2015. augusztus 26., szerda

A #DontMancriminate mozgalom mint rosszul megült ló

Kustán Magyari Attila


A „férfi[disz]krimináció” („mancrimination”) ellen vette fel a kesztyűt egy indiai online divat- és életstílus-magazin, a Maggcom. A közösségi hálókon a #DontMancriminate hashtaggel terjedő fotósorozat bevallásuk szerint azért fontos, mert a férfiaknak „nagyon nehéz túlélniük” a nők uralta társadalomban. Írásuk szerint az egyenlőség mellett kiállnak, azonban idővel a férfiak kezdtek hátrányt szenvedni, így ideje felszólalni. A férfiakkal szembeni diszkrimináció egy létező problémát képez valóban, a Maggcom kezdeményezése is egyértelműen ezeket szeretné hangsúlyosabbá tenni, azonban számos kritika érte a közzétett fotók szövegei miatt – és nem véletlenül. (A témával kapcsolatos cikkek elérhetők itt, itt, itt, vagy itt).

Férfihátrányok

Mint írtuk, számos esetben valóban beszámolhatunk a férfiak által elszenvedett hátrányos megkülönböztetésről, ahogyan a női nemhez köthető sztereotípiák léteznek, úgy a férfiakkal szemben is megfogalmazódnak előítéletek. Jó példa erre a Magyarországon nemrég regisztrált eset, amikor egy egyházi gyermekkórház kórtermi rendjében azt írták, éjszaka csak anya vagy nagymama lehet a gyerek mellett, viszont az „egyedülálló apa beszélje meg a benntartózkodás lehetőségét az osztályvezető főorvossal”. Ez a szabály szembemegy Szabó Máté magyarországi emberi jogi biztos ombudsmani jelentésével, amely értelmében „a gyermek jogaival ellentétesnek minősül, ha egy később felvett gyermek mellett csak azért nem tartózkodhat bent az apa, mert az azonos kórterembe korábban felvett gyermek mellett az anya tartózkodik. A gyermek egyik legfontosabb alapjoga, hogy szülei, hozzátartozói vele legyenek”.

Az Egyesült Államokban a vállalatok 58 százaléka biztosít plusz juttatást a kismamáknak, az apák számára azonban csak 14 százalék, írja a The Washington Post, az Eurostat adatai szerint a 18-24 éves korcsoporton belül a férfiak 14,4 százaléka hagyja el az iskolát vagy a képzést, míg a nőknek „csak” 10,9 százaléka, az alapfokú képzésben pedig – szintén az Eurostat szerint – az oktatók 90 százaléka nő. Az Egyesült Államok gyerekekért és családokért felelős hivatalának felmérése szerint a gyerektartásra kiválasztott szülők körében a nők aránya 2012-ben 82 százalék volt, egy 2006-os tanulmány arra mutat rá, hogy a nők tovább élnek a férfiaknál. Ez a meglehetősen hiányos felsorolás természetesen nem a nők hátrányait hivatott elkendőzni, mindössze arra mutattunk rá, hogy a férfiakat számos – és a felsoroltnál jóval több – hátrány éri.

A Maggcom törekvései megítélésünk szerint jóindulatúak, azonban kérdéses, hogy a férfiak által elszenvedett hátrányokat valóban a nemi egyenlőség nevében közelítették-e meg, illetve, hogy az általuk sugallt női (vagy feminista) érveket-ellenérveket nem torzították-e el a valós álláspontokhoz képest. A közzétett fotók alapján igyekszünk felvázolni, hol kérdőjelezhető meg az állítások helyessége.

Kié a szex?

Az első fotón az áll, ha a férfi akar szexet, akkor kétségbeesettnek nevezik, ha a nő, akkor szexuálisan felszabadítottnak tartjuk, végül felteszik a kérdést, hogy amennyiben mindketten akarják, akkor „a te [azaz a nő] feltételeid szerint kell történjen”? Az az állítás, hogy a férfiakat kétségbeesettnek tartják a nők ilyen esetben, prekoncepció, a kérdés ugyanakkor manipulatív, mert azt szuggerálja, hogy a nők többnyire csak saját feltételek szerint – azaz semmibe véve a férfiak vágyait, elvárásait stb. – szeretnék az aktust. Ezzel szemben Germaine Greer (1970:38) éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az angol nyelv vulgáris fordulatai „a passzív nőn végrehajtott” cselekedetet mutatják, a pénisz különböző megnevezései pedig szerszám-nevek.

A 19. század derekán első ízben történt változás a házasságon belüli nemi erőszak kérdésében (Hasday, 2000). Mrs. Shaw válni szeretett volna, mivel a férje szexuális vágyait nem elégítette ki, az pedig erőszakot tett rajta. A bíróság az emberi természetre, a vágyakra hivatkozva elutasította a feleség sérelmeit, egy évtizeddel később azonban Caroline Dall feminista, rálelve az említett perre szembeszállt a férjek előjogaival. Idővel – a 19. század utolsó negyedében – néhány bíróság döntése már a nőket védte, a házasságon belüli erőszakra hivatkozva engedélyezték az elválást.
A szexuális forradalom, amely a nők szexuális attitűdjét jelentősen befolyásolta, közel sem a fotó szövege által vizionált nőuralmat hozta el, amelyben csak a nők feltételei számítanak. Ahogy Beauvoir (1969:570) írja: „(…) az egymás közti kölcsönös viszony nem zárja ki azokat a csodákat, amelyek a két kategóriába osztott emberi lények létéből fakadnak; a vágyat, a szenvedélyt, a birtoklást, a szerelmet, az álmodozást, a kalandot – és a szavakat, amelyektől megilletődünk; adni, hódítani, birtokolni, egyesülni, megőrzik értelmüket; ellenkezőleg, amikor majd lerombolják az emberiség felének rabszolgaságát és az egész hipokrata rendszert, amely velejárója, az emberiség „kettéosztása” feltárja autentikus jelentőségét, és az emberpár megtalálja igazi arculatát.”

A férfi világa



Egy következő fotón James Brown és Betty Jean Newsome It's a Man's Man's Man's World című dalára utalva – amelyet a Rolling Stones bibliai sovinisztának nevezett, hiszen megannyi találmányt a férfiaknak tulajdonít – írják, „marhaság”, hogy ez a férfiak világa volna, majd felsorolják, mit nem kapnak ingyen: italt, belépést (klubokba stb.), vagy szimpátiát. Hogy a szimpátia alatt mit értenek, az rejtély, de az előző két tételhez van hozzáfűznivalónk.

Magyarországon a nők ingyen belépőjének létjogosultságát a közelmúltban a Hallgatói Hálózat (HaHa) egyik aktivistája, Teczár Szilárd kérdőjelezte meg, aki az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordult. A Doboz nevű szórakozóhelyre a nők ingyen, a férfiak ezer forintért léphettek be, és bár a hatóság a férfiak ellen irányuló diszkrimináció miatt kötelezte a Dobozt a kedvezmény megszüntetésére, Teczár kiemelte, őt „sokkal jobban zavarta, hogy a szórakozóhelyek azt üzenik a nőknek, hogy passzív nyeremények, akiket a cselekvő és fizetőképes férfiaknak meg kell szerezniük.”. Később a Magyar Narancsban azt írta, a férfiakban „azt erősíti meg a belépődíj fizetése, hogy fel vannak hatalmazva kezdeményező, aktív vagy éppen lovagias viselkedésre, a nők pedig jó esetben passzív beleegyezéssel fogadhatják az udvarias felkéréseket és felajánlásokat”.

A kérdéssel kapcsolatosan Jamie Keiles feminista blogger poénos összeállítást közölt 2011-ben, amikor a szexizmust továbbgondolva megállapította, a szingli fiúk tíz dollárt fizetnek a belépőért, a jóképű szingli fiúk a dupláját, hiszen megeshet, hogy az éjszaka alatt több nőt foglalhatnak le, a meleg fiúk felét, mert bár egy nőt sem foglalnak le, a nők számára sem jelentenek partnert, így az ingyen belépőt nem érdemlik meg. A nem kívánatos, nem szexi lányok fizetik a 10 dollárt, a leszbikusok vagy 10 dollárt fizetnek, vagy semmit – férfiak nem csaphatnak le rájuk, nőt is lefoglalhatnak, így fizetniük kellene, viszont ha egy leszbikus produkciót bevállalnak, megéri őket ingyen beengedni.

A lovagiasság halála? 



Egy másik fotón az áll, ha nemi egyenlőségre vágynak a nők, akkor ne várják el, hogy a férfiak megtartsák az ajtót nekik, a csomagok cipelésében segítsenek vagy átadják az ülőhelyüket. A nemi egyenlőség és a lovagiasság rendkívül izgalmas kérdés. Simone de Beauvoir (1969: 189) álláspontja szerint „nem a lovagi középkor, nem a gáláns XIX. század becsülte igazán, őszintén a nőt, hanem azok a korok – például a XVIII. század –, melyek fiai a nőt embertársuknak tekintették. A nő is ilyenkor volt a legromantikusabb és a legérdekesebb.” A The New York Times virtuális hasábjain megjelenő írás szerint, amelyet Abigail Collazo jegyez, a lovagiasságot hagynunk kell meghalni, helyette pedig az udvariasságnak kell teret nyernie. Véleménye szerint a lovagiasság a nőket törékenynek, gyengédnek láttatja, akik különleges bánásmódot igényelnek. Ezzel szemben, érvel, az udvariasság azt jelenti, figyelmet szentelünk másoknak függetlenül a nemi hovatartozásuktól.
Az Egyesült Államokban alapított The Shiver Report kezdeményezés egy írása szerint a lovagiasság a 20. század elejétől forró téma, sok tekintetben pedig háttérbe szorult, amióta a szüfrazsettek rámutattak arra, hogy a hátterében a nőket gyengének tartó szemlélet húzódik meg. A cikket jegyző Daniel Jenks szerint a lovagiasság a korábbiaktól eltérően ma már a férfiak jó modorát jelenti, és a nők növekvő ereje és függetlensége iránti csodálatot és tiszteletet kellene kifejeznie.

Magassarkú és smink 



Egy újabb fotón ez áll: a termékek is diszkriminálnak, az alacsony férfiak nem húznak magassarkú cipőt, a csúnyák nem sminkelik magukat, a buta férfiak nem lehetnek szőkék. Ez utóbbin könnyedén túllendülhetünk: szerencsések lehetnek ugyanis a férfiak, hogy a hajszínükkel kapcsolatosan nem fogalmazódik meg előítélet velük szemben. A valóság ugyanis az, hogy a butának vélt nők nem szoktak a szőkeségükkel takarózni (mi értelme volna?), viszont butának vélt nőket hajszíntől függetlenül gyakran neveznek szőkének, szőke nőket gyakran gondolnak butának.

A magassarkú cipőt és a sminket, egészen pontosan a külsőre fektetett nagy hangsúlyt számos feminista körbejárta már. Virginia Woolf (2006:38) így ír a férfiak ruházatáról: „Nemcsak a meztelenséget fedi el, nemcsak a hiúságot legyezgeti, nemcsak a szemet gyönyörködteti, hanem azt a célt is szolgálja, hogy hirdesse viselőjének társadalmi, hivatásbeli vagy intellektuális helyzetét. (…) De még mindig körülleng bennünket a hagyomány – vagy hit, hogy bármely érdemnek egy darab fém, szalag, színes csuklya vagy talár viselése általi kifejezése, legyen az intellektuális vagy erkölcsi érdem barbárságnak tekintendő, és éppolyan nevetség tárgyát képezi, mellyel vademberek rítusait illetjük. Egy olyan nő, aki anyaságát egy bal vállán hordott lószőrcsomóval hozná a köz tudomására, s ezzel ön is nyilván egyetért, aligha örvendene köztiszteletnek”.
Bourdieu (2002:98) szerint kevésbé differenciált társadalmakban a nők a férfiak társadalmi és szimbolikus tőkéjének felhalmozódását biztosító eszközként voltak kezelve, ugyanakkor ma is döntően hozzájárulnak a család szimbolikus tőkéjének termeléséhez és újratermeléséhez, elsősorban a megjelenésükkel, legyen szó kozmetikumokról, öltözetről, viselkedésről.

Germaine Greer (2002:53) szintén erős megállapításokat tesz arra vonatkozóan, hogy az elvárások hogyan vezetnek a nők cicomájához: „A nő-sztereotípia alá szolgák serege van rendelve. Kozmetikumokkal, bugyikkal, melltartókkal, harisnyákkal, parókákkal, póthajakkal és hajápolószerekkel ugyanúgy ellátják, mint felsőruhával, ékszerekkel és szőrmebundákkal. (…) A fiatal nők reménytől, optimizmustól és ambíciótól duzzadva tanulmányozzák a sztereotípia legújabb formáit, melyeket a Vogue, a Nova, a Queen és más népszerű magazinok tesznek közzé, lapjaikon a manökenek mesés ingatlanok, bundák és ékszerek közül pattannak ki.” Mary Wollstonecraft (1972:66 in Greer) így fogalmaz: „A nőt azért hozták létre, hogy a férfi játékszere, csörgője legyen, és mindig csörögnie kell a férfi fülébe, amikor az, félretéve a józan értelmét, úgy dönt, hogy szórakozásra vágyik”.

Álláspontunk szerint, amikor a Maggcom azért panaszkodik, hogy az alacsony férfiak nem húznak magassarkút, a csúnyák pedig nem festik magukat, tulajdonképpen a nemekkel kapcsolatos előítéleteket, a „férfias” és „nőies” jelzőkhöz kapcsolódó percepciókat erősítik meg – ahogy azt a TED egyik előadásában Tony Porter pedagógus és aktivista kifejti, a „man box”, azaz férfidoboz börtönéből nem mernek kilépni.

Végszó

Mint láttuk, a férfiak diszkriminációjával megannyi formában lehet és érdemes foglalkozni, a Maggcom magazin #DontMancriminate mozgalma azonban számos esetben legalábbis túlzónak, vagy egyes véleményekkel mindenképpen ellentétesnek bizonyul. Véleményünk szerint a közölt fotók szövegeiben előfordul a nőket sértő, a férfiak hátrányait tévesen értelmező gondolat, amelyeket legalábbis igyekeztünk más megvilágításba helyezni. Hogyha a cél a nemi egyenlőség, egyik fél sem sajátíthat ki magának előnyöket, illetve érdemes megfontolnia, hogy a tisztességes vagy alapos vita nem hatékonyabb-e, mint a felületes, vagy szándékosan manipulatív.



Könyvészet

de Beauvoir, S. (1969). A második nem. Budapest: Gondolat Kiadó.

Bourdieu, P. (2002). Masculine Domination. Redwood City, California: Stanford University Press

Greer, G. (2002). A kasztrált nő. Budapest: Corvina Kiadó

Hasday, J. E. (2000). Contest and Consent: A Legal History of Marital Rape. California Law Review. (88), 1373-1505.


Woolf, V. (2006). Három adomány. Budapest: Európa Könyvkiadó

2 megjegyzés:

  1. Nem igazán értem, hogy miért kéne egy olyan szervezetnek/újságnak, amely kiemelten a férfiakkal foglalkozik a nők szemszögéből is közelíteni meg a nemek közötti egyenlőséget?

    A férfiak szemszögéből nézve, az, hogy a férfiak fizetnek a belépőért, a nők viszont bizony semmi más, mint színtiszta férfidiszkrimináció. Felesleges mást belemagyarázni. Persze, lehet mondani, hogy egyik fél sem sajátíthat ki magának előnyöket, de ezt szerintem inkább a feministáknak kéne címezni, azért ennél lényegesen több "vitatható" dolgot mondanak. Ez azért mégiscsak egy reakció arra szerintem.

    VálaszTörlés
  2. Semmiképp sem fölösleges mást "belemagyarázni", sőt. Az ingyenes vagy kedvezményes belépő – mint ahogy azt indokoltam a szövegben – éppen a nőket szolgáltatja ki.

    Az első kérdésre pedig az a válaszom, hogy nincs azzal probléma, ha férfiaknak szóló magazin nőkhöz szól, és a szemszögükből fogalmaz meg problémákat, azzal viszont igen, hogy mondvacsinált szempontok szerint teszi mindezt.

    VálaszTörlés