Egyetem és "egyetem"

Magyari Tivadar

Romániában közel száz felsőoktatási intézet (tehát valamiféle egyetem) létezik, ha ebből kivonjuk az egy vagy két sajátos szakra szorítkozó kis intézeteket (például egyes teológiai képzési formákat, kereskedelmi főiskolákat stb.), így is maradt majdnem hetven egyetem és „egyetem”.

A különbség az egyetem és az „egyetem” között az, hogy az előbbi igazi, eredeti, tulajdonképpeni, meghatározás szerinti, az utóbbi a bóvli. (A kettő közötti átmenetet jelentő intézetek is léteznek, sőt a nagyon rosszul alakult hazai felsőoktatási rendszerben az igazi egyetemeken is meghúzódhatnak értéktelen, silány részlegecskék.)

A különféle intézetek nagyobbik része magánegyetem, valamennyit – természetesen – 1990 után alapították egy  európai viszonylatban bizarr, voltaképpen káros egyetemalapítási lázban. Többé-kevésbé hasonló egyetemalapítási láz volt több más Kelet-Európai országban, Magyarországon is a kilencvenes évektől. Románia kiemelkedik a sorból azzal, hogy nemcsak a magánintézetek alakulása szabadult el, hanem az állami intézeteké is. Majdnem minden megyeközpont, sőt minden közepes város (végül már a kisebb városok is) arra törekedett, hogy „egyetemük” legyen, de legalábbis a közelebbi nagyobb felsőoktatási intézetek ott fiókintézeteket nyissanak. Ez volt a polgármesterek választási ígérete, a megyei vezetők vállalása, a parlamenti képviselők fogadalma: a város egyetemet, lehetőleg államit kap. És nemcsak a parlamenti képviselők fogadalma, hanem azok elefánttemetője is: amikor éppen nem voltak képviselők, vagy éppen nem tartózkodtak a fővárosban, „egyetemi oktatók” lehettek. Később e politikai lobbival való összefonódás képtelenné tett bármilyen beavatkozást a minőségbiztosítás érdekében: ahol sikerült (állami) egyetemet alaptani, ott az illető intézetek mindenféle kormányt és parlamenti ciklust túléltek még a nyilvánvaló sekélységeik, botrányaik ellenére is. Az nem számított, hogy egyetemet működtetni ott lehet, ahol ennek valamilyen előzménye, hagyománya van. Persze erre mindig az volt az ellenérv, hogy valahol el kell kezdeni, és a régi egyetemek is valamikor kezdők voltak. Csakhogy ezek a középkorba visszanyúló kezdetek.

A gombatenyésztéshez hasonló egyetemtenyésztés hátrányai

Az sem számított, hogy egyetemet működtetni ott lehet, ahol a régió megfelelő gazdasági ágazatokkal vagy intézményrendszerrel tud szakmai, kutatási terepet, alkalmazási lehetőségeket biztosítani. Ilyenkor minden város talált magának egy „hagyományos” specifikumot, ami találó „egyetemi” szakoknak felel meg. Sorra akartak ilyen vagy olyan iparágakra vagy szolgáltatási területekre helyi „egyetemeket” alapítani – magyar viszonylatban is: felsőoktatást alapítani mikor pityókára, mikor szőlőre, mikor falusi turizmusra, mikor helyi társadalmi problémákra. (Magyar viszonylatban kiváló retorikai fogásnak bizonyult Kovásznától Nyárádszeredáig, Gyürkétől Marosvá­sárhelyig az a tétel, hogy túlságosan Kolozsvár-centrikus a magyar kultúra, tudomány és oktatás.) Bizarr érv volt az is, hogy éppen az egyetem lesz az, ami a kisvárosokat kiemeli a viszonylagos (gazdasági) elmaradottságból. És furcsa érv volt az, hogy a kisváro­sok fiataljainak is szükségük van egyetemre (mintha mindenhol, mindenkor, mindenki a saját városában végezné az egyetemi tanulmányait).  Az sem számított, hogy egyetemet ott lehet legsikeresebben fenntartani, ahol egyébként is jól meggyökerezett tudományos, kulturális élet, oktatási rendszer van, ahol – akár a lakosság nagyobb lélekszáma okán is – erősebb szellemi potenciál van, ahol megfelelő az infrastruktúra. Van egyetemi könyvtár. (Romániában három város egyetemi könyvtárának kell törvény szerint köteles példányt adni minden megjelenő könyvből: Kolozsvár, Bukarest, Iaşi.) Vannak klinikák (orvosi egyetem esetében). Nem vidéki kórházakból klinikává előléptetett intézetek, hanem valódi klinikák. Ahol különféle állami vagy alapítványi kutatóintézetek működnek. Van tudományos kutatás, vannak ennek megfelelő kiadványok.

A gombatenyésztéshez hasonló egyetemtenyésztés számos káros jelenséget hozott. Például egyetemi oktatói rangra emelt gyorstalpalással doktorált személyeket. Ebben a meglévő hagyományos (tudomány)egyetemek is hibásak voltak (Kolozsvár, Bukarest, Iaşi, Temesvár). Nagyon sokszor maguk sem tudták, hogy mit kezdjenek a váratlanul felbukkanó újabb társakkal, és az ottani oktatójelölteket maguk legitimálták azzal, hogy a mesteri és doktori képzés tömegessé vált, a szelekció pedig kevésbé szigorúvá. A finanszírozási rendszer kényszerpályára helyezte őket is, és hol emiatt (legalábbis ezzel a kifogással) rövid távon pénzt nyertek, hosszú távon sok mindent veszítettek azzal, hogy hozzájárultak az újabb és újabb „egyetemek” alapításához. Eközben maguk is elkezdtek kettős arcot mutatni: egy intézet egyszerre lett egyetem és „egyetem”. Nagyon sok tekintetben egyes részlegeik hasonlítani kezdtek az új magán- vagy állami intézetekhez: a tudományos teljesítmény sekélysége, spanyolviasz-felfedezések, bagatell eredmények, relativizált követelményrendszer jellemezte őket sokáig.

Egyetem nem létezhet saját kutatási programok nélkül, saját kutatási eredményekkel, amiket különböző országos vagy nemzetközi rendszerekben rögzítenek, jegyeznek, amikre hivatkoznak. Ez nem presztízskérdés vagy arculati probléma, hanem a hazai diplomák (nemzetközi) értéke, reális – és nem csupán szimbolikus – értéke függ ettől. A hazai új „egyetemek” javarésze tehát nem egyetem, hanem egyfajta tanfolyam, ahol a tanár annyival jár a diák előtt, hogy valamennyi éve vagy évtizede előtte tanulta az, amit sokszor elmesél vagy lediktál, esetleg tankönyvszerű kiadványban nem egyszer skolasztikus izzadsággal tálal. (Egy magánegyetemre is járt diák mondta egyszer a kolozsvári tudományegyetemre kerülve, hogy az előző intézetben még csak az az érzése sem volt, hogy iskolában van, hanem inkább valami elnyújtott tanfolyamon, agytágítón.) Sajnos az az érv sem igazolódott be, amihez sokszor nyúltak az új „egyetemek” alapítói, miszerint a „helyi ipar” nagy „lehetőségeket” ad majd a tanultak gyakorlati alkalmazására (divat lett a „gyakorlati” oktatás jelentőségét kiemelni a hagyományos egyetemek – úgymond – elméleti oktatásával szemben, ami merő cinizmus volt).

A húsz legnagyobb egyetemből csak hét volt "oktató és kutató" egyetem

Az egyetem (vagy „egyetem”) kiválasztása

Romániában öt élvonalas, igazi egyetem (közte a kolozsvári BBTE, amely hol első, hol második helyet foglalja el szoros versenyben a Bukarestivel, és ami azért fontos számunkra, mert magyar tagozattal működik, és itt tanul a romániai magyar egyetemi ifjúság többsége) adja a publikációkban mért tudományos eredmények ötven százalékát, további nyolc-tíz egyetem adja ilyen eredmények további negyven százalékát, és sok tucat intézet mindössze tíz százalékot nyújt, számos „egyetem” pedig semmit. Az országban huszonegy felsőoktatási intézet képes alapfokon teljesíteni a jelenlegi alapvető nemzetközi követelményeket, amiket egyetemekkel szemben támasztanak. Ezeknek az intézeteknek többsége sajátos – szűkebb körű – szakokra épül (például csak orvostudomány vagy hadtudomány). Nem több, mint egy tucat a száma a sokféle szakra épülő egyetemnek (jellemzően tudományegyetemnek vagy műszaki egyetemnek), amely ezeket a kritériumokat teljesíti. Az alapfokot túllépi, tehát az európai átlagban helyezkedik el néhány intézet: a magyar vonatkozásban fontos kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (két éve nyerte el az élvonalas oktató- és kutatóegyetem címet), a Bukaresti Tudományegyetem, a Buka­resti Mű­szaki Egyetem, a Iaşi-i Tudo­mány­egyetem, illetve a Temesvári Nyugati Tudományegyetem.

A találmányokban (voltaképpen szabadalmakban), a nemzetközileg jegyzett publikációkban és a kiemelkedő tudományos díjakban mérik az egyetemek teljesítményét, nem pedig a diáklétszámban (ez általában egy demográfiai aspektus).

Sajnos a gombamódra szaporodott „egyetemekre” sok romániai magyar fiatal jár. Köztük számos tehetséges ifjú, aki értékes középiskolai előtanulmányokkal rendelkezik. Sokan a könnyebbség, a közelség, valamelyik barát vagy rokon példája nyomán kerültek oda, sokan azért mert a kolozsvári egyetem magyar tagozata messze van, költséges. Az egyetem (vagy „egyetem”) kiválasztása végülis minden fiatalnak, családjának saját joga, de a választásban – az igazi egyetem és a bóvli egyetem között döntésben – a közoktatásban dolgozó pedagógusoknak is felelőssége van, azoknak a szaktanároknak vagy osztályfőnököknek, akik egyetemválasztási döntésben segítik a fiatalokat.

Megjelent a Magyar Közoktatásban