2013. január 28., hétfő

Él a művészet? Akkor halál rá!

Ivácson András Áron

A Magyar Kultúra Napjának alkalmából az ErdélyFM film- és rendezvény-maratont szervezett, amely keretén belül előbb bővebben az élőművészetekről beszéltem, történetükről, kialakulásukról, jellemzőikről, majd szűkítve a kört, a balkán és Erdély élőművészeti megmozdulásairól esett szó Január 23-án Marosvásárhelyen a Múzeum Café-ban. Terv szerint 15:40-kor kellett volna kezdenünk, de az ilyen jellegű nagyléptékű rendezvényeknél megszokott programváltozások és eltolódások miatt csak jóval később tudtunk kezdeni, aminek azonban megvolt az az előnye, hogy a tervezettnél többet tudtunk beszélni, ami nem hátrány a téma kapcsán.


Balról jobbra: Szabó Zsolt és Ivácson András Áron (fotó: Korodi Zsuzsa)

Az élőművészetek a művészeti tevékenység és alkotás egy teljesen sajátságos formája, amely specifikusan az első, valamint a második világháború utáni időszakhoz kötődik, úgy értékítéleti, akárcsak társadalmi szempontból. Alapvető módon az elidegenedés fogalmával közelíthető meg a legkönnyebben a jelenség, a szó mindkét értelmében: sartre-i, egzisztencialista-filozófiai értelemben is, valamint a marxi gazdasági, társadalomtudományos értelemben is. Az elidegenedés sartre-i értelme abban áll, hogy a két világháború utáni művészek azzal kellett szembesüljenek, hogy azok az univerzális értékek, amelyekben ők hittek, amelyeket képviseltek és a maguk módján amelyekért kiálltak, nem csak, hogy megbuktak, hanem saját és a világ bukását is előidézték önmagukban, azáltal, hogy az embertömegek túlreagálták őket. Ennek tipikus terméke a dadaizmus, amely mozgalom hadat üzent minden „örök” és „univerzális” értéknek, mindannak, ami az első világháborút megelőzte: a nép fogalmának, a közösség fogalmának, a nemzetnek, és magának a művészetnek is, ráadásul ezen legutóbbinak úgy, hogy a huszadik század művészete elképzelhetetlen a dadaizmus forradalmi technikai újításai nélkül (kollázs, montázs, frottázs, dekollázs, szimultanizmus, zaj- és kisérleti zenék stb.). Nem véletlen, hogy az élőművészetek a dadaizmus direkt következményei voltak, ami viszont már magába foglalja az elidegenedés szó marxi értelmét is. A marxi elidegenedés fogalma azt fedi, többek közt, de nem kell minden oldalára kitérnem a téma kapcsán, hogy egy kapitalista gazdaságban a munkás elidegenedik a munkaeszközétől és az elvégzett munkájától is, ekképpen pedig, mivel az emberi társadalmakban a munkához való viszony adja egy ember értékének legitim alapját, elidegenedik saját emberi természetétől – ez természetesen rendkívül dióhéjba tett összefoglalás. Mindkét világháború után pontosan ezen az elidegenedésen esett át a művészet világa, ugyanis nem csak azt ismerték fel az alkotók, hogy az „örök” és „univerzális” értékek megbuktak, hanem azt is, hogy saját művészeti eszközeik, amelyekkel ezen vélt és/vagy valós értékek mellett kiálltak, elégtelenné váltak a két világháború totális barbarizmusával szembenézni, amelyet pontosan azon „örök” és „univerzális” értékek túlreagálása vont maga után, amelyek védelmére a művészetek már a Felvilágosodás óta felesküdtek.

Ugyanakkor egyfajta szerep- és imázsrombolás is végbement pontosan a fentiekből kifolyólag, ugyanis a Felvilágosodás óta, korábban az egyház társadalomba való abszolút beavatkozása okán ez lehetetlen lett volna, a művészet és művészek szerepe a társadalom túlkapásaira való reagálás volt a kritika, szatíra, irónia, vagy egyszerűen csak a reflektálás által, és a két világháború után a művészetnek és az alkotóknak arra kellett rájönniük, hogy minden erőfeszítésük ellenére képtelenek voltak hatni a lakosságra, noha nagyon erőteljes próbálkozások voltak folyamatban. George Grosz, John Heartfield és William Heartfield nagyon jó példák, akik a német ultranacionalimzus ellen való tiltakozásként angolosították a nevüket, amely az akkori vezetés szemében a legnagyobb „hazaárulásnak” minősülhetett, és akik minden adandó alkalommal megpróbálták felhívni a figyelmet a közelgő veszélyre. Grosz a nemzetszocialista államot, az ezzel az állammal összeállt egyházat és a mindkettőt fenntartó tőkét egyformán ostorozó grafikai pamfletjei, vagy John Heartfield „Adolph, az Übermensch, aki aranyat zabál, de csak hülyeségeket beszél”-szerű fotómontázsai és kollázsai nagyon jó példák erre. Ugyanakkor a dadaizmus volt az első modern példája annak, hogy a művészet aktívan reflektál, és nem csak reflektál, hanem aktívan belép a politikai életbe, tiltakozások, újságok, demonstrációk szervezése által.

Az élőművészet, mint megnyilvánulási forma, a dadaizmusból fejlődött ki, pontosabban a Cabaret Voltaire-ben lefolytatott dadaista színpadi eseményekből, szimultán versfelolvasásokból, rögtönzött vagy megtervezett beszédekből. Élőművészet, mint ernyőfogalom alá olyan művészeti aktusok tartoznak, amelyeket élőben adnak elő, egy vagy több művész, alkotói/művészi szándékkal és koncepcióval rendelkezik, a különböző kép- és hangrögzítő technológiák elterjedése előttig efemer jellegű, egyedi művek. Természetesen ez a meghatározás nagyon tág teret hagy mindenféle megnyilvánulásnak és ez is az élőművészetek egyik jellemzője: gond nélkül megfér benne a performansz, a happening, a kettő közötti átmenet, mint a Bécsi Akcionizmus, vagy Tadeusz Kantor előadásai (még ha őt ki is sajátította a színházi világ magának teljesen, Kantor alapképzése a festészet és happeningek szervezésével kezdte munkásságát). Ugyanakkor szintén a dadaista gyökerekből származik az élőművészetek teljes autoritás- és főleg autoritarianizmus-ellenessége. Az élőművészeti ágazatok megjelenése explicite a két világháború totalizáló tendenciáinak a következménye, pontosan ezért egyik legfontosabb jellemzője a műfaji határok ledöntése, mint például az amerikai absztrakt expresszionizmusból kifejlődő actionpainting (akciófestészet, de magyarban is az angol terminus használatos), amely átmenet a festészet és a színház/performansz között és nagyon gyakran közönség előtt történt, mint például Jackson Pollock munkáinak esetében.

Az élőművészeti ágak gyakori radikális mivolta okán a közönség a leggyakrabban értetlenül fogadta ezt az önkifejezési módot. A Bécsi Akcionizmus roppant felzaklató előadásai, legyen szó bármelyikről is a négy főalak közül, legendássá váltak már a maguk idejében, még akkor is, ha élőművészeti téren már csak egyikük aktív. A Bécsiek a két világháború élmények társadalmi-pszichológiai frusztrációira alapozták munkásságukat, mindenikük a maguk módján, és azt a kérdést latolgatták folyamatosan, hogy egy olyan szintű barbarizmus, ami két világháborút idézett elő, fel lehet egyáltalán valaha dolgozni, és ha igen, miképpen? Az élőművészeti ágak messze a legkoncepciózusabb kortárs művészeti ágak közé tartoznak, már akkor legalábbis, amikor nem megúszásként használják őket. A közönség részéről a leggyakoribb reakció az, hogy „ilyet az csinál, aki jobbat nem tud/nem tud rajzolni/nem tud festeni” és így tovább, de ezzel előhozakodni nevetséges, ugyanis az élőművészek pontosan azáltal definiálják magukat, hogy szembemennek ezekkel a klasszikus alkotói eszközökkel és módszerekkel. Ugyanakkor elég csak Hermann Nitsch „Hat Napos Játék”-ára gondolni, ami a szó legszorosabb értelmében egy megszakítás nélkül hat napig tartó, rendkívüli módon felzaklató, többek közt a jungi és freudi pszichológiára alapozott, radikális színház/performansz előadás volt és egyből érthető, hogy ezt a „jobbat nem tud” kifogást miért nem lehet komolyan venni. A befogadó közönség most sem sokkal nyitottabb az élőművészetekre, de nem annak radikalizmusa okán nem az ma már, hanem éppen amiatt, hogy túl sokan használták megúszásra és így a közönség szemében hiteltelenné váltak még azok is, akik amúgy a mai napig hiteles és legitim munkákat visznek véghez.

Mivel az élőművészetek történeti hátterének áttekintésével felettébb sok időt töltöttünk el, így a balkán és Erdély élőművészeti mozgalmaira kevesebb időnk maradt. A balkán legjelentősebb kortárs- és élőművészeti csoportja a szlovén NSK (Neue Slovenische Kunst, „Új Szlovén Művészet”), amely még Tito Jugoszláviájának végén alakult mozgalommá, de gyökereit az ország szétszakadásából és az ehhez köthető forradalmi erőszakból vezeti le. A mozgalom egy totalitárius és globális állami szervezet képét ölti magára – ez az NSK állam - , amelynek minden művészeti ágnak megfelelő minisztériuma van (IRWIN – képzőművészet, Scipion Nasice Sisters Theatre Group – színház, Rdeci Pilot – élőművészet, Office of applied and pure philosophy – elméletalkotás, stb.), és amely nem csak a balkán, hanem egész Európa totalitárius múltját teszi meg alapvető témájának és a jelenre való reflexió eszközének is, különösen a poszt-demokráciák korában, amikor ismét egyre erősödnek a totalitárius tendenciák minden országban. Az NSK tagjai folyamatosan katonai öltözékben mutatkoznak, mindig egyetlen tag beszél a sajtóval, akit arra az esetre az NSK központi bizottsága nevez ki sajtóreferensnek, és olyan szinten művelik azt, amit az NSK alapítóinak jóbarátja és filozófiai körökben, és nem csak, méltán elismert Slavoj Žižek szlovén filozófus „túlazonosításnak” nevezett el, hogy a mai napig komolyan veszik az emberek a totalitárius tendenciákat önmagukból a giccsé tevés által kifordító megnyilvánulásaikat. Az NSK legismertebb produktuma a Laibach nevű ipari-rock zenekar, amelynek tagjai folyton náci-szovjet-amerikai katonai egyenruhákban lépnek fel és mutatkoznak, de ugyanakkor az irónia és az ellenállás mindig ott van, például a vokalista Milan Fras esetében, aki a náci egyenruha fölé olyan fejfedőt vesz, amely a nácik ellen Afrikában kűzdő partizánok hivatalos fejviselete volt. Az NSK, akárcsak a Bécsi Akcionizmus, tipikusan és explicite a huszadik század totalitarizmusának terméke és ennek szörnyűségeire reflektál, csupán nem a Bécsi Akcionizmus által alkalmazott tomboló abreakciójáték (Jung), hanem a múlt egy szégyenteljes, emiatt kényelmetlen helyzetével való azonosulás és az ezáltali újraélés és megértés visszafogott iróniája által: ez a „túlazonosítás” módszere (Žižek).

