására az állami, önkormányzati hatóságok kénytelenek újra bevezetni a szükséges jogi és anyagi támaszokat.

 

A cikk a továbbiakban a magyarországi lakhatási válság fő jellemzőit és végül a lakhatási alternatívák régiós perspektíváit vázolja fel. Eközben beszél a lakásszövetkezetiség elveiről és az említett önszerveződő politikai mozgalmak közül válogat, betekintést nyújtva a bérlői lakásszövetkezetek két létező sikeres típusának működésébe. Az egyik a németországi alulról szerveződő, autonóm lakáshálózat, a Mietshäuser Syndikat (MHS). A másik pedig az uruguayi Federación Uruguaya de Cooperativas de Vivienda por Ayuda Mutua (FUCVAM), amely szakszervezeti alapon jött létre és mára állami támogatásban is részesül (hitelek és facilitátorok formájában). Ezeknek a gyakorlati példáknak a bemutatására e recenzió keretében nincs mód, viszont a cikk alapján felvázoljuk a lakásszövetkezetiség legfontosabb elveit és sajátosságait. 

 

Először is a szerzőpáros a szövetkezetiség legfontosabb elveiként a kollektív tulajdont, a kollektív felelősségvállalást, a tagok gazdasági szerepvállalását, a demokratikus, fenntartható és közösségorientált működést nevezi meg. Tehát, ezek az elvek adják egy szervezet szövetkezeti jellegét, viszont mindennek nem kizárólagos feltétele az, hogy az adott szervezet jogi értelemben is szövetkezetként legyen bejegyezve. A német Mietshäuser Syndikat például konkrétan (egyesületi és kft. alapon működő) albérlői lakáshálózat, viszont a szövetkezetiség jegyében épült fel és működik. Jelenleg 152 lakásprojektet foglal magába. Az így működő önszerveződő szervezetek tehát, egyszerre nyújtanak lehetőséget arra, hogy a gazdaságilag bizonytalan helyzetű és kiszolgáltatott csoportok megoldást találjanak a gazdasági gondjaikra és közösen keressenek új lakás- és életmodelleket, alternatív erőforrásokhoz férjenek hozzá. Azt szorgalmazzák, hogy az új lakásmodellekkel egy demokratikus szervezeti és közösségi tulajdonlási modellt hozzanak létre, amely ellenáll a piaci szereplők által uralt lakáspiac monopolhelyzetének és önkényességeinek.

 

A szervezeti alapkérdések szempontjából azt is fontos megemlíteni, hogy ezek a szervezetek nem egyes háztartások számára nyújtanak egyéni szolgáltatást, hanem a háztartások aktívan részt vesznek az ingatlanok felépítésében, berendezésében, felújításában, üzemeltetésében és/vagy a közösségi élet szervezésében. Azaz a házprojektek hálózatba szerveződve működnek, egy regionális vagy országos ernyőszervezetbe tömörülnek. A tulajdonlás és a pénzügyek szempontjából érdemes kiemelni, hogy a tagok közvetett módon, csak szervezeti tagságuk révén tulajdonosai az albérleti épületnek. Az ingatlan megvásárlásához szükséges tőkét vagy annak nagyobb részét a szervezet teremti elő közvetlen vagy közvetett kölcsönök és adományok révén. A bérlői lakásszövetkezetek fő vonzereje a megfizethetőség, az állami rendszerekkel szembeni autonómia. Célcsoportját pedig diákok, egyéni vállalkozók - Romániában a PFA-val bejegyzett vállalkozások -, kényszervállalkozók, szociális munkások, pályakezdő pedagógusok, fiatal kutatók és más alacsony jövedelemmel járó szakmák alkalmazottjai, az egyedülálló szülők, baráti csoportok, a szürke- és fekete gazdaságban dolgozók, pályázati alapú szervezetek alkalmazottai, kiemelt gondozási igénnyel rendelkezők stb. jelentik.




 

Élelmiszerönrendelkezés

 

Balázs Bálint Élelmiszerönrendelkezés. Cselekvési lehetőségek az élelmiszer szektorban című szakcikke azokról a gyakorlatokról és politikai önszerveződésekről ír, amelyek az élelmiszergazdaságaink szociális és ökológiai szempontokat érvényesítő, demokratikus és külső sokkoknak jobban ellenálló átalakítását célozzák.

 

Az ENSZ becslései szerint (World Population Prospects: The 2017 Revision) – csökkenő termékenységi arányszám-előrejelzések mellett – 2050-re 9 milliárd ember élelmezésének a megoldása lesz a tét úgy, hogy a jelenlegi élelmiszer-ellátás és -fogyasztási formák fenntartását lehetővé tevő élőhely- és ökoszisztémapusztítás mértéke és a kibocsátott üvegházhatások ne növekedjenek. Erre igen kicsi az esély, hacsak időközben a fenntarthatóságot, társadalmi igazságosságot, hatékonyságot és a demokráciát szem előtt tartó radikális változásokat nem sikerül bevezetnünk az élelmiszergazdaságainkban.

 

Az élelmiszer-önrendelkezés elvei – melyeket főként a transznacionális paraszt- és agrármozgalmi szervezeteket tömörítő La Vía Campesina fogalmazott meg – agroökológiai szemléleten alapulnak. Az agroökológiai megközelítés képviselői arra törekednek, hogy az élelmiszert ne árunak, hanem közjónak tekintsük. A La Vía Campesina egy olyan alternatív élelmiszer-hálózati rendszerben látná a megoldást, amely a kapitalizmus által létrehozott vég nélküli növekedés és felhalmozás modelljét képes volna meghaladni. Ehhez az ún. csendes fenntarthatóság (quiet sustainability) – háztáji gazdálkodás a család ellátására, a „közösség által támogatott mezőgazdaság” (community supported agriculture, CSA), dobozrendszer és a helyi élelmiszerrendszerek (local food system, LFS; community food systems) –  együttműködő hálózata szükséges a termelés, feldolgozás, elosztás és hulladékgazdálkodás helyi szereplőinek összeszervezésével.

 

A lapszám a továbbiakban többek között a commons fogalmát (mely olyan önszerveződő közösségeket jelent, melyek nem piacon eladható áruk előállítását, hanem a társadalom igényeinek kielégítését célozzák, közösen birtokolt, használt és igazgatott erőforrások rendszerében, Romániában a commons témakörével a Laboratorul de solidaritate kutató- és tanácsadó csoport foglalkozik) a jelen pénzügyi rendszer kritikáját és reformlehetőségeit, különböző közép-kelet európai szolidáris gazdasági gyakorlatokat, valamint az 1956-os magyar forradalom munkásmozgalmát is érdemben ismerteti. Ezen keresztül igazolja, hogy a globális kapitalista rendszer logikáját meghaladó alternatívák egyaránt léteztek a múltban is és léteznek mind a mai napig. Már csak az van hátra, hogy ezeket a modelleket megismerjük, kutassuk és lehetőség szerint igyekezzünk újrateremteni, továbbfejleszteni őket.  



 

 

Szerzők: Gegő Virág, Dobrai Zsolt Levente 



[1] A lapszám romániai online bemutatójára 2020. november ötödikén került sor az a Fordulat, az a szem blog, illetve az Institutul pentru Solidaritate Socială társszervezésében. A lapszám témáját a szolidáris gazdaság ernyőfogalmának és gyakorlatainak részletes bemutatása adja.  

  

Népszerű bejegyzések