2013. április 22., hétfő

Régiók Romániában


Románia régiósításának vélt vagy remélt szakmai hátteréről, az elképzelések hibáiról, kevés erényéről zajlott beszélgetés a 3. Szociológus Napokon. A Max Weber Szakkolégium és a BBTE Szociológia Tanszék szervezte találkozó részleteit Kustán Magyari Attila foglalta össze, az anyag eredetileg az Erdélyi Riportban jelent meg.


A cím alapján arra lehetett számítani, elsősorban Kolozsvárról, mint regionális fővárosról esik majd szó, ez a téma azonban némileg háttérbe szorult. Kárpótolta ezt az, hogy a beszélgetőpartnerek – Pásztor Gyöngyi szociológus, Balogh Márton, a Civitas Alapítvány regionális igazgatója, és Kádár Magor kommunikációs szakember – alaposan kivesézték az idei adminisztrációs átalakulással járó veszélyeket és lehetőségeket, igaz, utóbbiakat enyhe pesszimizmussal.
Balról jobbra: Pásztor Gyöngyi, Kádár Magor, Sipos Zoltán és Balogh Márton

2013. április 17., szerda

Emlékezés Raymond Boudon-ra (1934 – 2013 április 10)

Horváth István

1991-ben, amikor a szakdolgozatomat írtam, keseredtem neki Boudon 1973-ban publikált „Az esélyek egyenlőtlensége” (L'Inégalité des chances) című könyvének. Sekélyes francia nyelvtudásom ellenére az olvasmány inspiráló volt. Hisz földhözragadt empirián (a számok elementáris kommentálásán) túli értelmezés lehetőségét villantotta fel. Tény és kellemes emlék: Boudon könyve akkor sikeresen alakította a szociológia gondolkodásmódomat.

Később volt alkalmam Boudon munkásságát a francia és általában a nyugati szociológia és társadalomtörténetbe beágyazottan szemlélni. És a személyes intellektuális élményen túli, szociológiatörténeti szerepére és fontosságára rálátni.

A második világháborút követő európai és francia gazdasági rekonstrukciót, majd gazdasági fellendülést követően újra megjelenő társadalmi konfliktusok, Franciaországban kiemelten az 1968-as diáklázadások jelentős kihívásként jelentek meg a szociológusok számára. A pár évtizedes stabil demokratikus rend és a relatív jólét ellenére felszínre törő társadalmi feszültségek tudományosan érvényes értelmezése nem volt könnyű feladat. Osztályok vagy generációk közötti konfliktusok, érdekek vagy értékek/életszemléletek összecsapása, új társadalmi mozgalmakkal szembesültek, vagy csak a régiek jöttek elő picit korszerűbb sminkelésben?

Szociológusok az OTDK-n


Vita Emese III. éves szociológus hallgató az idei XXXI. OTDK Társadalomtudományi Szekciójának Szociológia Tagozatában második helyezést ért el. Dolgozatának címe: Kolozsvári magyar egyetemisták internet- és Facebook-felhasználási szokásai.

Gratulálunk!



Egy Emesével készült INTERJÚ a témájáról a Transindexen, még az OTDK előtt.

2013. április 13., szombat

Futball és hatalom


Könyv trailer

Foci, mint a diktatúrák eszköze. A futball és hatalom viszonya a nem demokratikus politikai rendszerek esetében világosan mutatja annak eszközszerepét. A harmincas években az erőteljesen fasizálódott Olaszország és Németország a futballban ideális reklámhordozót látott: a nemzeti válogatottak külföldi szerepléseit a rendszer kiemelten támogatta (Kuper, 2003; Goldblatt, 2006). Von Ribbentropp a náci külügyminiszter szerint a futballválogatott nemzetközi meccsei legalább annyira fontosak a Harmadik Birodalom külügyeinek és érdekeinek az érvényesítése szempontjából, mint a képzett diplomaták munkája (Kuper, 2003). A nácik egyébként is nagyon fontosnak tartották a sportot, azt gyakorlatilag a háborús készülődések részeként a fiatalok mentális és fizikai nevelésének és a katonai kiképzés első lépcsőfokának tekintették. Ennek érdekében a nemzeti válogatott a harmincas években nagyon sok (több, mint harminc) nemzetközi meccset játszott, annak érdekében (is), hogy a náci rendszer „emberarcát”, szalonképességét felmutassák a nyugati hatalmak, a nemzetközi sajtó színe előtt. Ezeket az alkalmakat a rendszer arra is felhasználta, hogy a náci rendszer erényeként számotartott fegyelem, ambíció, kitartás, csapatszellem értékeit megjelenítsék és a magas fokú szervezettség képzetét sugallják. Befele mobilizáló, kifele pedig propagandisztikus célokra használták a focit (uo.). Legújabb levéltéri kutatások bizonyítják, hogy a náci legfelsőbb vezetés a válogatott edzőjét szigorúan utasította, hogy a taktika tekintetében a nyugati fronton ténylegesen alkalmazott blitzkrieg elveit alkalmazza (Hall, 2011). A játék esztétikája egyben államügy is: szimbolikus hordozóként a hatalom üzenetét kell a közönségnek tolmácsolnia, működése a hivatalos kurzustól semmiképpen nem térhet el. Más szavakkal: a futballnak a pályán a hivatalos ethoszt kell képviselnie.
Németország - Anglia, 1939
(...)
Tehát a diktatúrák esetében a sport, kiemelten a futball ki- és felhasználása tudatos hatalmi eszköz. Franco Spanyolországában a futball a társadalmi elégedetlenség levezetésének kifinomult eszközévé vált. A francóista Spanyolország az elszigeteltség miatt az ötvenes évekre egy elszegényedett, többnyire rurális, elmaradott, rendies vonásokat mutató alulfejlett ország lett. A rendszer a futballt, mint kontrolltényezők kettős célzattal alkalmazta: egyfelől, az autonomista-szeperatista ellenségkép megerősítésére (amit a katalán FC Barcelonában, és a baszk Atletico Bilbaoban vélt felfedezni), másfelől pedig lehetséges elégedetlenség eloszlatására, levezetésére. A spanyol diktatúra okos és ravasz rendszert működtetett: a televízióhálózat széleskörű kiépítését, illetve a mérkőzések közvetítését támogatta. Ugyanakkor azokban a régiókban, ahol érezhetően növekedett az elégedetlenség mértéke, ott barátságos meccseket szerveztek, sok esetben a rendszer hivatalos csapatának számító Real Madrid szereplésével. Ezzel vagy otthon tartották a tévé előtt a potenciális rendbontókat, vagy pedig egyszerűen a merkőzésekkel elvonták a népesség figyelmét az elédegetlensége okot adó problémákról (Shaw, 1985; Goldblatt, 2006). A diktatúra idején Portugáliában is hasonló volt a helyezet (uo.). A Real Madrid fokozatosan külföld felé Spanyolország hivatalos arca lett. Di Stefano és Puskás így áttételesen a spanyol rendszer reklámozásában és legitimációjában vállalt aktív szerepet (Borsi-Kálmán, 2008): minden gól, ami a Real Madridot erősítette, az egyben a Franco rendszert is erősítette.
(...)
Argentina 1978
Bátran kijelenthetjük, hogy a nem demokratikus kormányzatok tervszerűen és tudatosan próbálnak a foci révén olyan legitimációs bázist teremteni, ami rendszerük fennállásához okvetlenül szükséges. E tekintetben jó példa az a mód, ahogyan az argentin katonai junta az 1978-as labdarúgó Világbajnokság szervezését kezelte. A FIFA 1972-ben döntött úgy, hogy 1978-ban majd Argentínában szervezik a focivébét. Időközben 1976-ban tábornokok ragadták magukhoz a hatalmat. Az egyébként népszerűtlen diktatúra hamar felismerte a szervezésben rejlő legitimációs és társadalomszervező lehetőségket – akárcsak a náci vezetés valamivel korábban, az 1936-os berlini Olimpia kapcsán. Létrehoztak egy speciális jogosítványokkal rendelkező testületet, amely szervezés címén minden lehetséges társadalmi ellenzékivel brutálisan leszámolt: a potenciális disszidenseket, a felforgatóknak tekintett elemeket, a „szubverzívnek” tekintett csoportok tagait eltávolították a közéletből, vagy egészen egyszerűen eltűntették (Kuper, 1991: 174). Becslések szerint negyvenezerre tehetők azok száma, akiket vélhetően meggyilkoltak. Hatalmas és költséges infrastrukturális beruházásokat, főleg útépítéseket kezdeményeztek – többnyire a politikai elítélteket fogták kényszermunkára. A tábornokok rendszere ekkor korszerűsítette a közszolgálati televíziózást, átállítva a rendszert a színes műsorszórásra (uo.). A hatalom a focin keresztül kívánta szimbolikusan „egyesíteni” az országot: a VB-t egyértelműen politikai kérdésként, legitimációs forrásként kezelte. A Junta egy New York-i PR céget bízott meg a rendezvény és Argentína „megfelelő” reklámozására. Egész szegénynegyedeket bontottak le, a villas miserias (argentin slumok helyi megnevezése) lakóit vidékre toloncolták, a vidéki helyszínekre vezető útvonalak mentén magas falakat emeltek (ezeket később a nyugati újságírók Misery Wall-nak nevezték) (Kuper, 1994), fokozták a nyilvános térben a katonai jelenlétet. Az állami segédlettel megnyert döntő (Goldblatt, 2006) után az „Argentina campeon”! felkiáltásban és utcai fiestákban egyesített argentin nemzet öröme egy ideig elégséges legitimációs alapot szolgáltatott a diktatórikus rendszer számára – míg az a Falklandi háborúba bele nem bukott és 1983-ben kénytelen nem volt a hatalmat a demokratikusan választott kormányzatnak átadnia (Kuper, 1994). Hasonlóan, a brazil diktatúra is mélyen merített a Pelé vezette válogatott 1970-es győzelméből (Goldblatt, 2006).
Nicolae Ceausecu kitünteti a
Bajnokok Kupáját megnyerő Steua futballistáit
(...)
Futball, mint hatalomellenes stílus. Még egy pillanatig az argentin esethez visszatérve, hadd utaljunk egy gondolatsor erejéig a politikai hatalom vezetési stílusa és a futball esztétikája közötti kapcsolatra. A náci német válogatott esetében korábban láttuk, hogy a vezetés az edzőtt arra utasította, hogy a játékban is a fronton érvényesített harcmodort alkalmazza futballcsapat. Más szavakkal, a játék stílusa és a katonai vezetési stílus között kötelező volna a szigorú megfelelés. Az argentin eset ennek az ellenkezőjére példa, ami különösképpen érdekes, s máig vitatott eredet-kérdést jelent az argentin focitörténetben[i] (Archetti, 1999). Ugyanis ellentétet lehet megfigyelni az 1978-ban VB győztes argentin focicsapat játékának esztétikája és a hatalom uralomgyakorlása között. A Cesar Luis Menotti által megtestesített, neve után menottismo-nak  elkeresztelt játékstílus (tulajdonképpen világnézet és filozófia) a játékosok egyéni kezdeményező-képességét, kreativitását, egyéni felelősségét, a helyzetek ötletes megoldását értékelte (Archetti, 1999). Magyarán, az edző a pályán a játékosok cselekvési szabadságára épített, ennek kifejezését támogatta. A junta ezzel szemben hatalmát brutálisan, ellenállást nem tűrő módon, minden alternativitást kiiktatva gyakorolta hatalmát. Ebből a szempontból az argentin csapatra jellemző szép, esztétizált játék a szimbolikus ellenállást, az egyéni szabadságot testesítette meg, mint sajátos tiltakozási formát. A szép játék a brutális mindennapok ellenpontjaként jelent meg a pályán. A polgári kormányzás átvétele után azonban megváltozott a helyzet: a Carlos Bilardo edző képviselte bilardismo a játékról egy gépies, standardizált felfogást képviselt. A játékosi kezdeményezéseket visszaszorította, a játékosokat egy nagyon merev és fegyelmezett végrehajtó szerepbe terelte, amiben a hatalom és döntéshozás kizárólag az edző kezében volt. Nem kell mondani, hogy ez a játékstílus lebecsüli  a szépséget, mindent a hatákonyságnak rendel alá. Mindezeket olyan kontextusban, amikor a társadalom visszatért a demokratikus joggyakorláshoz, a hatalom demokratikusan választott, az emberi jogokat elvben tiszteletbe tartják Argentínában. A pályán érvényes jéték és a társadalomban (újra) érvényes játákszabályok (értsd politikai stílus) között ismét ellentét állt be (lásd Archetti, 1999; Kuper, 1994). Talán mert demokratikus körülmények között már nincsen szükség szimbolikus ellenálásra? Könnyen meglehet...
(...)
A futball, mint menedék. A foci a Második Világháború alatt a megszállt Hollandiában a normalitás szinonimájává vált. Kuper (2003) archív adatok (jegyeladások, meccsprogram-füzetek) alapján mutatja ki, hogy az 1940-ben nácik által megszállt országban a futball egyfajta spontán menedéket jelentett a hollandoknak. A holland társadalom a királyi család angol emigrációja után szabályszerűen „belemenekült” a futballba: robbanászerűen nőtt a nézőszám, akárcsak a különféle címen megszervezett mérkőzések, alkalmak. A foci egyféle exit-et, „kilépést” jelentett a nyomasztó mindennapokból, idővel pedig passzív ellenállási formaként működött; a meccsek nem csupán megerősítették a hollandok összetartozásának kollektív tudatát, de mivel a meccseket a nácik aktív beavatkozása nélkül szervezhették, ez egyben a megszállóktól való szimbolikus elkülönbőzödésnek is a kelléke, formája lett (uo.).
(...)
Hogy a futball miként képes barát-ellenség dichotómiát és a történelmi sérelmeket szimbolikusan megjeleníteni, arra kiváló példa az 1988-as német rendezésű EB-n sorra kerülő NSZK–Hollandia elődöntő körüli eseménysor. A meccs a narancssárgák 2-1–es győzelmével végződik, ami a holland társadalom számára nem csupán a döntőbe jutást jelentette, hanem mindenekelőtt egy szimbolikus revansot, történelmi elégtételt, a világháborúban elszenvedett sérelmek focin keresztül történő jelképes megtorlását (Kuper, 1994). Beszédes, hogy a meccs alatt az oranje szurkolók a lelátókon az „Adjátok vissza a bicikliket!” skandálták, utalva arra megaláztatásra, ami a nácik részéről a hollandokat érte, amikor a Werhmacht elkobozta a holland népességtől a kerékpárokat, hogy utazásaikat megnehezítse és fokozza a katonai kontrollt. A Hamburgban megrendezett meccs alkalmával a holland sajtó narancssárga invázióról cikkezett, utalásképpen a fordított irányú 1940-es invánzióra. Kuper azonban rámutat arra, hogy történet valójában nem is a németekről, mint ellenségről szól, hanem tulajdonképpen a meccs egy jó alkalomat szolgáltatott arra, hogy a hollandok a saját szemükben megerősíthessék magukról alkotott pozitív énképüket (1994: 4-14).
NSZK - Hollandia, 1988
A futball a háború alatt Angliában is fontos szerepet töltött be. A bajnokságot hivatalosan 1939 végén felfüggesztették, később pedig a bombázások miatt a következő idényre már nem is kerül sor. De a labdajáték gyakorlatilag tovább folyik az úgynevezett reprezentatív futball keretei között (Radnedge, 2004). Az FA gyakorlatilag több körzeti bajnokságot szervez, aminek keretében a háború végéig összesen 137 meccsre kerül sor (Goldblatt, 2006). Bár végig érvényben van a bombázási veszély miatti tömeges gyülekezési tilalom, a hatalom focimeccs esetén ezt sohasem alkalmazza. A hatalom tudatos célja a munkásosztály harci kedvének, moráljának a fenntartása, illetve az otthonmaradottak szórakoztatása. A nézőktől befolyt összegeket a The Royal Box elnevezésű szociális program keretében a háborús rászorultak, főleg a lakásokból kibombázottak megsegítésére fordították (Kuper, 2003). A hatalom tudatos tervezése abban is megmutatkozott, hogy egyes meccseken az angol  királyi család is megjelent, más emigráns uralkodó családokkal közösen, dán, holland, norvég koronás fők társaságában (uo.).
(...)
A futball tehát ezekben a problémás társadalmi helyzetekben a normalitást, a menekülést jelentette az egyének és közösségek számára, illetve a társadalmi kohézió, a szolidaritás termelésében és megerősítésében játszott meghatározó szerepet. A hatalom tehát közvetlenül érdekelt volt abban, hogy a mérkőzések a lehetőség szerint folytatódjanak.
A futball, mint az etnikai és vallási ellenségeskedés alapja. Futball és háború közötti sajátos kapcsolat nem csupán a Második Világháborúra jellemző jelenség.[ii] A kilencvenes évek elején bekövetkezett délszláv válság (lényegében etnikai és vallási alapú jugoszláv polgárháború, pontosabban tervezett népírtás) és a futball jelensége között szoros kapcsolat mutatható ki (lásd Colovici, 2002; Foer, 2004). A Tito halála (1980) utáni Jugoszláviában elharapódzott szurkolói erőszak és nacionalista megnyilvánulások alakulása kiváló képet nyújt a balkáni kegyetlen háború természettörténetének jobb megértéséhez. Colovici (2002) szerb szociológus a korabeli sportsajtóban megjelent írásokat tartalomelemezte, aminek alapján végül kijelenti, hogy a futball és szurkolói huliganizmus, valamint a későbbi népirtások között szoros, majdnem determinisztikus kapcsolat mutatható ki.
(...)
Az interetnikus eredetű és a labdarúgópályákon megnyilvánuló szimbolikus erőszak első lépésben fokozatosan nyílt fizikai erőszakká alakult át, majd a második lépésben betört a nagypolitika színterébe, ahonnan végül egyenes út vezetett a harctéren tomboló-tobzódó brutális erőszakhoz (szektariánus és törzsi-etnikai alapú kegyetlenkedés, nemi erőszak, tömeggyilkosság formájában). Szerzőnk szerint a szerb Belgrádi Vörös Csillag és Zágrábi Dinamó szurkolók közötti konfliktusok a későbbi háború jelmezes főpróbái, gyakorlóterei voltak. A stadionokban felvonultatott szurkolói jelmezek és koreográfiák fokozatosan átvették a csetnik-usztasa mozgalmakra jellemző szimbolisztikát – a zászlókat, színeket, jelszavakat, szófordulatokat, énekeket, rangjelzéseket és egyenruhákat. A fanatikus szurkolók egyre nyíltabban hangoztatták a stadionokban soviniszta nézeteiket, ami az évtized végére szabályos szerb – horvát verekedésekbe csapott át, amit széles médiafigyelem kísért (2002: 155-158). Kezdetben a média a nagyközönség morális feláborodását tükrözte, didaktikus és elítélő beszédmódot alkalmazott, de lépcsőzetesen erősödött a mindkét oldalra jellemző ideológiai és etnikai kategóriákban történő értékelés: a másik fél viselkedésének elutasítása mellett a nyolcvanas éve végére megjelenik a kettős mérce, a „mi” – „ők” dichotómia. Ugyanakkor – véli Colovici – a futball kapcsán megjelenő nyílt erőszak szakaszosan átpolitizálódik, míg annak lényegi (értsd úszító) elemévé nem válik. Végül, a futballról szóló nyilvános beszéd a háborús propaganada kellékeként direkt módon kezd el szerbekről-horvátokról beszélni; egyértelműen a hazafiság megerősítése és az ellenségkép kreálása lesz a fő szerepe.
(...)
Ezekben a felvetésekben a szurkolók nemzeti hősők, akik a stadionban és azon kívül sorra kerülő véres összecsapásokban a szerv vagy horvát népet képviselik, az élet igazi iskoláját járják (158-160), a szerbség és horvátság fellegvárait védik – ekkor még csak a stadionokban és környékükön, a városközpontokban, de hamarosan a harctéren is (uo.). A stadionokban énekelt dalok ekkorra – közvetlenül a háború kirobbanása előtt, 1990/91-re – már átköltött katonadalok lesznek, a szurkolók inkább harcosokként, mint dukkerekként tekintenek magukra.[iii] Természetes, hogy mind a Milosevici, mind pedig a formálódó Tuzdjman rendszer hathatósan támogatja, erősíti ezt az „átváltozást”. Az eredményt mindannyian ismerjük: több mint 300.000 halott, hozzávetőlegesen egymillió menekült, soktízezter megerőszakolt, megcsonkított áldozat, lelkileg végérvényesen megsérült mellett – mindössze pár év alatt, 1991-1996 között, Európában.
A futball, a szurkolók és a háború kapcsolata a dukkerekre jellemző erőszak elméletei[iv] szemszögéből is rendkívül fontosak. A bemutatott eseménysor nyomán Colovici azt a következtetést vonja le, miszerint a szerb és horvát fanatikus szurkolók számára a hadszíntér jelentette az „igazi esélyt”: a háború korábban nem remélt, végtelen lehetőséget adott számukra az erőszak korlátlan kinyilvánítására és megvalósítására. A „live-agresszió” (2002: 174), amit a huligánforradalom tett lehetővé, ellentmond azoknak az elméleteknek, amelyeket a cultural studies keretében korábi fejezeteinkben már részletesen is tárgyaltunk: nevezetesen, hogy a szurkolókra jellemző agresszivitás az erőszak csak egy szimbolikus formája, a férfias önmutogatási óhaj ártatlan megnyilvánulása lenne. A Colovici által bemutatott eset rémisztő és empirikus cáfolata annak a hipotézisnek, miszerint a drukkerek stadionbeli agressziója csak képletes, korlátozott és ritualizált (Maffesoli, 1991 idézi Colovici, 2002: 175).
Jugoszláviában – vonja lesz a szerb szociológus a következtetést – éppen ennek az ellenkezője történt, mégpedig széles skálán és jószerivel mindegyik csapat „szurkolótábora” esetében: a stadionból kikerülve, az erőszak kibontakozott, tobzódott. Sommás véleménye szerint valójában nincsen éles határ a stadionban eltanult ritualizált erőszak konstitutív elemei és a harcmezőkön kibontakozott valódi erőszak között[v] – szerinte a drukkerek már a stadionban is  harcosok voltak (176-177), akik csak az első adandó alkalomra vártak, hogy kiéljék agresszív szándékaikat. (A szurkolói erőszakról lásd előbbi fejezetünket). Erre a hatalom, valójában az új nemzetállamokat kiépítő elitek adtak korlátlan lehetőséget...
(...)
A futball, mint imázselem. A demokratikus társadalmakban a futball hatalmi szerepe kisebb, illetve latens módon nyilvánul meg, de egyáltalán nem elhanyagolható. A tömegmarketingelt politika és a konstruált imázsok korszakában (lásd Newman, 2000) a kormányzat saját népszerűségének növelése érdekében igyekszik a tömegek figyelmét magára irányítani. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a tömegjelenséggé vált futball. A politikai elit igyekszik nagy horderejű sporteseményeket szervezni (korábban erre már utaltunk egy előző fejezetben), a futballmeccsek alkalmával reprezentálni, sikeres labdarúgók társaságában mutatkozni, a jelenségről „magánemberként” is nyilatkozni.[vi] A nyilvános politikai diskurzusokban, hivatalos állásfoglalásokban gyakran tesznek olyan utalásokat, amelyek a politikai játszmák a labdarúgó játszmák közötti hasonlóságot sugallják.[vii]
A populista politikusok számára a labdarúgás értékes mobilitási csatorna. Beszédes e téren az olasz Silvio Berlusconi példája, aki sikeres üzletemberből a futball alapzatán (az AC Milan tulajdonosa) társadalmi ismertségre tett szert, majd és szurkolói hálózatra építve miniszterelnökké választották (Foer, 2005); retorikája mindvégig tipikusan futball-jellegű, anti-intellektuális volt (lásd Semino – Masci, 1996 vagy Porro – Russo, 2001). Berlusconinak romániai követője is van; a juhászből sikeres üzletemberré és pártpolitikussá emelkedett ultrapopulista George „Gigi” Becali deklaráltan a Román Berlusconinak tartja magát. 2003 elején szerezte meg a Bukaresti- Steaua volt BEK győztes katonacsapat többségi tulajdonjogát, aminek köszönhetően országos ismertségre tett szert, amit később politikai tőkére konvertált – korábban egy kis populista párt elnöke, jelenleg pedig a Nemzeti Liberális Párt szenátora (korábban EU parlamenti képviselő is volt).[viii] A továbbiakban ezt fejtjük ki bővebben.
1989 : Valentin Ceausescu és Corneliu Vadim Tudor
 a Steaua kíséretében, a törökországi Efesben
 
(...)
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a hatalom számára a futball számos lehetőséget biztosít: kontroll-tényező, legitimációs forrás, a propaganda eszköze, kegyetlen katonák rekrutációs bázisa. De ugyanakkor a szimbolikus ellenállás, a valóság elől való menekvés lehetősége, valamint tőkeszerző alkalmatosság is egyben. Mindez csak aláhuzza, hogy a futball több, mint egy egyszerű játék – a foci adott esetben valóban élet-halál kérdése is lehet.




[i] A kérdéskör az argentin futball eredetére vonatkozik, amit a brit versus creol („la nuestra”) stílusjegyek mentén kialakult ellentét fejez ki, de valójában az argentin társadalom mondernizációs deficitjét, nemzetépítés problémáit, majd a társadalom hatalommal való viszonyát jelzi (Archetti, 1999: 161-193). A romániai futball társadalomtörténeti vázlata során ehhez a kérdéskörhöz részletesen is visszatérünk, hiszen az óromániai román és erdélyi kisebbségi futballistákól álló nemzeti válogatott kérdésköre (Bukaresti brit-román versus Dunai Iskola osztrák-magyar stílusok közötti konfliktusban) és az 1918 romániai utáni mondernizáció és nemzetépítés feszültségei a román a futballmező strukturálódásában is jól tetten érhető. Lásd könyvünk következő részeit a hazai „futball románosítása” (FRF, 2009) kérdéskörnél.
[ii] Most itt csak futólag utalunk a száznapos, „futballháború” néven elhíresült államközi konfliktusra, ami 1969 júliusában robbant ki két kis latin-amerikai ország, San Salvador és Hunduras között. A háborúnak társadalmi okai voltak, azonban az ürügyet („szikrát”) az 1970-es mexikói VB kvalifikáció körüli herce-hurca adta. Az igazi okok társadalmiak voltak (a salvadori népességrobbanás, a 200 000 salvadori földműves Hondurasba való migrációja, akik az ottani kikényszerített földreform, aminek következtében a salvadoriak elvesztették bérelt földjeiket, a két országra jellemző korrupció és a régebbi határviszályok), azonban a futball képezte azt a csatornát, aminek mentén a fokozatosan felgyülemlett köcsönös sérelmek kifejeződtek, testet öltöttek és a népesség mobilizálódott – majd háborúba sodródott. Részletesen lásd Kapuscinski, Rysard (1988) Futballháború. Budapest: Európa Könyvkiadó.
[iii] A Belgrádi Vörös Csillag szurkolótáborának a háborúban elkövetett kegyetlenkedéseiről, a Daliákról, Tigrisekről, Arkanról, a folyamat állomásairol részletesen lásd Foer, 2005: 7-34.
[iv] Lásd előző, a szurokolói erőszak témakörét tárgyaló előző fejezetünket.
[v] A következő jellemzőkről van szó. Stadion, ritualizált erőszak – szimbolikus, ellenőrzött, ön-mutogató, korlátozott, profilaktikus, nem-igazi, megjátszott. Harctér, valódi erőszak – tényleges, nem-ellenőrzött, instrumentális, korlátlan, katartikus, igazi (lásd még Ehrenberg, 1986).
[vi] A jelenlegi román kormányfő (Victor Ponta) tudatosan kultiválja sportrajongói imázsát, szabadidejében gyakran vesz részt motorsport versenyeken, amatőr teremfoci és kosárlabdameccseken játákosként is szerepel. A tavalyi londoni olimpia nyító és záróünnepségén egyaránt részt vett, elutazása előtti nyilatkozataiban többször utalt arra, hogy a romániai sportot szívügyének tekinti, a nyertes sportolókat az állam majd méltó módon díjazni is fogja. Magyarorzságon a ministerelnök Orbán Viktor is tudatosan ápolja „futballista karrierjét”, ezzel a néppel való hasonlóságot, szoros kötelékeket hangsúlyozva. Politikai nyilatkozataiban is gyakran szerepelnek a futballra való utalások, tipikus szófordulatok és hasonlatok.
[vii] A jelenlegi romániai államelnök Traian Basescu 2012-es parlament általi felfüggesztése után az eseménysort „blatt”-nak nevezte, ami a hazai labdarúgás korrupciójára, előzetesen elrendezett meccseire utalt. Továbbá, az USL-t ért EU-s kritikák hatását offside-ként értékelte (eredetiben „au fost prinsi in offside”). A 2002 után Magyaroprszágon eljerjedt Hajrá Magyarország elnezezésű társadalmi mozgalom is a futballnyelvezetből merítkezett, akárcsak a Belusconi-féle Forza Italia populista imázs-párt.
[viii] Róla még részletesen is szó lesz a romániai futball-mező meghatározó szereplőinek bemutatása alkalmával, lásd a könyvünk következő részét.