2013. április 13., szombat

Futball és hatalom


Könyv trailer

Foci, mint a diktatúrák eszköze. A futball és hatalom viszonya a nem demokratikus politikai rendszerek esetében világosan mutatja annak eszközszerepét. A harmincas években az erőteljesen fasizálódott Olaszország és Németország a futballban ideális reklámhordozót látott: a nemzeti válogatottak külföldi szerepléseit a rendszer kiemelten támogatta (Kuper, 2003; Goldblatt, 2006). Von Ribbentropp a náci külügyminiszter szerint a futballválogatott nemzetközi meccsei legalább annyira fontosak a Harmadik Birodalom külügyeinek és érdekeinek az érvényesítése szempontjából, mint a képzett diplomaták munkája (Kuper, 2003). A nácik egyébként is nagyon fontosnak tartották a sportot, azt gyakorlatilag a háborús készülődések részeként a fiatalok mentális és fizikai nevelésének és a katonai kiképzés első lépcsőfokának tekintették. Ennek érdekében a nemzeti válogatott a harmincas években nagyon sok (több, mint harminc) nemzetközi meccset játszott, annak érdekében (is), hogy a náci rendszer „emberarcát”, szalonképességét felmutassák a nyugati hatalmak, a nemzetközi sajtó színe előtt. Ezeket az alkalmakat a rendszer arra is felhasználta, hogy a náci rendszer erényeként számotartott fegyelem, ambíció, kitartás, csapatszellem értékeit megjelenítsék és a magas fokú szervezettség képzetét sugallják. Befele mobilizáló, kifele pedig propagandisztikus célokra használták a focit (uo.). Legújabb levéltéri kutatások bizonyítják, hogy a náci legfelsőbb vezetés a válogatott edzőjét szigorúan utasította, hogy a taktika tekintetében a nyugati fronton ténylegesen alkalmazott blitzkrieg elveit alkalmazza (Hall, 2011). A játék esztétikája egyben államügy is: szimbolikus hordozóként a hatalom üzenetét kell a közönségnek tolmácsolnia, működése a hivatalos kurzustól semmiképpen nem térhet el. Más szavakkal: a futballnak a pályán a hivatalos ethoszt kell képviselnie.
Németország - Anglia, 1939
(...)
Tehát a diktatúrák esetében a sport, kiemelten a futball ki- és felhasználása tudatos hatalmi eszköz. Franco Spanyolországában a futball a társadalmi elégedetlenség levezetésének kifinomult eszközévé vált. A francóista Spanyolország az elszigeteltség miatt az ötvenes évekre egy elszegényedett, többnyire rurális, elmaradott, rendies vonásokat mutató alulfejlett ország lett. A rendszer a futballt, mint kontrolltényezők kettős célzattal alkalmazta: egyfelől, az autonomista-szeperatista ellenségkép megerősítésére (amit a katalán FC Barcelonában, és a baszk Atletico Bilbaoban vélt felfedezni), másfelől pedig lehetséges elégedetlenség eloszlatására, levezetésére. A spanyol diktatúra okos és ravasz rendszert működtetett: a televízióhálózat széleskörű kiépítését, illetve a mérkőzések közvetítését támogatta. Ugyanakkor azokban a régiókban, ahol érezhetően növekedett az elégedetlenség mértéke, ott barátságos meccseket szerveztek, sok esetben a rendszer hivatalos csapatának számító Real Madrid szereplésével. Ezzel vagy otthon tartották a tévé előtt a potenciális rendbontókat, vagy pedig egyszerűen a merkőzésekkel elvonták a népesség figyelmét az elédegetlensége okot adó problémákról (Shaw, 1985; Goldblatt, 2006). A diktatúra idején Portugáliában is hasonló volt a helyezet (uo.). A Real Madrid fokozatosan külföld felé Spanyolország hivatalos arca lett. Di Stefano és Puskás így áttételesen a spanyol rendszer reklámozásában és legitimációjában vállalt aktív szerepet (Borsi-Kálmán, 2008): minden gól, ami a Real Madridot erősítette, az egyben a Franco rendszert is erősítette.
