2014. augusztus 2., szombat

Egy kérdezőbiztos kalandjai, avagy a terep felülír minden elméletet

Csiszér Ödön

A következő írás a székelyhídi szakmai gyakorlatunk egyik csúcspontját fogja bemutatni az én szemszögemből, tehát teljesen szubjektív és elvonatkoztatott mindenféle objektivitástól. Néha-néha feltűnnek költői túlzások is, amelyek szerepe nem az olvasó félrevezetése és mára már a történelmi tények meghamisítása, hanem csupán az adott szituációk súlyosságát hivatottak érzékeltetni.
Mondom mindezt azért, mert lassan már egy hónapja annak, hogy szembesültünk a terep kies kegyetlenségével és ahol az elmélet elbukik, ott már a kezdő szociológus csak magára marad slamasztikájában. De szerencsére a tanári jobb mindig ott lebeg fölötte és igazgatja útját a tébolyult tanítványnak (és nem mellesleg a szociológiai képzelőerőt is érdemes elővenni a tarisznyából és letisztítgatni róla a port). Így jártam én is, amikor a reggeli eligazítás után elindultam kérdőívezni és belevetettem magam a város kihalt nyüzsgésébe. Előzménynek még csak annyit szeretnék elmondani, hogy ez volt a második kérdőívezésem életem során, azonban az első annyira lehangoló volt, hogy nem tápláltam óriási reményeket a másodikhoz sem.

Ahogy már mondtam eligazítás után el is indultam és máris az utcanevek és házszámok apokaliptikus útvesztőjében találtam magam. Némi útbaigazítás után megtudtam, hogy egy utcának akár három neve is lehet, és ez egyáltalán nem okoz anómiás állapotot a városban, csakis az én fejemben. Továbbá minden ember mást mondott és néha-néha még ők sem tudták mi az utca neve, amelyben laknak. Bármilyen meglepő, egy óra kutakodás után mégis sikerült megtalálnom a keresett utcákat, miután a helyiek is konszenzusra jutottak, hogy valójában melyik utca melyik is, vagy melyik volt a rendszerváltás előtt és után. Az első feladatot sikeresen teljesítve egy kissé bizakodóan elkezdtem a kérdőívezést. A hatos lépték miatt elég hamar befejeztem egy részét, habár meg kell jegyezni ott egy kérdőívet tudtam kitölteni. Szerencsémre ezen utcák mind egymás mellett voltak így gondoltam sikeres lesz a napom. Ezek után áttértem egy nagyon hosszú főút menti utcára melynek mindkét része hozzám tartozott és ekkor, mint derült égből villámcsapás ért a meglepetések sora. Ugyanis végigmentem az egész utcán és lépték szerint minden házhoz bekopogva tudomásul kellett vennem, az összes zárva van. Ekkor óriási csüggedtség lett úrrá rajtam, de nem adtam fel gondoltam a másik oldal hozza majd meg a várva várt sikert. A túloldalon akár a szélvész haladtam kapuról kapura, azonban itt is zárt kapukra találtam. Ebben a pillanatban gondoltam átok ül rajtam és csüggedtségem még inkább úrrá lett személyemen. Sebaj, még van utca melyeket felkereshetek gondoltam, s így elindultam meghódítani azokat. Viszonylag hamar meg is találtam, pontosabban az egyiket, mint kiderült a kettő közül a második az csak fantom, ugyanis amikor már egy kőbányaszerű elhagyatott úton jártam és egy nagy fal állta az utam akkor tudomásul kellett vennem, hogy itt beigazolódott a helyiek jóslata miszerint ott már nem laknak, azonban nekem a saját szememmel kellett látnom mindezt. Az első utca is tartogatott némi meglepetést, ugyanis ott ötven ház helyett volt pontosan három és utána a nagy pusztaság, de azért a pusztába is bemerészkedtem egy keveset, remélve, hogy ott van megbújva a maradék negyvenhét ház. Sajnos nem volt. Itt már a nagy meleg miatt a hőguta, és amiatt, hogy három-négy óra alatt csupán 2-3 kérdőívem volt, ami útközben csúszott be a depresszió jeleit véltem felfedezni magamon. Mindezen események után gondoltam visszatérek a főútra hisz már eltelt azóta legalább egy óra, hogy a csüggedtség elkezdte jeleit mutatni. Hiba volt. Visszatérve azt kellet tapasztalnom, hogy a helyzet változatlan olyannyira, hogy még egy lélek sem járt az úton. Ekkorra már leírhatatlan érzések cikáztak bennem, éreztem egyedül nem fogom túlélni, így a tanári jobb segítségét kértem. Ezáltal újult erőre kaptam, mégpedig azért, mert csökkentettük a léptéket és így most már biztos volt a siker. 

Új erőre kapva, megint belevetettem magam. A kezdeti fellángolás nem tartott sokáig. Az utcát bejártam az új lépték szerint is kétszer- háromszor, ez időben pár órát jelent. Nos, itt is ugyanaz a forgatókönyv igazolódott be, minden kapu zárva, sehol egy ember. Csupán egy kutyával találkoztam az utca sarkán, de meg ő is lusta volt ahhoz, hogy tegye a dolgát es legalább megkergessen. Itt már éreztem, hogy elhagy minden erőm és csüggedtségem soha nem látott mértékeket öntött. Szomorúan ballagtam visszafele az utcán, ekkor még amennyire erőm volt próbáltam bejutni házakhoz, de csodát én sem reméltem. Már csak egy kis árnyékra vágytam, hisz most már a depresszió mellet, a napszúrás jelei is kezdtek mutatkozni. Lassan ballagva az út szélén megpillantottam egy nénit, aki barackot árul egy napernyő alatt, már- már azt hittem délibáb vagy a napszúrás miatt hallucinálok. Ahogy közelebb értem kiderült nem az, a hőség miatt gondoltam bekérezkedem egy keveset az ernyő menedéket nyújtó nyugalmába, remélve hűsölhetek egy kicsit alatta. A kedves néni be is engedett és leültetett maga mellé, még barackot is adott, látván mennyire magam alatt vagyok. Miután beszélgetni kezdtünk elárulta, hogy ilyenkor senki sincs itthon, mert vagy dolgoznak, vagy a gazdaságukkal foglalkoznak. Szomorúan bólogattam és helyeseltem. Az életmentő napernyő alatt, a kedves nénivel, a délután hátra lévő részét teljesen átbeszélgettük. Mindent megtudtam a város ügyes bajos dolgairól és a szomszédokról is. Mindezek után elbúcsúztam az életmentőmtől és visszaindultam a szállásra. Így alakult tehát a szakmai gyakorlatom első kérdőívezése, de ez korántsem elrettentő példa hisz minden jó, ha a vége jó. Ugyanakkor elárulom, hogy a következő kérdőívezési napunk egy igazi siker, de ez már egy másik történet. És íme, a bizonyíték, hogy ezt az egészet nem csak kitaláltam (a szomszéd néni is csatlakozott).




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése