2012. november 9., péntek

Isten áldja Amerikát (2011) Bobcat Goldthwait (rendező és forgatókönyvíró)


Péter László

Ez a film az erőszakról szól, de igazából a médiáról beszél.

Goldthwait roadmovie-jának középpontjában súlyos problémák állnak: a posztindusztriális társadalmakra jellemző akut elidegenedés, magányosság, bizalom- és intimitáshiány, felületesség, aminek okaként a film a (globális) és szabványosított médiát, annak képmutató, kétszínű és kizárólagosan profitorientált, valóságtorzító, álvalóságokat gyártó és legfőképpen cinikus “ténykedését” jelöli meg. Tehát a médáinak, mint társadalmi  problémának az egyéni szinten érzékelhető negatív következményeiről szól, amik adott esetben váratlan és elkeseredett tettekhez vezetnek.

A cselekmény középpontjában egy átlagos és igyekvő figura áll: szimbolikusan a mindenkori konformista Kisember. Ő lényegében már mindent elveszített - pontosabban úgy tudja, hogy elveszített. Családját, munkahelyét és legfőképpen egészségét, ami tipikusan az amerikai kultúra egyik nem túl dicsőséges figurájává “avanzsálja”: vigilante lesz, a véletlenül mellé sodródott fiatal lánytársa sugallatára. A vigilante az a személy, aki kezébe veszi az igazságszolgáltatást és a rendszer helyett végzi el az önkényes rendteremtést, leginkább a “rosszak” fizikai likvidálásával. Hősünk egyfajta Rózsa Sándor féle modern urbánus igazságosztó, posztmodern Sobri Jóska, aki mindenki által gyűlölt személyeket tesz el láb alól, a többiek nagy lelkesedésére.


A nem túl eredeti film az Oliver Stone által jól kitaposott úton halad (Született gyilkosok, 1994) az anticipálható végkifejlet felé, de középpontban nem a gyilkolás áll (aminek Stone-nál azért megvan a maga “szépsége”, esztétikája és öntörvényűsége), hanem a konformista kisember társadalmi megsemmisülése, majd erőszakos felemelkedési próbálkozásai, csalódásai, végül tévéműsorszerű bukása. E tekintetben a film jellege hasonlít Joel Schumacher 1993-as Összeomlására, már ami a középosztály lecsúszását, sorsszerű bukását illeti. De Luc Besson Leon, A profi (1994) című filmjének az emléke is felsejlik a mozinézőben (a gyilkos és kiskorú társa közötti kapcsolatok, dialógusok tekintetében). Nem beszélve a Bonnie és Clyde halálos duó “utazásairól” (Arthur Penn, 1967) vagy a Wisdom (Emilio Estevez, 1987) modern Robin Hood-jairól.

A kontextus - gazdasági válság, társadalmi változás, politikai felfordulás - miatt a filmben a fókusz nem a gyilkolásokon vagy a szerencsétlenek megsegítésén van, hanem a gyilkolások közvetett okain: most a fő gonosz a média, aki álvalóságot kreál, hamisságot terjeszt, stigmatizál, illetve felületességet és álértékeket  promovál, amivel a lényeg és a mélység vész el, az emberek atomizálódnak, erkölcseik leromlanak, elmagányosodnak, illetve vagy öngyilkosok lesznek, vagy azelőtt fegyveres és vérengző ámokfutókká válnak. A bírált felületességet jól jelzi a film elején a főhős munkatársai által folytatott  “beszélgetés” (a kollégák témái) és az ő monológszerű “gyónása” közötti tartalmi és formai ellentét, amit csak kiemel a titkárnő viselkedése, ami miatt aztán farizeus módon ki is rúgják munkahelyéről (mert a sok “Benkő feleséget keres” jellegű tévéműsorok miatt már az udvarlás sem a régi).

A hamisság és felületesség mindenhol megnyilvánul, a politikában, vallásban, ahol csak a gyűlölet és a pénzhajhászat tombol (a Tea Party-s tüntetők viselkedése, a prédikátor tevékenysége, tévékommentátor véleményei is ehhez az “elváráshoz” igazodnak).

Az egymástól való elidegenedést csak materializmussal és a divattal lehet ideig-óráig pótolni; ezt a Cadillac Escalade, iPhone és az orvos minden hippokratészi etikát nélkülöző anyagias viselkedése szimbolizálja a filmben. Nem véletlen tehát, a film gerincét képező fő ellentét nem a karakterek (akik csak anonimek lehetnek ebben az egyenletben, kivéve a két, egyébként eltájolt főszereplő figuráját), hanem a valóságnak beállított (reality-show) álvalóság (megrendezett tehetség) és a lényegtelenségbe süllyedt keserű valóság (betegség metaforája) között húzódik.

X Faktor, The Vioce, Megasztár, American Idol,  de a Rătăciți în Panama, Big Brother, Való Világ, Benkő feleséget keres, Burlacul és Buracita valamint egyéb társai: ezek a kreált valóság műhelyei és művi termékei... Amikben a bírák nem lennének képesek az általuk elbírált produkciót megismételni, ahol a végeredmény eleve eldöntött, s amiben maguk a szereplők sem hisznek, de mindneképpen benne szeretnének lenni-maradni. A materializmus elől nincsen menekvés, sugallja a film, így aztán a főszereplő is egy sárga feltűnő GM Camorrával furikázik Amerika szerte és ő is tévéstúdióban végzi, élőben hal meg, de előtte biztonságból rákérdez, vesz-e a kamera - for real.

Magyarán, ebben a világban semmi sem az, aminek látszik, de - innen a probléma - ez senkit sem érdekel! Álvalóság, álkép, kizárólag a lencsén keresztül megszűrt “valóság” van (szemléletes, hogy tetőpont előtti snittben a Hollywood Boulevardon az egyik rajongó kizárólag fényképezőgépének fotóin követi mi történik és nem a saját szemével). Egy abszurd világ tárul elénk, amiben a szomorú végkifejlet is csak abszurd, már-már komikus lehet. A helyzetek abszurditása három pillanatban válik nyilvánvalóvá: amikor kiderül, hogy a főszereplő nem is beteg, amikor a főszereplő rájön, hogy a lány “rendes” középosztálybeli, illetve amikor az énekelni képtelen és kigúnyolt álénekes őszintén bevallja színpadon, hogy nem azért akart öngyilkos lenni, mert országszerte röhögnek rajta, hanem mert a producerek már nem akarják a tévéműsorban szerepeltetni.

Következtetés: senki sem tud semmit és csak az létezik és kizárólag csak annyi ideig, amíg a médiában szerepel. Semmi más nem maradt már... A cím erre az áldatlan állapotra utal. Mindezt jól kiemelik és a filmben végigkísérik a betétdalok, amik erősen jók.

A film nem rossz, bár sok helyen klisékkel van tele, illetve sok elem már más filmben is szerepelt, helyenként szájbarágós. Ennek ellenére, a feldolgozott problémák nagyon is valósak, s a túlzások ellenére, jó tudni róluk. A szociológiában a kritikai elmélet problematizál manapság hasonló kérdésekről a globális média szerepe, szimbolikus fogyasztás kapcsán (lásd Ritzer, 2004, 2010).

Elhangzott a Max Weber Szociológiai Szakkollégium által szervezett Filmestek folyó év november 7.-i alkalmával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése