2012. október 29., hétfő

Kelet London és az Olimpia: benyomások a helyszínről


Pásztor Gyöngyi

Hogyha valaha készülne egy toplista azokról a helyekről ahova minden szociológusnak vagy antropológusnak (vagy éppen okuló szociológus, antropológus diáknak) kötelező volna elmenni, Kelet London (East End) biztos benne volna a Top 10-ben. Talán abban sem tévedek, hogy a nyugati világ legkutatottabb terepeinek toplistájába is bekerülne. Két ikonikus könyvet említek, amelyek segítenek a hely szellemének a megértésében. Egyrészt a gyakran idézett, sok nyelvre lefordított, közismert Michael Young és Peter Willmot: Family and Kinship in East London (1957) könyve, illetve a nemrégiben megjelent Tarquin Hall: Slaam Brick Lane: A Year in the New East End (2005).


S habár könyvtárnyi irodalma nehezen összefoglalható néhány sorban, röviden néhány tudnivaló. Kiterjedt területű városrész, amely a középkori várfaltól keletre a Temze északi részén kezdődik és ma magába foglalja a Londonba beolvadt kis falvakat és városkákat. Évszázadokon keresztül a bevándorlók „kedvelt” célpontja volt, leginkább a nyomor jellemezte. A negyed kialakulása a londoni kikötővel (Dockland) hozható kapcsolatba, hiszen a környék elsősorban a dokkmunkásoknak nyújtott otthont. A kétkezi fizikai munka és állandó jövedelem lehetősége vidékiek tömegeit vonzották ide, majd ezeket különböző bevándorlók hullámai követték: hugenotta meneültek, ír munkások, kelet-Európai askenázi zsidók, majd a XX. században bangladesiek, afrikaiak, kínaiak és muszlimok. A tömeges, félig vagy teljesen képzetlen csoportok térbeli szegregációja sok esetben extrém szegénységhez és ezzel járó társadalmi problémákhoz vezetett. Ez a jelenség már a XVIII. század közepén felkeltette a szociális reformerek figyelmét, ami a század végén a szakszervezetek és munkavállalói szövetségek kialakulásához vezetett, hozzájárult ahhoz, hogy megalakult a Brit Munkáspárt. (Bővebben ITT vagy ITT.)

Ma Kelet London egy igazi multikulturális hely, ahol különböző bőrszínű, nyelvű, kultúrájú, viseletű közösségek élnek egymás mellett, többnyire szerény, gyakran extrém anyagi körülmények között. Ja, és természetesen nem ritkán konfliktusokban egymással és a hatóságokkal. Beszédes e tekintetben, hogy míg a City-közeli részeken turisták még akadnak, a Canary Warf, Old Spitalsfield Market, vagy a Whitechapel még benne vannak a turista könyvekben, innen keletebbre szinte kizárólag csak a helyiekkel találkozunk. A Brick Lane déli részén lévő kelme-boltokat egy sor indiai étterem (curry house) váltja fel, majd északabbra London legnagyobb vintage-shop-jaiban “turkálhatsz”, s ha ezt meguntad az utca végi Beigel Bake-ben kóstolhatsz kóser marhahús szendvicset. Egy szombat délelőtti piacon a Bethnal Green-en azonban a színes és hangos tömegben ma már alig hallani angol szót. 

A Blick Lane-en (nem véletlenül) az ipari korszak elején épített téglagyár volt, a neve is innen ered – ma az utca a déli végén Bengália, az északi felén pedig a Család és rokonság Kelet-Londonban című könyvben elemzett Old Bethnal Green terül el. A közepén a volt hugenotta imaház, majd zsinagóga, későbbi metodista templom, most muszlim mecset szimbolikusan is jelzi a száz év alatt lezajlott városökológiai folyamatokat. Amúgy a térség különböző részei közötti szemmel látható különbségek helyenként mellbevágóak, mintha a város-szociológiai tankönyvekből „léptek volna elő”...  (Lásd a National Geographic leírását  és képes beszámolóját, vagy akár az Urban Image fotoriportját.)