(...)
Argentina 1978
Bátran kijelenthetjük, hogy a nem demokratikus kormányzatok tervszerűen és tudatosan próbálnak a foci révén olyan legitimációs bázist teremteni, ami rendszerük fennállásához okvetlenül szükséges. E tekintetben jó példa az a mód, ahogyan az argentin katonai junta az 1978-as labdarúgó Világbajnokság szervezését kezelte. A FIFA 1972-ben döntött úgy, hogy 1978-ban majd Argentínában szervezik a focivébét. Időközben 1976-ban tábornokok ragadták magukhoz a hatalmat. Az egyébként népszerűtlen diktatúra hamar felismerte a szervezésben rejlő legitimációs és társadalomszervező lehetőségket – akárcsak a náci vezetés valamivel korábban, az 1936-os berlini Olimpia kapcsán. Létrehoztak egy speciális jogosítványokkal rendelkező testületet, amely szervezés címén minden lehetséges társadalmi ellenzékivel brutálisan leszámolt: a potenciális disszidenseket, a felforgatóknak tekintett elemeket, a „szubverzívnek” tekintett csoportok tagait eltávolították a közéletből, vagy egészen egyszerűen eltűntették (Kuper, 1991: 174). Becslések szerint negyvenezerre tehetők azok száma, akiket vélhetően meggyilkoltak. Hatalmas és költséges infrastrukturális beruházásokat, főleg útépítéseket kezdeményeztek – többnyire a politikai elítélteket fogták kényszermunkára. A tábornokok rendszere ekkor korszerűsítette a közszolgálati televíziózást, átállítva a rendszert a színes műsorszórásra (uo.). A hatalom a focin keresztül kívánta szimbolikusan „egyesíteni” az országot: a VB-t egyértelműen politikai kérdésként, legitimációs forrásként kezelte. A Junta egy New York-i PR céget bízott meg a rendezvény és Argentína „megfelelő” reklámozására. Egész szegénynegyedeket bontottak le, a villas miserias (argentin slumok helyi megnevezése) lakóit vidékre toloncolták, a vidéki helyszínekre vezető útvonalak mentén magas falakat emeltek (ezeket később a nyugati újságírók Misery Wall-nak nevezték) (Kuper, 1994), fokozták a nyilvános térben a katonai jelenlétet. Az állami segédlettel megnyert döntő (Goldblatt, 2006) után az „Argentina campeon”! felkiáltásban és utcai fiestákban egyesített argentin nemzet öröme egy ideig elégséges legitimációs alapot szolgáltatott a diktatórikus rendszer számára – míg az a Falklandi háborúba bele nem bukott és 1983-ben kénytelen nem volt a hatalmat a demokratikusan választott kormányzatnak átadnia (Kuper, 1994). Hasonlóan, a brazil diktatúra is mélyen merített a Pelé vezette válogatott 1970-es győzelméből (Goldblatt, 2006).
Nicolae Ceausecu kitünteti a
Bajnokok Kupáját megnyerő Steua futballistáit
(...)
Futball, mint hatalomellenes stílus. Még egy pillanatig az argentin esethez visszatérve, hadd utaljunk egy gondolatsor erejéig a politikai hatalom vezetési stílusa és a futball esztétikája közötti kapcsolatra. A náci német válogatott esetében korábban láttuk, hogy a vezetés az edzőtt arra utasította, hogy a játékban is a fronton érvényesített harcmodort alkalmazza futballcsapat. Más szavakkal, a játék stílusa és a katonai vezetési stílus között kötelező volna a szigorú megfelelés. Az argentin eset ennek az ellenkezőjére példa, ami különösképpen érdekes, s máig vitatott eredet-kérdést jelent az argentin focitörténetben[i] (Archetti, 1999). Ugyanis ellentétet lehet megfigyelni az 1978-ban VB győztes argentin focicsapat játékának esztétikája és a hatalom uralomgyakorlása között. A Cesar Luis Menotti által megtestesített, neve után menottismo-nak  elkeresztelt játékstílus (tulajdonképpen világnézet és filozófia) a játékosok egyéni kezdeményező-képességét, kreativitását, egyéni felelősségét, a helyzetek ötletes megoldását értékelte (Archetti, 1999). Magyarán, az edző a pályán a játékosok cselekvési szabadságára épített, ennek kifejezését támogatta. A junta ezzel szemben hatalmát brutálisan, ellenállást nem tűrő módon, minden alternativitást kiiktatva gyakorolta hatalmát. Ebből a szempontból az argentin csapatra jellemző szép, esztétizált játék a szimbolikus ellenállást, az egyéni szabadságot testesítette meg, mint sajátos tiltakozási formát. A szép játék a brutális mindennapok ellenpontjaként jelent meg a pályán. A polgári kormányzás átvétele után azonban megváltozott a helyzet: a Carlos Bilardo edző képviselte bilardismo a játékról egy gépies, standardizált felfogást képviselt. A játékosi kezdeményezéseket visszaszorította, a játékosokat egy nagyon merev és fegyelmezett végrehajtó szerepbe terelte, amiben a hatalom és döntéshozás kizárólag az edző kezében volt. Nem kell mondani, hogy ez a játékstílus lebecsüli  a szépséget, mindent a hatákonyságnak rendel alá. Mindezeket olyan kontextusban, amikor a társadalom visszatért a demokratikus joggyakorláshoz, a hatalom demokratikusan választott, az emberi jogokat elvben tiszteletbe tartják Argentínában. A pályán érvényes jéték és a társadalomban (újra) érvényes játákszabályok (értsd politikai stílus) között ismét ellentét állt be (lásd Archetti, 1999; Kuper, 1994). Talán mert demokratikus körülmények között már nincsen szükség szimbolikus ellenálásra? Könnyen meglehet...
(...)
A futball, mint menedék. A foci a Második Világháború alatt a megszállt Hollandiában a normalitás szinonimájává vált. Kuper (2003) archív adatok (jegyeladások, meccsprogram-füzetek) alapján mutatja ki, hogy az 1940-ben nácik által megszállt országban a futball egyfajta spontán menedéket jelentett a hollandoknak. A holland társadalom a királyi család angol emigrációja után szabályszerűen „belemenekült” a futballba: robbanászerűen nőtt a nézőszám, akárcsak a különféle címen megszervezett mérkőzések, alkalmak. A foci egyféle exit-et, „kilépést” jelentett a nyomasztó mindennapokból, idővel pedig passzív ellenállási formaként működött; a meccsek nem csupán megerősítették a hollandok összetartozásának kollektív tudatát, de mivel a meccseket a nácik aktív beavatkozása nélkül szervezhették, ez egyben a megszállóktól való szimbolikus elkülönbőzödésnek is a kelléke, formája lett (uo.).
(...)
Hogy a futball miként képes barát-ellenség dichotómiát és a történelmi sérelmeket szimbolikusan megjeleníteni, arra kiváló példa az 1988-as német rendezésű EB-n sorra kerülő NSZK–Hollandia elődöntő körüli eseménysor. A meccs a narancssárgák 2-1–es győzelmével végződik, ami a holland társadalom számára nem csupán a döntőbe jutást jelentette, hanem mindenekelőtt egy szimbolikus revansot, történelmi elégtételt, a világháborúban elszenvedett sérelmek focin keresztül történő jelképes megtorlását (Kuper, 1994). Beszédes, hogy a meccs alatt az oranje szurkolók a lelátókon az „Adjátok vissza a bicikliket!” skandálták, utalva arra megaláztatásra, ami a nácik részéről a hollandokat érte, amikor a Werhmacht elkobozta a holland népességtől a kerékpárokat, hogy utazásaikat megnehezítse és fokozza a katonai kontrollt. A Hamburgban megrendezett meccs alkalmával a holland sajtó narancssárga invázióról cikkezett, utalásképpen a fordított irányú 1940-es invánzióra. Kuper azonban rámutat arra, hogy történet valójában nem is a németekről, mint ellenségről szól, hanem tulajdonképpen a meccs egy jó alkalomat szolgáltatott arra, hogy a hollandok a saját szemükben megerősíthessék magukról alkotott pozitív énképüket (1994: 4-14).
NSZK - Hollandia, 1988
A futball a háború alatt Angliában is fontos szerepet töltött be. A bajnokságot hivatalosan 1939 végén felfüggesztették, később pedig a bombázások miatt a következő idényre már nem is kerül sor. De a labdajáték gyakorlatilag tovább folyik az úgynevezett reprezentatív futball keretei között (Radnedge, 2004). Az FA gyakorlatilag több körzeti bajnokságot szervez, aminek keretében a háború végéig összesen 137 meccsre kerül sor (Goldblatt, 2006). Bár végig érvényben van a bombázási veszély miatti tömeges gyülekezési tilalom, a hatalom focimeccs esetén ezt sohasem alkalmazza. A hatalom tudatos célja a munkásosztály harci kedvének, moráljának a fenntartása, illetve az otthonmaradottak szórakoztatása. A nézőktől befolyt összegeket a The Royal Box elnevezésű szociális program keretében a háborús rászorultak, főleg a lakásokból kibombázottak megsegítésére fordították (Kuper, 2003). A hatalom tudatos tervezése abban is megmutatkozott, hogy egyes meccseken az angol  királyi család is megjelent, más emigráns uralkodó családokkal közösen, dán, holland, norvég koronás fők társaságában (uo.).
(...)
A futball tehát ezekben a problémás társadalmi helyzetekben a normalitást, a menekülést jelentette az egyének és közösségek számára, illetve a társadalmi kohézió, a szolidaritás termelésében és megerősítésében játszott meghatározó szerepet. A hatalom tehát közvetlenül érdekelt volt abban, hogy a mérkőzések a lehetőség szerint folytatódjanak.
A futball, mint az etnikai és vallási ellenségeskedés alapja. Futball és háború közötti sajátos kapcsolat nem csupán a Második Világháborúra jellemző jelenség.[ii] A kilencvenes évek elején bekövetkezett délszláv válság (lényegében etnikai és vallási alapú jugoszláv polgárháború, pontosabban tervezett népírtás) és a futball jelensége között szoros kapcsolat mutatható ki (lásd Colovici, 2002; Foer, 2004). A Tito halála (1980) utáni Jugoszláviában elharapódzott szurkolói erőszak és nacionalista megnyilvánulások alakulása kiváló képet nyújt a balkáni kegyetlen háború természettörténetének jobb megértéséhez. Colovici (2002) szerb szociológus a korabeli sportsajtóban megjelent írásokat tartalomelemezte, aminek alapján végül kijelenti, hogy a futball és szurkolói huliganizmus, valamint a későbbi népirtások között szoros, majdnem determinisztikus kapcsolat mutatható ki.
(...)
Az interetnikus eredetű és a labdarúgópályákon megnyilvánuló szimbolikus erőszak első lépésben fokozatosan nyílt fizikai erőszakká alakult át, majd a második lépésben betört a nagypolitika színterébe, ahonnan végül egyenes út vezetett a harctéren tomboló-tobzódó brutális erőszakhoz (szektariánus és törzsi-etnikai alapú kegyetlenkedés, nemi erőszak, tömeggyilkosság formájában). Szerzőnk szerint a szerb Belgrádi Vörös Csillag és Zágrábi Dinamó szurkolók közötti konfliktusok a későbbi háború jelmezes főpróbái, gyakorlóterei voltak. A stadionokban felvonultatott szurkolói jelmezek és koreográfiák fokozatosan átvették a csetnik-usztasa mozgalmakra jellemző szimbolisztikát – a zászlókat, színeket, jelszavakat, szófordulatokat, énekeket, rangjelzéseket és egyenruhákat. A fanatikus szurkolók egyre nyíltabban hangoztatták a stadionokban soviniszta nézeteiket, ami az évtized végére szabályos szerb – horvát verekedésekbe csapott át, amit széles médiafigyelem kísért (2002: 155-158). Kezdetben a média a nagyközönség morális feláborodását tükrözte, didaktikus és elítélő beszédmódot alkalmazott, de lépcsőzetesen erősödött a mindkét oldalra jellemző ideológiai és etnikai kategóriákban történő értékelés: a másik fél viselkedésének elutasítása mellett a nyolcvanas éve végére megjelenik a kettős mérce, a „mi” – „ők” dichotómia. Ugyanakkor – véli Colovici – a futball kapcsán megjelenő nyílt erőszak szakaszosan átpolitizálódik, míg annak lényegi (értsd úszító) elemévé nem válik. Végül, a futballról szóló nyilvános beszéd a háborús propaganada kellékeként direkt módon kezd el szerbekről-horvátokról beszélni; egyértelműen a hazafiság megerősítése és az ellenségkép kreálása lesz a fő szerepe.
(...)
Ezekben a felvetésekben a szurkolók nemzeti hősők, akik a stadionban és azon kívül sorra kerülő véres összecsapásokban a szerv vagy horvát népet képviselik, az élet igazi iskoláját járják (158-160), a szerbség és horvátság fellegvárait védik – ekkor még csak a stadionokban és környékükön, a városközpontokban, de hamarosan a harctéren is (uo.). A stadionokban énekelt dalok ekkorra – közvetlenül a háború kirobbanása előtt, 1990/91-re – már átköltött katonadalok lesznek, a szurkolók inkább harcosokként, mint dukkerekként tekintenek magukra.[iii] Természetes, hogy mind a Milosevici, mind pedig a formálódó Tuzdjman rendszer hathatósan támogatja, erősíti ezt az „átváltozást”. Az eredményt mindannyian ismerjük: több mint 300.000 halott, hozzávetőlegesen egymillió menekült, soktízezter megerőszakolt, megcsonkított áldozat, lelkileg végérvényesen megsérült mellett – mindössze pár év alatt, 1991-1996 között, Európában.
A futball, a szurkolók és a háború kapcsolata a dukkerekre jellemző erőszak elméletei[iv] szemszögéből is rendkívül fontosak. A bemutatott eseménysor nyomán Colovici azt a következtetést vonja le, miszerint a szerb és horvát fanatikus szurkolók számára a hadszíntér jelentette az „igazi esélyt”: a háború korábban nem remélt, végtelen lehetőséget adott számukra az erőszak korlátlan kinyilvánítására és megvalósítására. A „live-agresszió” (2002: 174), amit a huligánforradalom tett lehetővé, ellentmond azoknak az elméleteknek, amelyeket a cultural studies keretében korábi fejezeteinkben már részletesen is tárgyaltunk: nevezetesen, hogy a szurkolókra jellemző agresszivitás az erőszak csak egy szimbolikus formája, a férfias önmutogatási óhaj ártatlan megnyilvánulása lenne. A Colovici által bemutatott eset rémisztő és empirikus cáfolata annak a hipotézisnek, miszerint a drukkerek stadionbeli agressziója csak képletes, korlátozott és ritualizált (Maffesoli, 1991 idézi Colovici, 2002: 175).
Jugoszláviában – vonja lesz a szerb szociológus a következtetést – éppen ennek az ellenkezője történt, mégpedig széles skálán és jószerivel mindegyik csapat „szurkolótábora” esetében: a stadionból kikerülve, az erőszak kibontakozott, tobzódott. Sommás véleménye szerint valójában nincsen éles határ a stadionban eltanult ritualizált erőszak konstitutív elemei és a harcmezőkön kibontakozott valódi erőszak között[v] – szerinte a drukkerek már a stadionban is  harcosok voltak (176-177), akik csak az első adandó alkalomra vártak, hogy kiéljék agresszív szándékaikat. (A szurkolói erőszakról lásd előbbi fejezetünket). Erre a hatalom, valójában az új nemzetállamokat kiépítő elitek adtak korlátlan lehetőséget...
(...)
A futball, mint imázselem. A demokratikus társadalmakban a futball hatalmi szerepe kisebb, illetve latens módon nyilvánul meg, de egyáltalán nem elhanyagolható. A tömegmarketingelt politika és a konstruált imázsok korszakában (lásd Newman, 2000) a kormányzat saját népszerűségének növelése érdekében igyekszik a tömegek figyelmét magára irányítani. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a tömegjelenséggé vált futball. A politikai elit igyekszik nagy horderejű sporteseményeket szervezni (korábban erre már utaltunk egy előző fejezetben), a futballmeccsek alkalmával reprezentálni, sikeres labdarúgók társaságában mutatkozni, a jelenségről „magánemberként” is nyilatkozni.[vi] A nyilvános politikai diskurzusokban, hivatalos állásfoglalásokban gyakran tesznek olyan utalásokat, amelyek a politikai játszmák a labdarúgó játszmák közötti hasonlóságot sugallják.[vii]
A populista politikusok számára a labdarúgás értékes mobilitási csatorna. Beszédes e téren az olasz Silvio Berlusconi példája, aki sikeres üzletemberből a futball alapzatán (az AC Milan tulajdonosa) társadalmi ismertségre tett szert, majd és szurkolói hálózatra építve miniszterelnökké választották (Foer, 2005); retorikája mindvégig tipikusan futball-jellegű, anti-intellektuális volt (lásd Semino – Masci, 1996 vagy Porro – Russo, 2001). Berlusconinak romániai követője is van; a juhászből sikeres üzletemberré és pártpolitikussá emelkedett ultrapopulista George „Gigi” Becali deklaráltan a Román Berlusconinak tartja magát. 2003 elején szerezte meg a Bukaresti- Steaua volt BEK győztes katonacsapat többségi tulajdonjogát, aminek köszönhetően országos ismertségre tett szert, amit később politikai tőkére konvertált – korábban egy kis populista párt elnöke, jelenleg pedig a Nemzeti Liberális Párt szenátora (korábban EU parlamenti képviselő is volt).[viii] A továbbiakban ezt fejtjük ki bővebben.
1989 : Valentin Ceausescu és Corneliu Vadim Tudor
 a Steaua kíséretében, a törökországi Efesben
 
(...)
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a hatalom számára a futball számos lehetőséget biztosít: kontroll-tényező, legitimációs forrás, a propaganda eszköze, kegyetlen katonák rekrutációs bázisa. De ugyanakkor a szimbolikus ellenállás, a valóság elől való menekvés lehetősége, valamint tőkeszerző alkalmatosság is egyben. Mindez csak aláhuzza, hogy a futball több, mint egy egyszerű játék – a foci adott esetben valóban élet-halál kérdése is lehet.




[i] A kérdéskör az argentin futball eredetére vonatkozik, amit a brit versus creol („la nuestra”) stílusjegyek mentén kialakult ellentét fejez ki, de valójában az argentin társadalom mondernizációs deficitjét, nemzetépítés problémáit, majd a társadalom hatalommal való viszonyát jelzi (Archetti, 1999: 161-193). A romániai futball társadalomtörténeti vázlata során ehhez a kérdéskörhöz részletesen is visszatérünk, hiszen az óromániai román és erdélyi kisebbségi futballistákól álló nemzeti válogatott kérdésköre (Bukaresti brit-román versus Dunai Iskola osztrák-magyar stílusok közötti konfliktusban) és az 1918 romániai utáni mondernizáció és nemzetépítés feszültségei a román a futballmező strukturálódásában is jól tetten érhető. Lásd könyvünk következő részeit a hazai „futball románosítása” (FRF, 2009) kérdéskörnél.
[ii] Most itt csak futólag utalunk a száznapos, „futballháború” néven elhíresült államközi konfliktusra, ami 1969 júliusában robbant ki két kis latin-amerikai ország, San Salvador és Hunduras között. A háborúnak társadalmi okai voltak, azonban az ürügyet („szikrát”) az 1970-es mexikói VB kvalifikáció körüli herce-hurca adta. Az igazi okok társadalmiak voltak (a salvadori népességrobbanás, a 200 000 salvadori földműves Hondurasba való migrációja, akik az ottani kikényszerített földreform, aminek következtében a salvadoriak elvesztették bérelt földjeiket, a két országra jellemző korrupció és a régebbi határviszályok), azonban a futball képezte azt a csatornát, aminek mentén a fokozatosan felgyülemlett köcsönös sérelmek kifejeződtek, testet öltöttek és a népesség mobilizálódott – majd háborúba sodródott. Részletesen lásd Kapuscinski, Rysard (1988) Futballháború. Budapest: Európa Könyvkiadó.
[iii] A Belgrádi Vörös Csillag szurkolótáborának a háborúban elkövetett kegyetlenkedéseiről, a Daliákról, Tigrisekről, Arkanról, a folyamat állomásairol részletesen lásd Foer, 2005: 7-34.
[iv] Lásd előző, a szurokolói erőszak témakörét tárgyaló előző fejezetünket.
[v] A következő jellemzőkről van szó. Stadion, ritualizált erőszak – szimbolikus, ellenőrzött, ön-mutogató, korlátozott, profilaktikus, nem-igazi, megjátszott. Harctér, valódi erőszak – tényleges, nem-ellenőrzött, instrumentális, korlátlan, katartikus, igazi (lásd még Ehrenberg, 1986).
[vi] A jelenlegi román kormányfő (Victor Ponta) tudatosan kultiválja sportrajongói imázsát, szabadidejében gyakran vesz részt motorsport versenyeken, amatőr teremfoci és kosárlabdameccseken játákosként is szerepel. A tavalyi londoni olimpia nyító és záróünnepségén egyaránt részt vett, elutazása előtti nyilatkozataiban többször utalt arra, hogy a romániai sportot szívügyének tekinti, a nyertes sportolókat az állam majd méltó módon díjazni is fogja. Magyarorzságon a ministerelnök Orbán Viktor is tudatosan ápolja „futballista karrierjét”, ezzel a néppel való hasonlóságot, szoros kötelékeket hangsúlyozva. Politikai nyilatkozataiban is gyakran szerepelnek a futballra való utalások, tipikus szófordulatok és hasonlatok.
[vii] A jelenlegi romániai államelnök Traian Basescu 2012-es parlament általi felfüggesztése után az eseménysort „blatt”-nak nevezte, ami a hazai labdarúgás korrupciójára, előzetesen elrendezett meccseire utalt. Továbbá, az USL-t ért EU-s kritikák hatását offside-ként értékelte (eredetiben „au fost prinsi in offside”). A 2002 után Magyaroprszágon eljerjedt Hajrá Magyarország elnezezésű társadalmi mozgalom is a futballnyelvezetből merítkezett, akárcsak a Belusconi-féle Forza Italia populista imázs-párt.
[viii] Róla még részletesen is szó lesz a romániai futball-mező meghatározó szereplőinek bemutatása alkalmával, lásd a könyvünk következő részét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése