Szurkolói erőszak. Szociológiai olvasatok a franciaországi EB kapcsán I.

Péter László

Több rendbontásra került sor az EB csoportkörei alatt. Mit jelent mindez, milyen okai lehetnek? Az alábbiakban erre reflektálok, egy lehetséges elemzési keretben.

Ezek az események – itt az egyes szurkolók erőszakos megnyilvánulásaira gondolok – egy időben szorosan és sajnos organikusan kapcsolódtak a labdarúgáshoz, leginkább a nyolcvanas években. A kilencvenes évek elejétől azonban a focihuliganizmus, tudományosabb nevén a szurkolói erőszak fokozatosan domesztikálódott Nyugat Európában és Kelet Európában is visszaszorulóban van-volt, ami a stadionok lelátóinak erőteljes pacifikálódásához vezetett. Eszes (és sok szempontból igencsak diszkriminatív és kifogásolható, kirekesztő) technikák révén, mint például bekamerázás, névre szóló bérletrendszer, adatbázisok, drágább belépők, a szurkolók székhez kötése, a stadionok különféle részeinek fizikai elválasztása gyakorlatilag kiszorította a szurkolók erőszakosabb részét a lelátókról. Ők – mint ahogyan jól látjuk a Futballfaktor című filmben is – a stadionokon kívül rekedve többnyire elhagyatott helyeken csaphattak össze. Ma a stadion a jól fizető középosztály terepe lett, egy nagy tévéstúdióvá vált, ahol a közönség a hangulatot biztosítja, míg a szerényebb származásúak máshol kénytelenek szurkolni: gyakorlatilag a sportkocsmák vették át a lelátók – a korábban csak állóhelyet jelentő, már-már mitikus, összefüggő teraszok (a Nick Horby Fociláz című alapkönyvből ismert terraces) helyét.

Ami most meglepő – mondjuk a négy évvel ezelőtti EB-hez képest –, hogy nem várt mértékben „robbant” Franciaországban a klasszikusnak tekinthető erőszak. Korábban az EB-ken és VB-ken az úgynevezett karnevál szurkolói viselkedés volt az elterjedt, a lelátókon a szurkolás látványos öltözetekben, vidáman, kikapcsolódásképpen s a békesség jegyében alakult, ahol a többség mint fogyasztó és sportturista volt jelen. Ennek az előzménye, hogy kilencvenes évektől a futballszurkolás egy legitim, társadalmilag fokozatosan elfogadott szubkultúra lett Európa szerte. Bár Kelet-Európa bajnokságaiban valóban van egy elmaradás e tekintetben, de mégis ez vált követendő normává: a nyugalmas, családias, közösségi civilizált és önkontrollált szurkolás. Ebben nagy szerepe volt a szponzorok mellett az UEFA által képviselt szabványoknak, amit franchise-szerűen leginkább a Bajnokok Ligája terjeszt és a média erősít.

El kell mondani, a többségre most is ez jellemző, de sajnos szép számban akadtak a valóban rossz időket idéző erőszakos, brutális, agresszív csoportok is. Most ezekről beszélünk, míg a szurkolók döntő többségéről csak jókat mondhatunk. E tekintetben valóban érdemes felidézni például az ír szurkolók példamutató viselkedését a stadionban, és főleg azon kívül!

Tudni kell, hogy a huliganizmus jelensége nagyon összetett, szerteágazó és a helyi futball- és szurkolói kultúrák függvényében nagyon változó. Az EB lehetőséget és kiváló terepet, nem utolsó sorban globális nyilvánosságot biztosít ezek látványos összecsapására. Régebben a gazdasági változások nyomán a szurkolói erőszak elsősorban a vesztesek (friss munkanélküliek, lecsúszottak) lázadásaként, az új helyzettel szembeni kvázi-spontán és érzelmi tiltakozásként jelent meg. Jelenleg az erőszak öncélúnak tűnik, de természetesen nem az. Több szinten értelmezhető ez a nem várt huliganizmus.

Egyfelől, az látszik, hogy egyes csoportok az EB-t egy átmeneti harctérnek tekintik és szervezetten akarják megmutatni nyers erejüket. Az orosz „szurkolók” kemény magja nagyon tudatosan, magas fokon szervezve és jól koordináltan akarja elhódítani a legkeményebb és legdurvább szurkolóknak kijáró képzeletbeli trófeát. Nem véletlen, hogy az új kihívók – a sorsolástól függetlenül – az angolokkal szemben léptek ilyen kegyetlenül; elmarasztalandó és elborzasztó ténykedésüket gondosan dokumentálták fejkamerákkal s töltötték is fel nagy büszkén a YouTube-ra és a közösségi hálókra. Ez nem szurkolás, hanem rendes utcaharc, aminek célja huligán dicsőség elnyerése. Hiszen az agresszív szurkolói csoportok között is van egy informálisan ismert hierarchia, itt lettek trónkövetelők az oroszok. Ha mindez a huliganizmus feltalálóival, az angol ultrákkal szemben történik, akkor annál is inkább, hiszen ez azt is jelzi, hogy a riválisok mire számíthatnak a következő, 2018-as oroszországi VB-n! Minta baljós árnyai lennének annak a „meleg fogadtatásnak”, ami majd a többiekre vár!

Oroszországban – akárcsak Lengyelországban, vagy Horvátországban, amely a másik nagy troublemaker társaság az idén – nagyon fejlett és magas fokon szervezett az ustawka, a  szurkolók közötti menetrendszerű (értsd a meccskalendáriumot hűen lekövető) verekedések szerteágazó rendszere (erdőkben, elhagyott mezei utakon szerveznek szabályos tömegverekedéseket, előzetesen megegyezett időben és szabályok szerint). Az oroszok sajnos nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy ország-világ előtt megmutassák mire képesek. Mivel Oroszország amúgy is rendkívül agresszív társadalom, az ultrái – akik számos ponton kapcsolódnak az alvilághoz és a politikai szélsőségekhez – nagyon precízen és elborzasztó módon léptek fel angol riválisaikkal szemben, akik kicsit mintha időközben kiestek volna a pixisből.

Itt a régi (angol és időközben domesztikált) és az új (orosz és növekvő mértékben erőszakos) minta csapott össze, de sajnos azt láttuk, hogy az újak kvázi-állami támogatásban is részesülnek: az orosz állami elit hallgatólagosan támogatja őket, ami teljesen új fejlemény. Ezzel az ügy kilépett forma a szűk sport világából, és legalábbis első látásra „nemzetköziesedett”, államközi diplomáciai dimenziókat is nyert (lásd S. Lavrov nyilatkozatait, az orosz sportszövetség hivatalos képviselőinek nyilatkozatait és a letartóztatott-elítélt szurkolókkal ápolt és nem is titkolt kapcsolatait). Hivatalosan be nem ismerten, de a nemzetközileg elszigetelt Oroszországban sajnos vannak felelős beosztású tisztségviselők, akik egyfajta szimbolikus revansnak tekintik az egészet a meghosszabbított szankciók miatt. Azonban tudni kell, hogy az orosz szurkolók egy kis hányadáról beszélünk, a többségük itt is békés ember, aki meccset nézni ment, és a kedvenceknek szorítani. Ami mellékesen nem is olcsó mulatság...

Ez a rivalizáló erőszak sem újdonság, 1998-ban Marseille-ben egy párhuzamos német-angol meccs is zajlott, amit egyébként a focihoz semmiképpen sem köthető tisztes orvosok, ügyvédek, tanárok vívtak, amolyan Fight Club szerű unalomból, puszta kikapcsolódásból. Akkor egy francia rendőr meg is halt, sajnos. Azt is mondhatnánk, hogy a jelenlegi szurkolói erőszak csak részben kapcsolódik az EB-hez, a bajnokság csak apropója az informálisan szerveződő párhuzamos „nemzetközi ustawkának”.

Aztán, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a rendfenntartó szervek elsősorban a terrorizmustól tartottak és a jelek szerint képteleneknek mutatkoznak a „belső ellenséggel” szemben. Van itt egy beismert inkompetencia, ami miatt a „huligánforradalom” sajnos elterjedt ezeket a játékokon. A rendőrség így indirekt módon hozzájárult a jelenség tovább gyűrűzésében. A horvát szurkolók erőszakos magja – akik a jugoszláv háborúban és népírtásban megedzett előző generációt tartja példaképének – csak a szervezők sorozatos butaságai miatt voltak képesek pirotechnikai eszközöket bevinni a stadionba... Akárcsak a magyar szurkolók közül páran. Félő, hogy ez az inkompetencia majd valami nagy bajhoz vezet, mert sajnos az erőszak (nem a szimbolikus és verbális, hanem a nyers agresszió) pillanatnyilag erősödőben van és a hatóságok a jelek szerint tanácstalanok.

Az erőszakra hajlamos szurkolók látható felbátorodása annak is betudható, hogy a szervező intézménybe, az UEFA-ba vetett bizalom a sorozatos korrupciós botrányok miatt gyakorlatilag a padlón van, az általa kidolgozott szabályokat egyre kevesebben tartják legitimnek. Míg a vezetőket milliós csalási ügyekben perelik, miért is tartanák követendőnek a fair play és a sportszerűség magas szintről érkező intelmeit?

Végül az is igaz, hogy média valamelyest fel is nagyítja a problémát – ami valós –, igazi morális pánikot terjeszt, mert a szurkolók kiváló bűnbakot képezhetnek a társadalom egyéb bajaira. Az idegen szurkolók hibáztatásától az egyszerű idegenek hibáztatásig csak egy lépés van... De a szurkolói erőszak mindig a bajok tünete, és nem az oka! Továbbá a szurkolók többsége rendes, békés ember, akik elítélnek mindenféle erőszakot. Nem a labdarúgás erőszakos, hanem a legnépszerűbb sporthoz kapcsolódik a társadalmi erőszak ilyen formája, mert azt nagyon sokan nézik és hatalmas a társadalmi befolyása.