2017. július 8., szombat

Az iskola diákszemmel. A Venczel József esszéverseny kiértékelése.


Az iskolai hierarchiák legnagyobb befolyásolója a családi háttér, a kinézet és az év (…). Ha ez a három passzol az életedben, biztos te leszel az a szereplő, akit mindenki irigyel, egy tipikus amerikai „High School” filmben.


Az erdélyi magyar közoktatás színvonala, esélyteremtő, vagy inkább: esélykorlátozó jellege évek óta a figyelem középpontjában áll a közbeszédben: foglalkoztatja nem csak a szakértőket (oktatókat, kutatókat, szakpolitikusokat), hanem a tágabb közvéleményt is. Az oktatással foglalkozó kutatók körében konszenzus van arra vonatkozóan, hogy az országos vizsgákon, felmérőkön szerzett jegyek jó, de nem kizárólagos indikátorai a rendszer vagy éppen a diákok teljesítményének. Vannak az oktatási rendszer „színvonalának” olyan aspektusai is, amelyek sokkal nehezebben mérhetők, „puhák”, ahogyan a szociológiában hívjuk őket – például a rendszerben élők véleményei, tapasztalatai, vagyis egy szóval „a megélt iskola”. Ezekből derül ki, milyen iskolába járni, milyen iskolásnak, tanárnak vagy más dolgozónak lenni. Míg a számszerűsíthető adatok „felülről”, a vélemények és tapasztalatok alulról és egyben belülről is láttatják az iskolát. Utóbbiaknak - a tanulók között kialakuló kohézió és szolidaritás, a tanári támogatások rendszere, a személyközi kapcsolatok minősége, a bizalom, a konfliktuskezelési módszerek – legalább akkora a szerepük az iskola reputációjának alakításában, mint a 8-as fölötti jeggyel érettségizők arányának.

A BBTE Szociológia Intézete által meghirdetett Venczel József-verseny azt tűzte ki célul, hogy alulról és belülről, a diákok perspektívájából láttassa az erdélyi magyar iskolákat. Az esszéíró pályázat kulcsszavai a „bullying, erőszak, tobzódó divat, versengés, klikkek, hierarchiák” voltak, de tulajdonképpen szabad kezet adott a diákoknak abban, hogy saját iskolájukról kritikus látleletet állítsanak ki. A pályázók pedig nagyon jó érzékkel rámutattak arra, hogy miben állnak ezek a problémák, mi is ezeknek a genealógiája és hogyan járulhatnak ezek hozzá a diákélet alakításához. A beérkezett esszék leginkább az egyenlőtlenség, méltánytalanság és a közöny témáit járták körül. Az alábbiakban a legfontosabb problémákat soroljuk fel, majd méltatjuk a szövegek legfőbb erősségeit.
A pályázók feladata az volt, hogy az iskolai élet belső, alig látható, a kapcsolatok szövetében rejlő nehézségeit írják le. Amint azt mindegyik szerző jól felismerte, a tudásátadás mellett a serdülők életének fontos terepe: „a versengés, a divat, pont úgy, mint a barátok, a lenézés, a kicsúfolás és az első szerelemi csalódás, mind-mind az iskolához köthetők.” S bár nem képezte elsődleges tárgyát a dolgozatoknak, kevesen tudták teljesen figyelmen kívül hagyni az oktatás tartalmi hiányosságait: az irreleváns és túlzott mennyiségű tananyagot.

„Ül a diák, figyel, de nem köti le, maximum a régi csövekben átfolyó víz hangja, és a leghátsó padsorban ülő fiúk, akiket a tanárok nagyrészt a jövő hulladékainak tekintenek, akik valamilyen oknál fogva „de jól fognak keresni a semmit tevéssel is”.

Az esszék szerzői mind érzékenyen figyelik az iskolai társadalmat sokféle módon átszövő egyenlőtlenségeket: tanár és diák, maguk az oktatók, illetve a gyerekek közötti hierarchikus viszonyokat. A tanárok közötti versengés tétje tárgyaik fontosságának megerősítése és újradefiniálása, a diákok pedig egymás között a presztízsért, megbecsültségért rivalizálnak. Egyenlőtlen esélyekkel találják szembe magukat városi és vidékről ingázó gyerekek, elméleti és szakiskolába járók, a fiúk és a lányok, szegények és tehetősek. Éles szemmel veszi észre több szerző, hogy mennyivel többre van ehhez szükség puszta karizmánál: a származási háttérre, és az ebből fakadó magabiztosságra. Hajszálpontos szociológiai leírást kapunk a reputációért vívott harcot befolyásoló tényezőkről: „Az iskolai hierarchiák legnagyobb befolyásolója a családi háttér, a kinézet és az év (…). Ha ez a három passzol az életedben, biztos te leszel az a szereplő, akit mindenki irigyel, egy tipikus amerikai „High School” filmben”. A referencia, ugyanis, mint kiderül, az amerikai gimnáziumok világa sokak számára, csakhogy ezt az illúziót romániai (magyar) kontextusban kergetjük.

A diákok közötti rivalizálás, a gúnyolódások, a „bullying” gyakran vezet erőszakhoz, ami egyrészt sokak számára láthatatlan, másrészt viszont sok tanár, megfelelő eszközök és kompetenciák hiányában, nem is érdekelt ezek felszínre hozatalában: „De ugyan már miért ne üthetne meg akárki akárkit? A tanárokat nem érdekli, csak az, hogy a megrázó szünet után te fel legyél készülve testileg, lelkileg az ő órájára.” Egy nemrégiben publikált magyarországi kutatás világított rá arra, hogy a megkérdezett tanárok sem feladatuknak, sem kompetensnek nem érzik magukat a zaklatás jelenségével szemben. Ez vezethet oda, hogy a diákok egy része „inkább túléli, mint megéli az iskolai éveket”. Mi több, „sajnos, sokak iskolai évei [nem] csodálatosak: a félelem, szorongás és erőszak az egyetlen tanára rengeteg diáknak.”

Egy szóval, az iskolai társadalom pontos leképeződése az „odakint” kialakult igazságtalanságoknak és egyenlőtlenségeknek, úgy, hogy közben az esszéírásra vállalkozott diákok a tanárokban sem látják segítőiket vagy partnereiket a problémák feltárásában és megoldásában. Több dolgozatban is rámutatnak, a megfelelő képzettség és eszközök hiánya mellett ezért elsősorban a közöny a hibás, mind a diákok, mind pedig a tanárok részéről.

Mindezek ellenére a szövegek legnagyobb része képes a strukturális hatások feltárására, és nem süppednek bele az egyes szereplők individuális okolásába. Igazi alakuló szociológiai perspektíva ez, amelyet nem csak a megértésre törekvés, absztrakciós képesség, reflektáltság és problémaérzékenység jellemez, hanem empátia is, vagyis az a képesség, hogy a diákok a tanári perspektívát is érteni és láttatni tudják. Több szöveg szak- és szépirodalmi keretbe helyezi problémafelvetését, mások a jelenségek „sűrű leírásában”, illetve a kreatív látásmódban erősek. Mindez – a megfogalmazott problémák ellenére is – határozottan pozitív kicsengésűvé teszi az esszék elolvasását, hiszen kisejlik belőle az érintettek, az „alul levők” látásmódja és tenni akarása. Már csak a strukturális lehetőségek szükségesek a problémák megoldásához.

Geambasu Réka


Az esszéverseny második fordulójába hat versenyző jutott tovább:

Büte Brigitta – George Emil Plade Élelmiszeripari Líceum, Szatmárnémeti
Derzsi Nóra – Tamási Áron Elméleti Líceum, Székelyudvarhely
Markó Balázs – Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely
Petru Barbara – Mihai Eminescu Főgimnázium, Nagyvárad
Prezsmer Bernadett – Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy
Tóth Emese – Máron Áron Főgimnázium, Csíkszereda

A verseny első díját, megosztva, Derzsi Nóra és Markó Balázs nyerte el.

Az alábbiakban az esszéverseny második fordulójába jutott hat esszé olvasható, a szerzők biztonsága érdekében névtelenül. Ugyanezen megfontolásból az esszék sorrendje nem egyezik meg a szerzők fenti sorrendjével sem.


… ha nem lenne az iskola a társadalom elesne és buta emberek maradnánk. A diákokban mégis ott motoszkál az az érzés, hogy ez az egész felesleges, mert az iskola miatt már megint nem lesz idő semmire. Hogy mire gondolok? Arra, hogy iskolaidőben az órákra való minimális felkészülés mellett sem lehet annyit olvasni, amennyit szeretnénk, nincs elég idő naplóírásra és ráérős baráti, családi beszélgetésekre, lopni kell az időt színházra, mozira, színjátszó körre, kirándulásra, de még az alvásra is. Vagyis az iskola mindent elvesz tőlünk, amit igazán szeretünk, mindezek mellett ott vannak a vizsgák az eredmények, a szidalmazások és a megfelelni vágyás.


...a diákok többségét nem a tanulási, a szellemi fejlődés vágya hajtja, hanem „legyünk már túl rajta, mert kötelező” felfogás, ebből adódik a következő gond. Mivel a diákok nem tanulni járnak az iskolába, hanem a közösség szelleme miatt, ezért megpróbál mindenki kitűnni és ezt sokan olyan módon teszik, hogy másokat megbántanak, megaláznak. 


Az iskolai ballagásokon és évzáró ünnepségeken közhelyes, mégis sokszor említett gondolat, hogy az iskolai élményeink lesznek a legkedvesebb emlékeink a jövőben. De sajnos nem a fiatalság üdesége és szépsége teszi olyan fontossá ezt a kort: tulajdonképpen kemény tanulságokkal és sokoldalú tapasztalatokkal kellene hogy felkészítsen a gyermekkor és serdülőkor a társadalom és a világ próbatételeire. Persze, ez a folyamat lehet izgalmas, időnként lehet kellemes, és közben boldoggá is tehet. Sajnos, sokak iskolai évei mégsem ilyen csodálatosak: a félelem, szorongás és erőszak az egyetlen tanára rengeteg diáknak. 



A jelenlegi létszituációban a tanulóknak olyasvalakire van szükségük, aki nem irányít, csak irányt mutat és motivál. Ugyanakkor az adott tanár oktatási módszere is merőben befolyásolja a diákok tanórán történő tevékenységét. A klasszikus frontális eljárás passzivitást eredményez, hiszen az Y és Z generációnak „alapszükséglete” saját véleményének kifejtése, azaz a kooperatív, participatív, aktivizáló oktatási módszerek alkalmazását igényeljük.



Az osztályközösségekben kialakult klikkek, valamint a hierarchia okai számosak lehetnek. Mindig lesznek olyan diákok, akik a perifériára szorulnak, olyan kisebb csoportok, akik kevésbé kapnak lehetőséget az érvényesülésre, hiszen egyetlen közösség sem alkot homogén egészet. Figyelnünk kell arra, hogy a közösségekben kialakult hierarchiák fő célja ne egymás elnyomása, kiszorítása legyen, hanem egy útmutatás, ösztönzés a végcél felé.


Gondolkozás nélkül minden reggel elmegyünk iskolába anélkül, hogy észrevennénk, vagy megkérdeznénk miért, csak azt tudjuk, hogy nem akarjuk és kész. Megtesszük ugyanazt az utat, végigüljük ugyanazokat az órákat, ugyanazon a helyen, ugyanazokkal az emberekkel, nap mint nap. Mint valami robotok jóformán. És még az emberek csodálkoznak, hogy a diákok nem kreatívak. Undorral kelnek fel, tudják mi fog történni aznap, nincs ami motiválja őket.




Passzivitás az iskolapadból


A jelenlegi létszituációban a tanulóknak olyasvalakire van szükségük, aki nem irányít, csak irányt mutat és motivál. Ugyanakkor az adott tanár oktatási módszere is merőben befolyásolja a diákok tanórán történő tevékenységét. A klasszikus frontális eljárás passzivitást eredményez, hiszen az Y és Z generációnak „alapszükséglete” saját véleményének kifejtése, azaz a kooperatív, participatív, aktivizáló oktatási módszerek alkalmazását igényeljük.


Az iskola, mint a negativitás lehetséges színtere


Az osztályközösségekben kialakult klikkek, valamint a hierarchia okai számosak lehetnek. Mindig lesznek olyan diákok, akik a perifériára szorulnak, olyan kisebb csoportok, akik kevésbé kapnak lehetőséget az érvényesülésre, hiszen egyetlen közösség sem alkot homogén egészet. Figyelnünk kell arra, hogy a közösségekben kialakult hierarchiák fő célja ne egymás elnyomása, kiszorítása legyen, hanem egy útmutatás, ösztönzés a végcél felé.


2017. július 7., péntek

Mi leszek, ha nagy leszek?


Gondolkozás nélkül minden reggel elmegyünk iskolába anélkül, hogy észrevennénk, vagy megkérdeznénk miért, csak azt tudjuk, hogy nem akarjuk és kész. Megtesszük ugyanazt az utat, végigüljük ugyanazokat az órákat, ugyanazon a helyen, ugyanazokkal az emberekkel, nap mint nap. Mint valami robotok jóformán. És még az emberek csodálkoznak, hogy a diákok nem kreatívak. Undorral kelnek fel, tudják mi fog történni aznap, nincs ami motiválja őket.

Várdotfalvi mit szólna?*

… ha nem lenne az iskola a társadalom elesne és buta emberek maradnánk. A diákokban mégis ott motoszkál az az érzés, hogy ez az egész felesleges, mert az iskola miatt már megint nem lesz idő semmire. Hogy mire gondolok? Arra, hogy iskolaidőben az órákra való minimális felkészülés mellett sem lehet annyit olvasni, amennyit szeretnénk, nincs elég idő naplóírásra és ráérős baráti, családi beszélgetésekre, lopni kell az időt színházra, mozira, színjátszó körre, kirándulásra, de még az alvásra is. Vagyis az iskola mindent elvesz tőlünk, amit igazán szeretünk, mindezek mellett ott vannak a vizsgák az eredmények, a szidalmazások és a megfelelni vágyás.


Görbetükör, avagy iskola a 21. században


...a diákok többségét nem a tanulási, a szellemi fejlődés vágya hajtja, hanem „legyünk már túl rajta, mert kötelező” felfogás, ebből adódik a következő gond. Mivel a diákok nem tanulni járnak az iskolába, hanem a közösség szelleme miatt, ezért megpróbál mindenki kitűnni és ezt sokan olyan módon teszik, hogy másokat megbántanak, megaláznak. 


Társadalom, igazságosság és igazságtalanság az iskolai környezetben

Az iskolai ballagásokon és évzáró ünnepségeken közhelyes, mégis sokszor említett gondolat, hogy az iskolai élményeink lesznek a legkedvesebb emlékeink a jövőben. De sajnos nem a fiatalság üdesége és szépsége teszi olyan fontossá ezt a kort: tulajdonképpen kemény tanulságokkal és sokoldalú tapasztalatokkal kellene hogy felkészítsen a gyermekkor és serdülőkor a társadalom és a világ próbatételeire. Persze, ez a folyamat lehet izgalmas, időnként lehet kellemes, és közben boldoggá is tehet. Sajnos, sokak iskolai évei mégsem ilyen csodálatosak: a félelem, szorongás és erőszak az egyetlen tanára rengeteg diáknak. 

2017. május 31., szerda

Kalotaszegi túra - kora nyári kiadás, 2017

Hát ez meg mi?
A szesszió előtti utolsó napon, azaz június 10-én, tanszéki kirándulást szervezünk Kalotaszegre. A kirándulás egy vonatozással egybekötött gyalogtúra lesz, amelyen Kalotaszeg felszegi falvainak egy részét nézzük meg.


2017. március 3., péntek

Kastély a faluban

Kísérlet az épített örökség és annak társadalmi környezete közötti viszony vizsgálatára

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy történelmi műemlékek – kastélyok, kúriák, várromok – hogy mehetnek tönkre egy élő faluközösség kellős közepén. Talán a csákigorbói kastély volt az egyik legdöbbenetesebb ilyen élményem, ahol még mindig impozáns fasor vezet egy romhalmazhoz. Na meg a nemrég vandalizmus áldozatává vált szentbenedeki, amely összetett épületegyüttesként szintén egy virágzó közösség központjában vált a műemlékvédelem szégyenévé. „Magyar múlt emléke román faluban, mi nem érthető itt”, intézhetnénk el a kérdést könnyűszerrel. Csakhogy ha szóba állunk a helyiekkel, hamar kiderül, hogy a kérdés nem ennyire egyszerű. „Tényleg, miféle vár ez?”, kérdezett rám egyszer egy sebesvári férfi, látva, hogy a várrom miatt lófrálok a falujukban. És a szentbenedeki kastély kapubástyájában lovakat, várárkában juhokat tartó parasztgazdáról sem hiszem, hogy nemzeti bosszú fűtené. Mi több, szinte mindenhol találkoztam olyan helybeliekkel is, akik határozottan látták a műemlékben rejlő értéket, és keserűen beszéltek a degradálódási folyamatról.