Erdélyben az élőművészet sosem tömörült olyan egységes csoportba, mint a Bécsi Akcionizmus, vagy az NSK, hanem egy kissebb csoport és azok rendezvényei köré és mögé sorakoztak fel az alkotók. Ez az előbb Baász Imre, majd az ő halála után Ütő Gusztáv által vezetett AnnArt Nemzetközi Élőművészeti Fesztivál, amelyet évente rendeztek meg a Szent Anna tó körül 1990 és 1999 között. Amint a fesztivál neve is sugallja, a rendezvényre a világ minden tájáról érkeztek művészek, a kevésbé ismertektől egészen az olyan prominens élőművészeti alkotókig, mint Roi Vaara Finnországból, aki az egyetlen olyan művész, akit egy állam azért fizet, hogy képviselje őt a külföldi élőművészeti fesztiválokon, vagy André Stitt ír performer, aki belfasti, az IRA és az angol rendőrség összecsapásai által megmérgezett, gyerekkorából merítve olyan szinten sokkoló akciót vezetett le, hogy egyik néző, egy lány, akinek Stitt zokogva a nyakába borult az England: Europe Endless című akciója közben, órákig szintén zokogott és sokkos állapotban volt, de a nemzetközi alkotók mellett ott voltak a román (Dan és Ila Perjovschi az ismertek közül, többek közt), a magyarországi (Elekes Károly, többek közt) és a helyi performerek is. Az AnnArt, akárcsak a korábban említett mozgalmak bizonyos értelemben a Ceaușescu rendszer totalitására volt egy válasz, mint a művészet állami keretek alóli felszabadulásának helyi szimbóluma, párhuzamosan az egész társdalom felszabadulásával, ugyanis egyértelmű, hogy egy ilyen rendezvény a rendszerváltás előtt elképzelhetetlen lett volna és nem csak a határok lezártsága okán, hanem értékítéleti, etnikai és társadalmi okoknál fogva is. Sajnos az AnnArt leállásával Erdélyben az élőművészetnek elveszett az olyan erős társadalmi platformja, amit ez addig biztosított. Kisebb-nagyobb megmozdulások azóta is voltak az ETNA Alapítvány és a Magma Kortárs Kiállítótér kezdeményezésében, de ezek nem voltak annyira egységesek és főleg annyira nagyszabásúak, mint az AnnArt, amely már külföldön is elismert rendezvénnyé vált. Természetesen voltak még, és vannak, más erdélyi vagy erdélyi gyökerű művészeti társaságok, pl. a Mamü (Marosvásárhelyi Műhely), de ezek vagy nem csak élőművészeti csoportok, vagy áttelepültek más országba. A közönség nagyrésze akkor is értetlenül követte az eseményeket, kivéve az érdeklődőket és a szakembereket, de azóta a helyzet csak rosszabb lett, amit az is nagyon jól mutat, hogy egy kultúrváros (Marosvásárhely) közepén élőművészetekről szóló beszélgetésre, amely a Múzeum Kávézóban zajlott le (a vártemplom udvarán), mindössze maroknyi ember volt kíváncsi az előadókon kívül.

Az ilyen szintű érdektelenség a huszadik század egyik legerőteljesebb, legsúlyosabb művészeti ágazatával szemben felettébb elkeserítő, azonban egyáltalán nem meglepő. Ha az élőművészeteket jól csinálják az alkotók, a társadalmi problémákra roppant radikális és felzaklató módon, de még ha nem is, legalább elgondolkodtató módon utaló és válaszoló művek jönnek létre, amelyek befogadásához rengeteg előtudás, történelemismeret szükséges. Sem a Bécsi Akcionizmus nem teljes, sem az NSK, sem az AnnArt azon történelmi helyzet ismerete nélkül, amelynek produktumai, amelynek eseményire való reagálás által pontosan ezen események létrehozták őket – akár már csak azt az alaphelyzetet, hogy alkotók adott csoportja az élőművészetek nyelvezetén akar közölni valamit, bármit a közönségével. A társadalmi elidegenedettség megteremti a maga kulturális elidegenedettségét a korábbi megcsontosodott, dogmatizálódott eszközeivel és nézeteivel szemben.

2013. január 27., vasárnap

Lucruri gratis: Buy Nothing Day

Buzogány Izabella


Napjaink társadalmában már ritkaságnak számítanak az ingyen kapható dolgok, de világszerte van egy olyan nap, a BND, avagy Buy Nothing Today nap, amely kizárólag az ingyenességről szól. Ez a nap egy Vancouver-i művész, Ted Dave ötlete. A BND valójában egy kozumerizmus elleni tűntetés (protest against concumerism) és világszerte november 24-én „ünneplik”.

Kolozsváron először 2012 november 23-án volt megszervezve a LucruriGratis.ro oldal szerkesztője, Cristi Mosora által. Egy vele készített interjúból kiderül, hogy egy alkalommal rájött, lakása tele van számtalan olyan tárggyal, amelyet nem használ már egy ideje és úgy gondolta, ezzel mások is így vannak. Így született meg egy ilyen esemény szervezésének az ötlete, melynek a lényege az, hogy az emberek olyan dolgokat visznek a helyszínre, amelyeket már nem használnak és cserében, bármit hazavihetnek, amit ott találnak. Vásárlás helyett tehát csere, amellyel az esemény a túlzott fogyasztásra, a fogyasztás-centrikus életmódra próbálja felhívni a társadalom figyelmét. 
Stop Shopping, Start Living, Buy Nothing (San Francisco 2000, Wikipédia)

Kolozsváron ma, január 26-án került sor a második ilyenszerű esemény megszervezésére a L’Atelier kávézó egyik sarkában. Először hallottam erről az eseményről és előtte kiváncsiságból utánaolvastam kialakítva magamnak egy képet arról, hogy hogyan zajlik mindez. A helyszínen kiderült, hogy nem pont olyan, amilyennek elképzeltem. Első sorban arra számítottam, hogy a terem sokkal nagyobb lesz, és sokkal több olyan dolgot látok majd, amelyek új gazdára várnak, mint amilyen valójában volt.

Mit láttam? Hát ruhából volt a legtöbb, ezért aztán itt keresgélt a legtöbb ember. Ezen kivül számos ékszer is kapható volt, viszont ami engem leginkább megragadott, azok a – bizonyára még mindig jó állapotban lévő, műkődőképes – játékok voltak, amelyekről a ’9O-es évek jutottak eszembe. Mindjárt a kis játékok mellet számtalan folyóírat volt és néhány könyv. Arra számítottam, hogy sok könyv lesz, amelyek között találok majd olyat, amit hazavihetek, de ezúttal tévedtem.

Annak ellenére, hogy sok ember fordult meg a L’Atelier kávézó kis termében, ahol ez az ingyen bazár zajlott, úgy gondolom kevesen távoztak úgy, hogy találtak is valamit, amit hazavihettek magukkal. Az itt megforduló személyek leginkább fiatal egyetemista lányok voltak. De akadt néhány fiú is a tömegben, és középkorú személyek is. 








2013. január 26., szombat

Településfeljesztés: a falugondnokság társadalmi megítélése

OviCafe

Karunk Településfejlesztésben alkalmazott szociológia mesterképzése keretében 2012 decemberében terepgyakorlatra került sor Gyergyószentmiklóson. A négynapos program alatt a hallgatók a Caritas vidékfeljesztési programjával ismerkedtek meg. Ennek keretében vizsgálták többek között a falugondnoki programot Háromkúton. Az eredményekből Bartha Zsuzsi és Pápay Boróka írt kiváló dolgozatot, amely alábbi linken érhető el: 

A terepgyakorlatról készült beszámoló itt olvasható:
Terepgyakorlat a Caritas Viékfejlesztésnél


2013. január 23., szerda

Best of Astra Film Festival

OviCafe

Kolozsvárra jön az Astra Filmfesztivál, a 2012-es fesztivál legnépszerűbb 14 filmjével. A vetítésekre a Victoria moziban kerül sor, január 25-27 között. Mint ismeretes, az Astra filmfesztivál Szebenben évente megrendezett nemzetközi antropológiai és dokumnetumfilm-fesztivál, a legrangosabbak közül. Társadalomkutatóknak csemege, a szociológia tanszék évente szervezetten vesz részt rajta. Sajnos az utóbbi években a magyar tagozatról nem mentünk el, de íme, ha Mohamed nem megy a hegyhez... Szóval kiváló szessziós program J
A fesztivál részletes programja a plakáton.





 Ízelítőül a programból:

A fesztivál nagydíjas filmje: Phon Pehn Lullaby (Pawel Kloc)

 A fesztivál legjobb dokumentumfilm: Gone Wilde / Vadlovak (Dan Curean)

A fesztivál különdíjas dokfilmje Roşia Montana, Town on the Brink (Fabian Daub)





2013. január 20., vasárnap

Beat-korszak Erdélyben

ProMinoritate 2012 / 4

Kiss Dénes

A ProMinoritate legfrissebb száma a (kisebbségi) identitás és a zene kapcsolatával foglalkozik. Az erdélyi magyar „könnyűzenével” kapcsolatos három szöveget is tartalmaz, két tanulmányt és egy interjút. Mindhárom szöveg a romániai magyar könnyűzene kommunizmus-beli korszakával kapcsolatos, amelyre a szerzők és az érintettek inkább a beat-zene és beat-korszak megnevezést használják.

A két tanulmány alapvetően a nyugatias hangzású, de ekkor még nyugaton is új könnyűzenei irányzatok hazai meghonosodásának intézményi feltételeit mutatja be. Az új, néha igencsak zajos irányzatokat a nyugati felnőtt társadalom sem fogadta be zökkenőmentesen, mit kezdhetett vele akkor a szocialista kultúrpolitika? A tanulmányokban erről kirajzolódó kép valójában nem okoz meglepetéseket, bár a fiatalabb generációk számára sok új információt nyújt. Végül is nem meglepő, hogy egy olyan rendszerben, amelyben az intézményi keretek maximálisan a hatalom ellenőrzése alatt álltak, még az ilyen „underground” jelenségek számára is felülről kellett kereteket kialakítani és működtetni – és hát mi lehetett volna erre alkalmasabb kezdeményező intézmény, mint KISZ, azaz a Kommunista Ifjak Szövetsége? Az pedig már csak természetes, hogy a dalszövegeket illetően cenzúra működött, mint ahogy azon sem lepődünk meg, hogy voltak javasolt (előírt?) témák, valamint hogy inkább a könnyedebb műfajok honosodtak meg. Legalábbis kezdetben.

No és amint a tanulmányokból megtudjuk, a romániai beat-zene történetének volt egy markáns (?) romániai magyar fejezete. Amely a székelyudvarhelyi Siculus táncdal-fesztivállal kezdődött, és bár ez négy év után megszűnt, a helyét más fesztiválok vették át. A fesztiválok anyagából nem egyszer sikerült lemezt is kiadni, valamint a tévé magyar adásába is bekerülni. A jelenséget felkapta az ifjúsági média is (na ná, hogy az Ifjúmunkásról van szó), amelyben rendszeressé vált a zenei rovat, így egyfajta zene-kritika is kialakult. Fesztiválok, lemezkiadás, média-jelenlét – ezek együtt viszonylag nagyszámú énekes és együttes számára lehetővé tették a szélesebb közönség előtti bemutatkozást, sztárrá válást.


Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy a 70-es, 80-as években az erdélyi magyar kultúrának egyik fontos összetevőjévé vált a magyar könnyűzene / rock-beat zene. Miközben szép számban voltak forgalomban az Omega és az LGT lemezei is, a magyar nyelvű zenei felhozatalban sajátos, de legalábbis jól elkülönülő színfoltot képezett a Metropol, a Concorde, a Vox T, a Reflex vagy az Autostop MS. Azt hiszem, hogy ezek a nevek a maguk korában szélesebb  körben voltak ismertek, mint ma bármelyik erdélyi énekesé vagy együttesé. (És ha ez így van, az bizony azt is jelenti, hogy a kegyetlenül korlátozott és cenzúrázott, és mindennek tetejébe erősen kisebbség-ellenes szocialista kultúrpolitika és média hatékonyabban termelt ki erdélyi magyar sztárokat, mint napjaink szofisztikált média-ipara és showbiznisze).



A történészi tárgyilagosságra törekvő tanulmányokhoz képest a Nagy Máriával készült interjúban a korabeli könnyűzenei szcéna világának szubjektív megélésével szembesülhetünk. A gyergyóremetei születésű lány egy csíkszeredai együttes énekeseként a szokásos erdélyi magyar könnyűzene-énekes karriert futja be, különböző vetélkedők megnyerésétől a magyar nyelvű rádió és tévé-adásokig. De míg a legtöbb esetben egy  korabeli magyar énekes-karrier nagyjából eddig tartott, Nagy Máriára egy országos tehetségkutató tévé-program keretében felfigyel Adrian Păunescu, akinek a Cenaclul Flacăra elnevezésű nagy sikerű (ám a magyarok körében hirhedt) műsora révén válik országosan ismertté. Innen kezdve a román tévé viszonylag gyakori szereplőjévé válik, később Egyiptomba szerződik, majd egy hazatérési kísérlet után továbbra is az arab államokban énekel, végül Franciaországba kerül.


A történet egyrészt jól tükrözi a fentiekben vázolt intézményi környezet működését – egy tehetséges, pop-sztárságra vágyó fiatal karrierjének különböző állomásait, az ezek közötti lépdelések személyes megéléseit. Számomra ebben a történetben főleg az a természetesség volt elgondolkodtató, amellyel egy művész-törekvésű fiatal a legkeményebb diktatúra szabta korlátokat megélte. Azt hiszem ez az interjú az ügynök-kérdésben vitatkozók számára is tanulságos lehet, illetve mindazok számára, akik ma a kommunista diktatúrában megkötött egyéni alkukról elmélkednek. Az énekes-ambíciójú lány habozás nélkül, teljes természetességgel kapcsolódik be Păunescu műsorába, és bár nem szereti, ha a vezér propagandát csinál a színpadon, nem ezért hagyja ott, hanem anyagi ügyek miatt. A külföldi szerződések megkötésekor a Securitate nyilván „megkérte”, hogy jelentsen, de ezt nem vette különösen szívre – „mondtam: természetesen, természetesen”, de erre nem kellett sor kerüljön. A művészek ugyanis egymás között nem beszélgettek politikáról, egyszerűen nem érdekelte őket. És a paradoxon az, hogy erre nem is volt szükség, mert a műfaj önmagában egyfajta lázadókká tette őket. Legalábbis egy részüket.

A romániai magyar könnyűzene a ProMinoritate szóban forgó számának csak egyik témája, e mellett találunk  benne egy tanulmányt a nyolcvanas évek Jugoszláviájának rockzenéjéről, az ukrajnai ukrán nyelvű zenélésről, a zene szerepéről a magyarországi szlovákok identitásában, valamint egy összehasonlító elemzést tíz kelet-európai kisebbség zenekultúrájáról. A lapszám tartalomjegyzéke:

Kisebbségi identitás és zene

NURSE, Lyudmila - SIK Endre: Zene és identitás
NURSE, Lyudmila: A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában

Magyar könnyűzene a Ceauşescu-érában
DEMETER Csanád: A romániai magyar könnyűzene bölcsője
CSEKE Gábor: Az Ifjúmunkás Matinék. "Extázis" a romániai hatalom palástja alatt
COSMEANU, Marius: Egy magyar énekes "nemzetközi" karriere a Ceauşescu-érában.
Interjú Nagy Mária énekessel

Etnorock
SZERBHORVÁTH György: A politizáló rockzene a nyolcvanas évek Jugoszláviájában
STIER Gábor: Ukránul zenélni küldetés. Erősödik a nemzeti öntudat, a show-biznisz nyelve azonban ma még az orosz

Szemle
PÁL Zoltán: Út a futballpályától a hídig
Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések II. Tanulmányok, esszék, beszélgetések, Lucidus Kiadó Kisebbségkutató Könyvek, Budapest, 2012, 256 oldal
MÁTYÁS Zoltán: Az urbanizálódás kérdése Szentegyházán
DEMETER Csanád: Így lettünk Város. "Valhica" várossá válása (1968 - 1989), Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012, 172 oldal

2013. január 7., hétfő

"Fociológia" - a foci szociológiája Péter Lászlóval


      
"A labdarúgás nemcsak sport, hanem üzlet és társadalmi jelenség is, százados viszályok leképződése, ősi rituálék modern változata. Pontos tükre a társadalmi mozgásoknak."



      
 "Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci."