A legújabb román filmsiker: Poziția copilului (Child’s Pose)

Vita Emese

A premiert követő estén is megtelt a Florin Piersic mozi, a jegypénztárnál pedig hosszú sor kígyózott, mialatt bent már megkezdték a vetítést. A film 116 percét a közönség nemcsak nézőként, hanem a pszichodráma részeseként élhette, lélegezhette végig, együtt egyszerre; mindezzel csak azt akartam kifejezni, a kritikák és negatív visszhangok ellenére, nagyon élet szagú volt! S akik ott voltunk mindnyájan éreztük és nyomban reagáltunk, hol megvető csendes kacajjal, - hogy no lám, tényleg így működnek a dolgok nálunk, az országban, vagy a családban – hol mély sóhajjal, hol síri csenddel. Érintettek voltunk, nagyrészt fiatal felnőttek, akik már egyszer bizton megtapasztalták, amit Freddy Mercury így énekelt meg: To much love will kill you.

Călin Peter Netzer filmjének középpontjában a felső tízezeri kört gyarapító Barbu (Bogdan Dumitrache) áll, akit anyja gyakorlatilag megfolyt szeretetével, mindent átható figyelem és kontrollvágyával, ami akkor csúcsosodik ki igazán és válik tarthatatlanná a gyermek részéről, mikor halálosan elgázol egy kiskorút (és valóban szüksége lenne a támaszra). A másodlagos téma, melyet a rendező mellékszálként definiál, a jelenkori román gazdasági elit, valamint az igazságszolgáltatás életének, ha úgy tetszik, keresztmetszeti képét mutatja be, s lényeges, hogy a nemzetközi sajtó elsősorban ezt emelte ki, miközben Németország az elsők közt vétózná meg Románia schengeni csatlakozását; a történethez hozzátartozik, hogy a Poziția copilului február 17.-én kapta meg berlini kitüntetését.

"Nem vagyok már kisgyerek

Ma vagy holnap elmegyek"  

A téma nem új, de jelentősége egyre erősödik a modern viszonyok közepette: míg korábban a serdülő és ifjúkort könnyedén elválaszthattuk a felnőttkortól, a modern társadalomban az említett életszakaszok időben kitolódnak és a határok sem olyan egyértelműek, mint korábban. Az a tény, hogy a tanulásra szánt idő meghosszabbodott, ezáltal a fiatalok munkaerőpiacra való tartós belépése is időben később következik be, maga után vonja a házasságkötés és gyermekvállalás- tulajdonképpen a legszélesebb értelemben vett önállósodás késését.  Normális esetben a szülőktől való részleges vagy egészleges társadalmi-gazdasági függés, már nem jár együtt pszichológiai dependenciával, ami főként az önálló döntéshozatalban és felelősségvállalásban nyilvánul meg. Azonban minél tovább tart az említett anyagi ráutaltság, a szülő számára egyre nagyobb a késztetés, hogy jogaival úgy éljen, mintha gyermeke továbbra is kiskorú lenne, és hajlamos a már posztadoleszcenciába lépett fiát-lányát a serdülő pozíciójába helyezni, és továbbra is akként kezelni. Ebben a tekintetben nagyon beszédes az első rendőrségi jelenet, ahol Cornelia többször is hangot ad abbéli követelésének, hogy fiának helyzetét, anyaszerepének megfelelően kezelhesse, irányíthassa. Ez az egészségtelen anya-gyermek viszony teljesen áthatja Barbu életét, aki bár szükségét érzi az elszakadásnak, sokáig képtelen szembenézni tettével és a következményekkel, mi több annak ellenére, hogy szeretné irányítani sorsát, úgy tűnik nem képes erre. Partnerkapcsolatban áll egy gyermekes anyával, melyben inkább az anya-gyerek viszony dominál, és kívülről az anyai kontroll hat át, mellesleg Barbu szexuális gondokkal küszködik.

Belső harcát, frusztrációját vulgáris szavakban, verbális agresszióval fejezi ki, mikor úgy dönt, megteszi az első lépést az elszakadás fele és követeli anyjától lakáskulcsait. Míg végül az utolsó előtti szcénában, már sokkal higgadtabban, kijelenti, vagy elfogadja anyja, hogy majd ő keresi, amikor szükségét érzi ennek, vagy ha nem, megszakít vele minden kapcsolatot.

A szülők gyermekeik révén valósítják meg önmagukat, mondja Cornelia, és ha meg is értette fia kérését, a kocsiban továbbra is a hátsó, a gyerekülésbe ültetve viszi, kinyitja, s majd bezárja előtte a biztonsági zárat. 

Természetesen egész idő alatt minden a gyermek érdekében történik, a cél szentesíti az eszközt alapon, akár a vallomáshamisítás, a megvesztegetés, lefizetés is legitimnek tűnhet, jogos a végtelen aggodalmaskodás, figyelmesség, mely egyszer csak halálossá válik, hiszen itt valójában mindkét anya temetett. 

"A hamu mindenkit egyenlővé tesz?"

Korántsem. Amikor Cornelia (Luminița Gheorghiu) másodszor is elmegy a rendőrségre, hogy enyhíteni próbáljon fia helyzetén, ott finom megjegyzéssel utalnak a kárvallott család státusára és anyagi helyzetére: „oameni foarte simpli”, azaz nagyon egyszerű emberek, akik talán beérik annyival, ha megtéríti a temetés költségeit.

Az egyszerű ember is igazságot követel, követeli, hogy aki úgy elgázolta a fiát, mint egy kutyát, fizessen meg a tettéért. Valószínű nem pénzre gondolt, amikor ezt mondta, viszont kiáltása és fájdalma néma marad. Cornelia és Barbu leteszik végtisztességüket, visszaülnek BMW-jükbe és továbbhajtanak, bár sírva. És vége. Ami ez után következne, az már nem lényeges. Hiszen úgysem számít, annak az embernek még van egy gyereke, de sem pénze, sem befolyása nincs, amivel igazságot követelhetne hallott fia emlékének. Nem csak az emléknek, hanem valamennyi jelentéktelen embernek, akik a világ szemében talán úgy tűntek el, mintha soha nem is lettek volna.