2014. január 15., szerda

Viták, kultúra nélkül

Magyari Nándor László

Elvárni, hogy minden nyilvános vita, minden apró-cseprő kérdésben az ókori görög bölcs Protagórász szellemében és javaslatának megfelelően zajlodjék, merő balgaság lenne. Feltételezni, hogy egy-egy témához hozzászóló, másokat vehemensen meggyőzni vagy legalábbis letorkolni, maguk alá gyűrni, akaró különféle rendű-rangú emberek, abból indulnak majd ki nyilvános vitájuk során, hogy minden éremnek két oldala van, hogy az érvek és ellenérvek gondos egymás mellé helyezése, mérlegelése, ha kell, ütköztetése és a köztük való racionális választás, vagy a kompromisszum megvalósítása mindenkor bekövetkezik, naiv remény. Már az is jó lenne, ha politikusaink beszédei, meggyőzésünkre tett kísérletei, nagy mértékben Protagórász, vagy Arisztotelész mérlegelő, érveket és ellenérveket felsorakoztató eszményére épülnének, és nem inkább olcsó portéka reklámszövegeire hasonlítanának. De, mint tudjuk ez is többé-kevésbé hiú ábránd, hozzátéve azt is, hogy ehhez értő és kritikus közönség, olyan polgárok kellenének, akik pontosan tudják, hogy az érvek és ellenérvek, az ellentétes nézetek jelenléte és ütközése a demokratikus társadalom lényegéhez tartozik.
A társadalmunkban zajló nyilvános viták színvonala – hamisan érvelő vagy egymást letaglózó, sértegető, becsületbe gázoló, és végső soron megalázó módja, a maguk vélt igazát hajtogató, agresszív és egyoldalú volta, az argumentációs készség szinte teljes hiánya, stb. – igen alacsony vitakultúrát jelez. Itt és most, eltekintve a kisebbségi léthelyzet traumáitól és azoktól a félelmektől, melyek a közösség jövőbeni sorsának alakulásával kapcsolatosak, két alapvető összetevő, illetve társadalmi jelenség áll(hat) a dolog mögött: egyfelől a rossz szocializáció, pontosabban az, hogy a legtöbb ember soha sehol nem tanult(hat) a racionális érvelés és vita szabályairól, így aztán még hallomása sincs a vitakultúra rendjéről (a pedagógia csődje); másfelől pedig a tömegkommunikáció és különösen az interaktív nyilvánosság szerkezete önmagában sem kedvez a mérlegelő érvelés elterjedésének – gondoljunk csak arra, hogy mindenki minél rövidebb (adás)idő alatt, és minél gyorsabban, valamint szűk felületen akar kommunikálni, instant üzenni; a kommentelők-vitázók csak úgy cikáznak a különféle felületek között, melyek között elmosódik a határ, nincsenek már jól elkülönülő sajtótermékek, a bulvár betüremkedik, sőt elárasztja a „komoly”, egyébiránt mérvadó portálokat, stb.,stb. Rátevődik erre még az is, hogy – meglátásom szerint – a legtöbb kommentelő-vitázó félreérti az interaktív nyilvánosság jellegét, nem érzékeli annak nyilvános voltát. Olyan emberek (némi meglepetésre idősek is), akik a sarki boltba való kilépés előtt is gondosan felöltöznek, fogat mosnak, megfésülködnek, másképpen fogalmazva megtervezik nyilvános megjelenésüket, a kifele mutatott arcukat (Goffman), kijutva cybertérbe, minden további nélkül elkezdenek hazaárulózni, anyázni, másokat a legkülönfélébb, gyülölettől izzó jelzőkkel teleaggatni, csupa mosdatlan és fésületlen trágár és sértő kifejezést zúdítani ellenfélnek vélt vitapartnereikre. Teszik mindezt a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás magasztos eszméjének nevében, melyet a végsőkig torzítva úgy értelmeznek, hogy csak rájuk vonatkozik, másoknak meg kuss. Sőt ha mások már kinyilvánították véleményüket, akkor azt eröltetik, hogy azt rögvest és azonmód vonják vissza, közben meg kérjenek bocsánatot, hogy egyáltalán léteznek, stb. különben meg a magukat toleránsnak (sőt érzékeny lelkű nevelőnek) gondolók leordítják a fejüket.
Egy példátlan vehemenciájú és alacsony szinvonalú “vitának” (még inkább balhénak) adott teret és ezzel emelt be a közbeszéd perifériájáról a nyilvánosság centrumába egy ismert hírportál a napokban és ezzel, azt hiszem rekordokat döntögető mélységig sülyesztette az amúgy is sovány vitakultúrát képviselő hazai és anyaországi virtuális térben zajló viták és kommentvilág szintjét. A büntetőjogi feljelentésig és kíméletlenül trágár, valamint (kölcsönösen) dehonesztáló, egymást vegzáló, vérig sértő határtalan “veszekedés”[i] egy korszerűtlen, pedagógiai célzatú “magánfilozófia” kapcsán indult (ha még van aki emlékszik a “kezdetre”), hogy t.i. hatékony és kívánatos módszer-e a testi fenyítés a(kis)gyerekek nevelésében, hogy áldásos-e az atyai pofon, no meg a “gyerekkel való kiabálás” és elfogadható-e a feleség arcán csattanó (“nevelő” szándékú – sic!) férfiúi pofon, úgy is mint egy felsőbbrendű (vagy legalábbis primus inter pares) patriárcha “jogos” elvárásainak kifejezése? A nagyon kemény indítást (háborús üzeneteket) még elvtelenebb és totális letámadást ígérő fordulatok követték, a “veszekedés” eszkalálódása, olyan lefele húzó spirálba torkollott, mely teljesen kontrollálatlanná vált, azáltal is, hogy egyszerre több fórumon és két ország eltérő vitakultúrájú közegében, valamint különböző virtuális felületeken zajlott (illetve egyes helyeken tovább zajlik). Végletesen torz képet teremtett a félelmetes vehemencia, az egymást kicsinálási szándék, mely minden megszólalót rögtön sarokba próbált szorítani és letaglózni, úgy hogy végül azt gondolom, jóérzésű ember mégha lett volna is (lenne) véleménye az eredeti témáról, biztosan nem merne beleszólni a balhéba, biztosan nem kockáztatná jó hírnevét, beállva a gyalázkodók közé (aki tisztességgel és racionálisan érvelve próbált közbelépni, hát mind “megkapta a magáét”, legfennebb az okosabb enged jelszóval érvelve volt képes kihátrálni a kialakított keretből).
Ha ugyan van bármiféle tanulsága az “esetnek”, már az elrettentő példán túl az, hogy milyen módon nem szabad nyilvánosan megszólalni, illetve az, hogy a közbeszédben milyen gyorsan, szinte néhány perc alatt, képes kialakulni egy olyan beszéd-keret (discursive frame), még pontosabban kommunikációs zárvány, mely intoleranciájával, erőszakosságával, a trágár és gyalázkodó stílusával felépíteni vélt autoritásánál fogva lehetetlenné teszi a józan ész közbelépését. Ha, kihasználva a virtuális háló adta technikai lehetőségeket, egy olyan felületet hozunk létre, melyen a szabály az, hogy nincs szabály, a dolgok félelmetesen, mindenkit fenyegetően el tudnak mérgesedni. És ismételten ne legyenek illúzióink az emberi agresszivitás (még szerencse, hogy esetünkben “csak” – legalábbis egyelőre – a verbális agresszivitás játszik közre) a végsőkig fokozható, ha nincs határ, nincs megállás: a felek a végsőkig harcolnak, a lefele tartó eszkaláció a Mariana-árokig tart és még tovább…
Ceterum censeoa kommentvilágnak, a parttalan és elvtelen nyilvános vitáknak határt kell szabni, formát, keretet és struktúrát kell adni, ha nem másért hát, mert “kampányév” van, és holnap már késő lehet.


[i] A vitát és főként a kulturáltat, azaz adott céllal, megadott keretben és morális szabályok által vezérelt véleményütköztetést, meg kell különböztetnünk a „veszekedéstől”, mely érzelmileg túlfütött, személyeskedő, és a másik(ok) „kikészítésére”, a feszültség levezetésére és ennek érdekében a „végső győzelemre” tör.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése