Futball és hatalom
Könyv trailer
Foci, mint a diktatúrák eszköze. A futball és
hatalom viszonya a nem demokratikus politikai rendszerek esetében világosan
mutatja annak eszközszerepét. A harmincas években az erőteljesen fasizálódott
Olaszország és Németország a futballban ideális reklámhordozót látott: a
nemzeti válogatottak külföldi szerepléseit a rendszer kiemelten támogatta
(Kuper, 2003; Goldblatt, 2006).
Von Ribbentropp a náci külügyminiszter szerint a futballválogatott nemzetközi
meccsei legalább annyira fontosak a Harmadik Birodalom külügyeinek és
érdekeinek az érvényesítése szempontjából, mint a képzett diplomaták munkája
(Kuper, 2003). A nácik egyébként is nagyon fontosnak tartották a sportot, azt
gyakorlatilag a háborús készülődések részeként a fiatalok mentális és fizikai
nevelésének és a katonai kiképzés első lépcsőfokának tekintették. Ennek
érdekében a nemzeti válogatott a harmincas években nagyon sok (több, mint
harminc) nemzetközi meccset játszott, annak érdekében (is), hogy a náci
rendszer „emberarcát”, szalonképességét felmutassák a nyugati hatalmak, a
nemzetközi sajtó színe előtt. Ezeket az alkalmakat a rendszer arra is
felhasználta, hogy a náci rendszer erényeként számotartott fegyelem, ambíció,
kitartás, csapatszellem értékeit megjelenítsék és a magas fokú szervezettség
képzetét sugallják. Befele mobilizáló, kifele pedig propagandisztikus célokra
használták a focit (uo.). Legújabb levéltéri kutatások bizonyítják, hogy a náci
legfelsőbb vezetés a válogatott edzőjét szigorúan utasította, hogy a taktika
tekintetében a nyugati fronton ténylegesen alkalmazott blitzkrieg elveit
alkalmazza (Hall, 2011). A játék esztétikája egyben államügy is: szimbolikus
hordozóként a hatalom üzenetét kell a közönségnek tolmácsolnia, működése a
hivatalos kurzustól semmiképpen nem térhet el. Más szavakkal: a futballnak a pályán a hivatalos ethoszt kell
képviselnie.
 |
| Németország - Anglia, 1939 |
(...)
Tehát a
diktatúrák esetében a sport, kiemelten a futball ki- és felhasználása tudatos
hatalmi eszköz. Franco Spanyolországában a futball a társadalmi elégedetlenség
levezetésének kifinomult eszközévé vált. A francóista Spanyolország az
elszigeteltség miatt az ötvenes évekre egy elszegényedett, többnyire rurális,
elmaradott, rendies vonásokat mutató alulfejlett ország lett. A rendszer a
futballt, mint kontrolltényezők kettős célzattal alkalmazta: egyfelől, az
autonomista-szeperatista ellenségkép megerősítésére (amit a katalán FC
Barcelonában, és a baszk Atletico Bilbaoban vélt felfedezni), másfelől pedig
lehetséges elégedetlenség eloszlatására, levezetésére. A spanyol diktatúra okos
és ravasz rendszert működtetett: a televízióhálózat széleskörű kiépítését,
illetve a mérkőzések közvetítését támogatta. Ugyanakkor azokban a régiókban,
ahol érezhetően növekedett az elégedetlenség mértéke, ott barátságos meccseket
szerveztek, sok esetben a rendszer hivatalos csapatának számító Real Madrid
szereplésével. Ezzel vagy otthon tartották a tévé előtt a potenciális
rendbontókat, vagy pedig egyszerűen a merkőzésekkel elvonták a népesség
figyelmét az elédegetlensége okot adó problémákról (Shaw, 1985; Goldblatt, 2006). A diktatúra idején
Portugáliában is hasonló volt a helyezet (uo.). A Real Madrid fokozatosan
külföld felé Spanyolország hivatalos arca lett. Di Stefano és Puskás így
áttételesen a spanyol rendszer reklámozásában és legitimációjában vállalt aktív
szerepet (Borsi-Kálmán, 2008): minden gól, ami a Real Madridot erősítette, az egyben a Franco rendszert is erősítette.
(...)
 |
| Argentina 1978 |
 |
| Nicolae Ceausecu kitünteti a Bajnokok Kupáját megnyerő Steua futballistáit |
(...)
Futball, mint hatalomellenes stílus. Még egy
pillanatig az argentin esethez visszatérve, hadd utaljunk egy gondolatsor
erejéig a politikai hatalom vezetési
stílusa és a futball esztétikája közötti kapcsolatra. A náci német
válogatott esetében korábban láttuk, hogy a vezetés az edzőtt arra utasította,
hogy a játékban is a fronton érvényesített harcmodort alkalmazza futballcsapat.
Más szavakkal, a játék stílusa és a katonai vezetési stílus között kötelező volna
a szigorú megfelelés. Az argentin eset ennek az ellenkezőjére példa, ami
különösképpen érdekes, s máig vitatott eredet-kérdést jelent az argentin
focitörténetben[i] (Archetti, 1999). Ugyanis
ellentétet lehet megfigyelni az 1978-ban VB győztes argentin focicsapat
játékának esztétikája és a hatalom uralomgyakorlása között. A Cesar Luis
Menotti által megtestesített, neve után menottismo-nak elkeresztelt játékstílus (tulajdonképpen
világnézet és filozófia) a játékosok egyéni kezdeményező-képességét,
kreativitását, egyéni felelősségét, a helyzetek ötletes megoldását értékelte
(Archetti, 1999). Magyarán, az edző a pályán a játékosok cselekvési
szabadságára épített, ennek kifejezését támogatta. A junta ezzel szemben
hatalmát brutálisan, ellenállást nem tűrő módon, minden alternativitást
kiiktatva gyakorolta hatalmát. Ebből a szempontból az argentin csapatra
jellemző szép, esztétizált játék a szimbolikus ellenállást, az egyéni
szabadságot testesítette meg, mint sajátos tiltakozási formát. A szép játék a
brutális mindennapok ellenpontjaként jelent meg a pályán. A polgári kormányzás
átvétele után azonban megváltozott a helyzet: a Carlos Bilardo edző képviselte bilardismo a játékról egy gépies,
standardizált felfogást képviselt. A játékosi kezdeményezéseket
visszaszorította, a játékosokat egy nagyon merev és fegyelmezett végrehajtó
szerepbe terelte, amiben a hatalom és döntéshozás kizárólag az edző kezében volt.
Nem kell mondani, hogy ez a játékstílus lebecsüli a szépséget, mindent a hatákonyságnak rendel
alá. Mindezeket olyan kontextusban, amikor a társadalom visszatért a
demokratikus joggyakorláshoz, a hatalom demokratikusan választott, az emberi
jogokat elvben tiszteletbe tartják Argentínában. A pályán érvényes jéték és a
társadalomban (újra) érvényes játákszabályok (értsd politikai stílus) között
ismét ellentét állt be (lásd Archetti, 1999; Kuper,
1994). Talán mert demokratikus körülmények között már nincsen szükség
szimbolikus ellenálásra? Könnyen meglehet...
(...)
A futball, mint menedék. A foci a Második
Világháború alatt a megszállt Hollandiában a normalitás szinonimájává vált.
Kuper (2003) archív adatok (jegyeladások, meccsprogram-füzetek) alapján mutatja
ki, hogy az 1940-ben nácik által megszállt országban a futball egyfajta spontán
menedéket jelentett a hollandoknak. A holland társadalom a királyi család angol
emigrációja után szabályszerűen „belemenekült” a futballba: robbanászerűen nőtt
a nézőszám, akárcsak a különféle címen megszervezett mérkőzések, alkalmak. A
foci egyféle exit-et, „kilépést”
jelentett a nyomasztó mindennapokból, idővel pedig passzív ellenállási
formaként működött; a meccsek nem
csupán megerősítették a hollandok összetartozásának kollektív tudatát, de mivel
a meccseket a nácik aktív beavatkozása nélkül szervezhették, ez egyben a
megszállóktól való szimbolikus elkülönbőzödésnek is a kelléke, formája lett
(uo.).