A II. VH utáni válságot követő évektől kezdődően a város folyamatosan napirenden tartja a városrész rehabilitációjának a kérdését. A lakásállományt megpróbálták felújítani, London szociális lakás-állományának nagy része ide koncentrálódik. A 80-as évektől kezdődően a Cityhez közeli helyek egy jelentős dzsentrifikációs folyamaton estek, esnek át: legjelentősebbek talán a Chanary Warf és az Isle of Docks, valamint a közelebb eső Barbican Centre. Minden felújítási projekt azonban lakosságcseréhez és nem az ott lakók életminőségének a javításához vezet: a városkép javul, a valós probléma, a szegénység, szegregáció és társadalmi konfliktusok pedig még keletebbre költöznek. (Erről egy igényes elemzés ITT olvasható, itt pedig fotók.)

Érdekes fordulatot vett ez a forgatókönyv a 2012-es Olimpia kapcsán, amikor az Olimpiai Stadion és Falu helyszíneként Stratford-ot nevezték ki, azaz East End távolabbi részén lévő elhagyott ipari egységeket. Hivatalos adatok szerint 9,3 milliárd fontot költöttek el az infrastrukturális beruházásokra, az összeg kétharmadát a negyed “regenerációjára”. Közel 200 épületet bontottak le és ennél több szociális lakásoknak otthont adó épületet újítottak fel. London egyik legszegényebb és legveszélyesebb negyedének tartott Hackney “Murder Street”-jeként emlegetett főutcájának szomszédságában színházat újítottak fel és Boutique Mozit renováltak. 
http://www.spiegel.de/international/europe/london-olympics-puts-focus-on-gentrification-of-stratford-a-846158.html
http://www.vancouversun.com/travel/Olympic+Park+transforming+London+gritty+East/5899748/story.html

A kérdés ez esetben az, hogy kik lesznek ennek a regenerációs projektnek a haszonélvezői és nyilván mi történik a most már “bekerített” tradicionális East End-el. A feltehetően City fele közeledő rehabilitációs projektek milyen konfliktusokat generálnak majd az egyre sűrűbbé váló szegénynegyedekben illetve hol bukkannak elő újabb „East Endek”. Idén ősszel a környéken gyalogosan sétálva és „szociológusan kémlelve” 2009-hez képest még nem érzékeltem jelentős társadalmi változásokat, de a 2011 utcai zavargások talán előszelei lehetnek valaminek.

2 megjegyzés:

  1. Ezeknek a nagy sporteseményekkel kapcsolatos város-rehabilitációs projekteknek a hatékonyságáról, utóéletéről bevallom nem sokat hallottam. Nemrég a BBC-n arról láttam egy riportot, hogy pl. Athénban 2004-ben mennyire nem jött ez össze, hogy a sportélesítmények egy jó része máris romba dőlt és felverte a gaz. Az angolokról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valaki, akkor ők azért mégiscsak maximálisan előre tervezik az ilyen horderejű beavatkozásokat. Hogy valójában nem a szegénységet lehet ezzel felszámolni, hanem csak kiszorítani... hát ez szomorúan hangzik, de valószerűen. A foci középosztályosításával is ez történt, nemde? Drágábbak a jegyek, kevesebb az erőszak a stadinonban, de persze a nézők nem ugyanazok. Azaz a nézőközönség "dzsentrifikácjójával" nem lecsillapodott a néző, hanem kicserélődött. S a szegény embernek gondolom már nem futja a jegyre.

    VálaszTörlés
  2. Hát igen.

    Első látásra úgy tűnhet, hogy a helyszív kiválasztása a rászorulóknak kedvez: végül is, nekik is jusson valami. Mégiscsak oda tervezik az Olimpiai Stadiont, buszkek is lehetnének rá hogy ott van, s közben az ott éktelenkedő ipari romokat lebontották, a szociális otthonokat felújították.

    Ami a beavtkozás tervezés részét illeti, az Olimpiai falu egy részét eleve úgy tervezték, hogy egyetemi kapusszá átalakítható legyen. Ez csak erősiti bennem a gyanút, hogy ez a projekt nem a szegények helyzetének a javítását célozta.

    VálaszTörlés