(...)
Hogy a
futball miként képes barát-ellenség dichotómiát és a történelmi sérelmeket
szimbolikusan megjeleníteni, arra kiváló példa az 1988-as német rendezésű EB-n
sorra kerülő NSZK–Hollandia elődöntő körüli eseménysor. A meccs a narancssárgák
2-1–es győzelmével végződik, ami a holland társadalom számára nem csupán a
döntőbe jutást jelentette, hanem mindenekelőtt egy szimbolikus revansot,
történelmi elégtételt, a világháborúban elszenvedett sérelmek focin keresztül
történő jelképes megtorlását (Kuper, 1994). Beszédes, hogy a meccs alatt az oranje szurkolók a lelátókon az „Adjátok vissza a bicikliket!” skandálták,
utalva arra megaláztatásra, ami a nácik részéről a hollandokat érte, amikor a
Werhmacht elkobozta a holland népességtől a kerékpárokat, hogy utazásaikat
megnehezítse és fokozza a katonai kontrollt. A Hamburgban megrendezett meccs
alkalmával a holland sajtó narancssárga invázióról cikkezett, utalásképpen a
fordított irányú 1940-es invánzióra. Kuper azonban rámutat arra, hogy történet
valójában nem is a németekről, mint ellenségről szól, hanem tulajdonképpen a
meccs egy jó alkalomat szolgáltatott arra, hogy a hollandok a saját szemükben
megerősíthessék magukról alkotott pozitív énképüket (1994: 4-14).
 |
| NSZK - Hollandia, 1988 |
(...)
A futball tehát ezekben a problémás társadalmi helyzetekben a
normalitást, a menekülést jelentette az egyének és közösségek számára, illetve
a társadalmi kohézió, a szolidaritás termelésében és megerősítésében játszott
meghatározó szerepet. A hatalom tehát közvetlenül érdekelt volt abban, hogy
a mérkőzések a lehetőség szerint folytatódjanak.
A futball, mint az
etnikai és vallási ellenségeskedés alapja. Futball és háború közötti
sajátos kapcsolat nem csupán a Második Világháborúra jellemző jelenség.[ii]
A kilencvenes évek elején bekövetkezett délszláv válság (lényegében etnikai és
vallási alapú jugoszláv polgárháború, pontosabban tervezett népírtás) és a futball
jelensége között szoros kapcsolat mutatható ki (lásd Colovici, 2002; Foer, 2004). A Tito halála (1980)
utáni Jugoszláviában elharapódzott szurkolói erőszak és nacionalista
megnyilvánulások alakulása kiváló képet nyújt a balkáni kegyetlen háború természettörténetének
jobb megértéséhez. Colovici (2002) szerb szociológus a korabeli sportsajtóban
megjelent írásokat tartalomelemezte, aminek alapján végül kijelenti, hogy a
futball és szurkolói huliganizmus, valamint a későbbi népirtások között szoros,
majdnem determinisztikus kapcsolat mutatható ki.
(...)
Az
interetnikus eredetű és a labdarúgópályákon megnyilvánuló szimbolikus erőszak
első lépésben fokozatosan nyílt fizikai erőszakká alakult át, majd a második
lépésben betört a nagypolitika színterébe, ahonnan végül egyenes út vezetett
a harctéren tomboló-tobzódó brutális erőszakhoz (szektariánus és törzsi-etnikai
alapú kegyetlenkedés, nemi erőszak, tömeggyilkosság formájában). Szerzőnk
szerint a szerb Belgrádi Vörös Csillag és Zágrábi Dinamó szurkolók közötti
konfliktusok a későbbi háború jelmezes főpróbái, gyakorlóterei voltak. A
stadionokban felvonultatott szurkolói jelmezek és koreográfiák fokozatosan
átvették a csetnik-usztasa mozgalmakra jellemző szimbolisztikát – a zászlókat,
színeket, jelszavakat, szófordulatokat, énekeket, rangjelzéseket és
egyenruhákat. A fanatikus szurkolók egyre nyíltabban hangoztatták a
stadionokban soviniszta nézeteiket, ami az évtized végére szabályos szerb –
horvát verekedésekbe csapott át, amit széles médiafigyelem kísért (2002:
155-158). Kezdetben a média a nagyközönség morális feláborodását tükrözte,
didaktikus és elítélő beszédmódot alkalmazott, de lépcsőzetesen erősödött a
mindkét oldalra jellemző ideológiai és etnikai kategóriákban történő értékelés:
a másik fél viselkedésének elutasítása mellett a nyolcvanas éve végére
megjelenik a kettős mérce, a „mi” – „ők” dichotómia. Ugyanakkor – véli Colovici
– a futball kapcsán megjelenő nyílt erőszak szakaszosan átpolitizálódik, míg
annak lényegi (értsd úszító) elemévé nem válik. Végül, a futballról szóló
nyilvános beszéd a háborús propaganada kellékeként direkt módon kezd el
szerbekről-horvátokról beszélni;
egyértelműen a hazafiság megerősítése és az ellenségkép kreálása lesz a fő
szerepe.
(...)
Ezekben a
felvetésekben a szurkolók nemzeti hősők, akik a stadionban és azon kívül sorra
kerülő véres összecsapásokban a szerv vagy horvát népet képviselik, az élet
igazi iskoláját járják (158-160), a szerbség és horvátság fellegvárait védik –
ekkor még csak a stadionokban és környékükön, a városközpontokban, de hamarosan
a harctéren is (uo.). A stadionokban énekelt dalok ekkorra – közvetlenül a
háború kirobbanása előtt, 1990/91-re – már
átköltött katonadalok lesznek, a szurkolók inkább harcosokként, mint
dukkerekként tekintenek magukra.[iii]
Természetes, hogy mind a Milosevici, mind pedig a formálódó Tuzdjman rendszer
hathatósan támogatja, erősíti ezt az „átváltozást”. Az eredményt mindannyian
ismerjük: több mint 300.000 halott, hozzávetőlegesen egymillió menekült,
soktízezter megerőszakolt, megcsonkított áldozat, lelkileg végérvényesen
megsérült mellett – mindössze pár év alatt, 1991-1996 között, Európában.
A futball, a
szurkolók és a háború kapcsolata a dukkerekre jellemző erőszak elméletei[iv]
szemszögéből is rendkívül fontosak. A bemutatott eseménysor nyomán Colovici azt
a következtetést vonja le, miszerint a szerb és horvát fanatikus szurkolók
számára a hadszíntér jelentette az „igazi esélyt”: a háború korábban nem
remélt, végtelen lehetőséget adott számukra az erőszak korlátlan kinyilvánítására
és megvalósítására. A „live-agresszió” (2002: 174), amit a huligánforradalom
tett lehetővé, ellentmond azoknak az elméleteknek, amelyeket a cultural studies
keretében korábi fejezeteinkben már részletesen is tárgyaltunk: nevezetesen,
hogy a szurkolókra jellemző agresszivitás az erőszak csak egy szimbolikus
formája, a férfias önmutogatási óhaj ártatlan megnyilvánulása lenne. A Colovici
által bemutatott eset rémisztő és empirikus cáfolata annak a hipotézisnek,
miszerint a drukkerek stadionbeli agressziója csak képletes, korlátozott és
ritualizált (Maffesoli, 1991 idézi Colovici, 2002: 175).
Jugoszláviában
– vonja lesz a szerb szociológus a következtetést – éppen ennek az ellenkezője
történt, mégpedig széles skálán és jószerivel mindegyik csapat „szurkolótábora”
esetében: a stadionból kikerülve, az erőszak kibontakozott, tobzódott. Sommás
véleménye szerint valójában nincsen éles határ a stadionban eltanult ritualizált
erőszak konstitutív elemei és a harcmezőkön kibontakozott valódi erőszak között[v]
– szerinte a drukkerek már a stadionban is
harcosok voltak (176-177), akik csak az első adandó alkalomra vártak,
hogy kiéljék agresszív szándékaikat. (A szurkolói erőszakról lásd előbbi
fejezetünket). Erre a
hatalom, valójában az új nemzetállamokat kiépítő elitek adtak korlátlan
lehetőséget...
(...)
A futball, mint imázselem. A demokratikus
társadalmakban a futball hatalmi szerepe kisebb, illetve latens módon nyilvánul
meg, de egyáltalán nem elhanyagolható. A tömegmarketingelt politika és a
konstruált imázsok korszakában (lásd Newman, 2000) a kormányzat saját
népszerűségének növelése érdekében igyekszik a tömegek figyelmét magára
irányítani. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a tömegjelenséggé vált futball.
A politikai elit igyekszik nagy horderejű sporteseményeket szervezni (korábban
erre már utaltunk egy előző fejezetben), a futballmeccsek alkalmával
reprezentálni, sikeres labdarúgók társaságában mutatkozni, a jelenségről
„magánemberként” is nyilatkozni.[vi]
A nyilvános politikai diskurzusokban, hivatalos állásfoglalásokban gyakran
tesznek olyan utalásokat, amelyek a politikai játszmák a labdarúgó játszmák
közötti hasonlóságot sugallják.[vii]
A populista
politikusok számára a labdarúgás értékes mobilitási csatorna. Beszédes e téren
az olasz Silvio Berlusconi példája, aki sikeres üzletemberből a futball
alapzatán (az AC Milan tulajdonosa) társadalmi ismertségre tett szert, majd és
szurkolói hálózatra építve miniszterelnökké választották (Foer, 2005); retorikája mindvégig tipikusan
futball-jellegű, anti-intellektuális volt (lásd Semino – Masci, 1996 vagy Porro
– Russo, 2001). Berlusconinak romániai követője is van; a juhászből
sikeres üzletemberré és pártpolitikussá emelkedett ultrapopulista George „Gigi”
Becali deklaráltan a Román Berlusconinak tartja magát. 2003 elején szerezte meg
a Bukaresti- Steaua volt BEK győztes katonacsapat többségi tulajdonjogát,
aminek köszönhetően országos ismertségre tett szert, amit később politikai
tőkére konvertált – korábban egy kis populista párt elnöke, jelenleg pedig a
Nemzeti Liberális Párt szenátora (korábban EU parlamenti képviselő is volt).[viii]
A továbbiakban ezt fejtjük ki bővebben.
 |
| 1989 : Valentin Ceausescu és Corneliu Vadim Tudor a Steaua kíséretében, a törökországi Efesben |
(...)
Összefoglalásként
elmondhatjuk, hogy a hatalom számára a futball számos lehetőséget biztosít:
kontroll-tényező, legitimációs forrás, a propaganda eszköze, kegyetlen katonák
rekrutációs bázisa. De ugyanakkor a szimbolikus ellenállás, a valóság elől való
menekvés lehetősége, valamint tőkeszerző alkalmatosság is egyben. Mindez csak
aláhuzza, hogy a futball több, mint egy egyszerű játék – a foci adott esetben
valóban élet-halál kérdése is lehet.
[i] A kérdéskör az argentin
futball eredetére vonatkozik, amit a brit
versus creol („la nuestra”) stílusjegyek mentén kialakult ellentét fejez ki, de
valójában az argentin társadalom mondernizációs deficitjét, nemzetépítés problémáit,
majd a társadalom hatalommal való viszonyát jelzi (Archetti, 1999: 161-193). A
romániai futball társadalomtörténeti vázlata során ehhez a kérdéskörhöz
részletesen is visszatérünk, hiszen az óromániai román és erdélyi kisebbségi
futballistákól álló nemzeti válogatott kérdésköre (Bukaresti brit-román versus
Dunai Iskola osztrák-magyar stílusok közötti konfliktusban) és az 1918 romániai
utáni mondernizáció és nemzetépítés feszültségei a román a futballmező
strukturálódásában is jól tetten érhető. Lásd könyvünk következő részeit a
hazai „futball románosítása” (FRF, 2009) kérdéskörnél.
[ii] Most itt csak futólag
utalunk a száznapos, „futballháború” néven elhíresült államközi konfliktusra,
ami 1969 júliusában robbant ki két kis latin-amerikai ország, San Salvador és
Hunduras között. A háborúnak társadalmi okai voltak, azonban az ürügyet
(„szikrát”) az 1970-es mexikói VB kvalifikáció körüli herce-hurca adta. Az
igazi okok társadalmiak voltak (a salvadori népességrobbanás, a 200 000
salvadori földműves Hondurasba való migrációja, akik az ottani kikényszerített
földreform, aminek következtében a salvadoriak elvesztették bérelt földjeiket,
a két országra jellemző korrupció és a régebbi határviszályok), azonban a
futball képezte azt a csatornát, aminek mentén a fokozatosan felgyülemlett
köcsönös sérelmek kifejeződtek, testet öltöttek és a népesség mobilizálódott –
majd háborúba sodródott. Részletesen lásd Kapuscinski, Rysard (1988) Futballháború. Budapest: Európa
Könyvkiadó.
[iii] A Belgrádi
Vörös Csillag szurkolótáborának a háborúban elkövetett kegyetlenkedéseiről, a
Daliákról, Tigrisekről, Arkanról, a folyamat állomásairol részletesen lásd
Foer, 2005: 7-34.
[iv] Lásd előző, a
szurokolói erőszak témakörét tárgyaló előző fejezetünket.
[v] A következő
jellemzőkről van szó. Stadion, ritualizált erőszak – szimbolikus, ellenőrzött,
ön-mutogató, korlátozott, profilaktikus, nem-igazi, megjátszott. Harctér,
valódi erőszak – tényleges, nem-ellenőrzött, instrumentális, korlátlan,
katartikus, igazi (lásd még Ehrenberg, 1986).
[vi] A jelenlegi román
kormányfő (Victor Ponta) tudatosan kultiválja sportrajongói imázsát,
szabadidejében gyakran vesz részt motorsport versenyeken, amatőr teremfoci és
kosárlabdameccseken játákosként is szerepel. A tavalyi londoni olimpia nyító és
záróünnepségén egyaránt részt vett, elutazása előtti nyilatkozataiban többször
utalt arra, hogy a romániai sportot szívügyének tekinti, a nyertes sportolókat
az állam majd méltó módon díjazni is fogja. Magyarorzságon a ministerelnök
Orbán Viktor is tudatosan ápolja „futballista karrierjét”, ezzel a néppel való
hasonlóságot, szoros kötelékeket hangsúlyozva. Politikai nyilatkozataiban is
gyakran szerepelnek a futballra való utalások, tipikus szófordulatok és
hasonlatok.
[vii] A jelenlegi romániai
államelnök Traian Basescu 2012-es parlament általi felfüggesztése után az
eseménysort „blatt”-nak nevezte, ami
a hazai labdarúgás korrupciójára, előzetesen elrendezett meccseire utalt.
Továbbá, az USL-t ért EU-s kritikák hatását offside-ként
értékelte (eredetiben „au fost prinsi in offside”). A 2002 után Magyaroprszágon
eljerjedt Hajrá Magyarország elnezezésű társadalmi mozgalom is a
futballnyelvezetből merítkezett, akárcsak a Belusconi-féle Forza Italia
populista imázs-párt.
[viii] Róla még részletesen is
szó lesz a romániai futball-mező meghatározó szereplőinek bemutatása
alkalmával, lásd a könyvünk következő részét.
