2015. június 4., csütörtök

Románia titkolt zenei műfaja: a manele

Kísértet járja be Romániát – a manele kísértete. Miközben a műfaj tömegeket szólít meg és formál, a médiában, az „elit” szemében egyfajta szégyenfolt, amit nem szívesen tesznek ki az ország ablakába – még a művelt Nyugat meglátná, hogy az ország legsajátosabb, legjellegzetesebb zenei produkciói nem passzolnak a francia sajthoz és a tokaji borhoz.


Ez inkább a miccs és sör zenéje, a zabolázatlan tömegeké, akik nem hivatottak képviselni a nemzetet (ezért roppant kellemetlen, hogy hivatalos támogatás nélkül is, akarva-akaratlanul teszik).

Médiakutatók régóta figyelnek a „fű alatt” létező, finnyásan elutasított kultúrára, John Fiske szerint „a művelt középosztály látásmódját megfogalmazó magaskultúrával szemben a tabloid újsághírekben, a populáris zenében és a média más formáiban az egyszerű embereknek lehetőségük nyílik a hatalmasokkal szembeni »szemiotikus gerillaharcra« és ítélkezésre”. A Kádár-kori tűrt/tiltott/támogatott hármas helyett esetünkben talán egy negyedik „T”, a titkolt érvényesül a manele kapcsán.


A lăutartól a lăutarig


Az 1989-es demokratikus fordulattal a manele is levetette béklyóit, és úgy kezdte el formálni saját világát, ahogyan akarta. Az évszázados berögződéseket-szokásokat, amelyeket a Ceaușescu-korszak igyekezett eltörölni, úgy folytatta a kilencvenes évek elejétől, mintha mi se történt volna. Így lehetséges, hogy a 16. századi lăutarok más zenével, hangszerekkel, eszközökkel, de ismét köztünk járnak.


A török hódoltság idején manelenek a janicsárok formálta együttes, a meterhanea számított, amit aztán a roma zenészek, a lăutarok is átvettek, egyaránt zenélve a török és román nemesi 
körökben[1].

A bojárok házi zenekart (taraf) is tartottak időnként, akik igyekeztek elnyerni a fenntartók zenei ízlését, így török, örmény, görög hatás is érte a zenei stílusukat A manele időközben elterjedt a nagyobb városokban és a városok körüli mahalákban, a 19. század közepétől pedig, az új közönséghez alkalmazkodva német, lengyel tánczenéket, román népzenei elemeket vettek át.

Ekkor a nem képzett, kottát nem olvasó zenészeket kezdték el lăutarnak nevezni, így a műveletlenség fogalma hozzuk kapcsolódott, míg ugyanakkor egyfajta romanticizált képet is kialakítottak róluk, „amelyben a cigányság fogalma a szenvedély, szépség, szabadság, egzotikus másság, stb. metaforájává vált”.


Romániában az 1944-1989 közti periódusban, mint arra korábban utaltunk, a lăutarok zenéjét erősen korlátozták. A Tismăneanu szerint leginkább „nacionalista sztálinizmusként” megnevezhető Ceaușescu-éra alatt az „erős Románia”, a kisebbségi kultúrák létének tagadása a manelet is érintette. A lăutaroknak csak a „tiszta, hagyományos” román népzene játszása volt engedélyezett. A hetvenes években egyre több „gyanús” zene terjedt a feketepiacon, többek között nyugati és balkáni (elsősorban a szerbektől), amelyeket illegális stúdiókban vettek fel és a törvényt megkerülve terjesztettek. A rendszer kriminalizálta a „fertőzött folklórt”.


A rendszerváltást követően „elszabadult a pokol”, legálissá vált a műfaj, ugyanakkor a megnyíló piacnak köszönhetően hatott rá számos műfaj, a rocktól a rapen át a reggaetonig.
Ide kívánkozik még az a neves zenész, aki minden, a múlt rendszerben felgyűlt sérelmét dalban fejezte ki 1989 után. Nicolae Niculescu Bela a "Ceausescu, criminalu’" című dalban arról énekel, akármennyire is kínozta őket a diktátor, a lelküket nem zúzhatta szét, december 22-én pedig, a forradalomkor az Isten velük volt, és az országban demokrácia lett.


A nyelv, amit ránk ölt a manele


Az eddigiek alapján egyértelmű, és ezt az eddig idézett írás is alátámasztja, hogy a manele és a manelisták megítélése három fő diskurzus mentén értelmezhető. Egyrészt a bourdieui „legitim ízlés” nyomán érdemes elemezni, másrészt az etnikai, a romák negatív megítélését követve, harmadrészt a Ceaușescu-érából ismert és ma is ható, a vegytisztának álmodott román nemzeti kultúra védelmét célzó megközelítések mentén (Ámon, 2010).


Különösebb elmélyülés nélkül (bár nyilván az adna legitimitást a megállapításnak), látható a nagy romániai lapok internetes kiadásaiban, hogyan jelenik meg a manele a közbeszédben (legalábbis érzékelhető, hogyan vélekednek a média szereplői). Egy a Gândulban megjelent publicisztikai írásban például arról értekeznek, hogy bőven elég megtömni a hasunk, hallgatni a manelet és szidni a rendőrséget. Szintén ebben a lapban egy amerikai tanárnő hazaküldött leveléről értekeznek, amelyben a manelet a „fül rákbetegségének” nevezi. Ugyanitt egy hír arról szól, hogy miután két diák manelet hallgatott és káromkodott a tanárnak matematika órán (és az érdekes az, hogy ha rockot, jazzt vagy népzenét hallgatnak, kiemelte volna-e bárki, hogy milyen műfajról van szó), kirúgták őket.


Az Adevărulban arról értekeznek, a manelet elutasítók és szenvedélyesen hallgatók egyaránt a zenei oktatás hiányában szenvednek, majd felkínálnak egy „jó manele”-t hozzátéve, az iskola könnyedén megtaníthatná a manelistáknak (ismét: nem rockereknek, jazz-hallgatóknak vagy a népzenét kedvelőknek), hogy más zene is létezik a világon.
A Jurnalul virtuális hasábjain olvasható luxusautó-bemutatóról készült beszámolóban nem tudnak elmenni amellett, hogy a Genf-i rendezvényen sem szabadultak a maneletől, egy másik cikk arról értesít, hogy egy panziótulajdonos elpáholta a műfaj miatt elégedetlenkedő turistákat.


Egy a Gândul honlapján olvasható interjúban Rodica Zafiu nyelvész azt mondja, az interneten olvasható manele-szövegeket olvasva arra a következtetésre jutott, hogy nem túlzottan vulgárisak, szemben viszont a gondolkodásmóddal, amit közvetítenek.


Florin Salam jó példát mutat abban, hogy a manelet miként fogadtathatja el a „vájt fülű” közönséggel, hiszen fellépett[2] már a pop, soul és R&B műfajokban ismert Paula Selinggel, amikor mindketten azt erősítették meg, hogy a zenei irányzatok vagy etnikumok nem szabnak határt. Emellett a világhírű szerbhorvát zeneszerzővel, Goran Bregović-csal is jegyez két közös dalt [3][4].


Șmecherek zenéje


Egy 2015. januári cikk alapján az olvasható ki, hogy a leggazdagabb manelista jelen pillanatban Nicolae Guță, kétmillió eurós vagyonnal. Ez persze még romániai viszonylatban sem túl sok, ha azt vesszük figyelembe, hogy a tavalyi leggazdagabb román, Ion Ţiriac vállalkozó 1,2-1,3 milliárd eurót tudhatott a magáénak. Ezen már az sem segít, hogy Guță három palotával és két luxusnegyedi ingatlannal bír, a mögötte levő Florin Salam 1,3 eurós vagyona, vagy Adi Minune egymilliója, 15 villája és 13 autója egészen nevetséges a top romániai gazdagok földi javaihoz képest. Ráadásul a szegény embert az ág is húzza: a Libertatea szerint Adi Minunet kitiltották az Egyesült Államokból, Florin Salamot drogozás miatt vonta szárnyai alá a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT), Ionică Minunet a spanyol rendőrség vizsgálta hamisított pénzjegyek miatt.


A manele-énekesek tehát közelről sem mintapolgárok, legalábbis néhányuktól egészen biztosan nem érdemes használt gépjárművet vásárolni. A manelisták és a(z elsősorban) bukaresti alvilág kapcsolatai mindenki előtt ismertek. A zenészek számos családi eseményen vesznek részt, számos videofelvétel bizonyítja, hogy közismerten sötét figurák esküvőjén, gyerekeinek keresztelőjén stb. énekelnek, természetesen a megfelelő summáért. Látszólag barátok, visszatérő elemek a családi eseményeken, bár ez a kép is árnyalható, mint azt a továbbiakban meglátjuk.


Egy a CriticAtacon megjelent 2012-es, meglehetősen alapos írásban éppen ezt a kapcsolatot elemzik. A Taraf Magazin mára nem elérhető anyagára hivatkozva azt írják, a 2011-ben a legtöbb kalózmásolatot „szenvedő” zenei műfaj Romániában a manele volt, a rádiók nem vállalják az ilyen zenék sugárzását, a televízióadók nem fizetik ki a juttatásokat. A legfontoabb pénzforrás így az élő zenélés marad, ahol viszont egy nevesebb manelistának már egészen jelentős bevételei lehetnek. Ezeken az eseményeken (cântări) egyrészt a megállapított összeget kapják meg (tarif, viteldíj), másrészt a borravalót („șpaga”, bacșiș), ami többszáz euróra vagy lejre rúg az általunk megtekintett videókon rögzítettek szerint. A tarifa egy igazán előkelő manelistánál akár tízezer euróra is rúghat, a RomaniaTV szerint Florin Salam tízezer eurót tesz zsebre egy éjszaka alatt, nem számítva a borravalót, a Jurnalul szerint Adrian Minune egy ízben hatvanezer eurót keresett.


Az alvilági figurák közt, akikkel a manelisták rendszerint találkoznak, legalábbis a családi események lăutarjaiként, megannyi ismert név szerepel: Fane Spoitoru, Caiac, Clanul Sportivilor, Cordoneanu testvérek, Bercea Mondialul, Cămătaru testvérek, vagy Manu Bombardieru. A meghívó „úriembereket” a legkülönfélébb dicséretekkel kell ellátni, „szív és karakter”, „legnagyobb király”, „pénzügyminiszter” – csak hogy néhányat idézzünk a megannyi bókból.


A CriticAtac szerint míg a szicíliai maffiában a bossnak szerénynek kell lennie, nem kell hivalkodnia a vagyonával, addig a romániai alvilág tagjai nem követik ezt a modellt, inkább az orosz „szokásokhoz” igazodnak ebben a kérdésben. A román alvilág tagjai ugyanakkor arra használják fel a manelet – áll az írásban –, hogy saját magukat vagy gyerekeiket, unokáikat dicsőítsék a zenészek. Saját lakhelyeiken engednek meg forgatásokat, privát eseményekbe engednek betekintést, egyfajta normát, követendő utat állítva fel a hallgatóknak.


Mivel ezeken az eseményeken akár rivális alvilági csoportok is meghívottak, egymást kell túllicitálniuk, és csak úgy röpködnek a pénzek. A lăutarok azonban nem csak élvezői a rivalizációnak, hanem időnként áldozatai is: legalábbis egyes nem feltétlenül megbízható források szerint előfordult, hogy kést tartottak a zenész nyakához, hogy visszaadja az éjszaka szerzett pénzt. Az alvilági figurák nem igazán tisztelik a lăutarokat, tiszában lévén azzal, hogy azok csak a pénzért dicsérik őket, de azt sem fogadják örömmel, hogy ugyanazokat a kedves szavakat egy rivális csoport tagjainak is eléneklik, amikor azok fizetnek. A ProTV egy 2011-es híre szerint egy ilyen lăutar kórházba került, miután nem akart bizonyos embereknek énekelni.


Századok egymás után


Mint látható, a 16. és 21. századi lăutarok élete sokmindenben hasonlít: akkor és ma is a vagyonos réteg ízlését szolgálták ki, hogy fennmaradjanak (hiszen az éjszakánként tízezer eurót kereső Florin Salam inkább kivétel, mint szabály). Bár az ország arculata sokat változott, a társadalmi, gazdasági berendezkedés ma már nem egyezik a 4-500 évvel ezelőtti állapotokkal, a Ceaușescu-rendszer pedig komoly kihívást jelentett a zenészeknek, még ma is léteznek és aktívak. Társadalmi megítélésük, mint azt írtuk, talán a titkolt kategóriába illeszthető be: a zeneiparban, a hatalom, a média világában ritkán, és akkor sem hízelgő módon számolnak be róluk, miközben a műfajt tömegek kedvelik országszerte.


Kustán Magyari Attila
Kulturális antropológia, I. év

A szöveg a Szociológus Napok keretében elhangzott előadás alapján készült.


A felhasznált fotó forrása: 
www.stiri-manele.com

2 megjegyzés:

  1. Érdekes írás, én mégis vitatnám a manele "titkos" jellegét. Csak annyiban jellemző, amennyiben az alvilág maga is "titkosnak" mondható, de az inkább hivalkodó, mint az előbbi, és a manele meg nagyon is látható, sőt úgyszintén hivalkodó. Hogy értelmiségi körökben - legalábbis a nyilvános diskurzusok szintjén - nem beszélnek róla, az egy dolog, de szinte minden társadalmi környezetben fölcsendül (rá szakosodott tv adók nyomják, (réteg) kereskedelmi rádiók ontják naphoszat), a nap bármely órájában. Olyan posztszocialista (neo)folklór, ami az alsó rétegek protesztjét-kifejező formából, mahalaba beágyazott "ízléséből" rég kiszabadult, és t.k. az alvilág és a - többek között politikai - "felvilág" összekapcsolódásának a közvetítője is (pl. Basescu kampányában fontos szerepet játszott a műfaj és képviselői). Lásd. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-civilizalt-a-csavargo-a-rafinalt-es-a-balek

    VálaszTörlés
  2. A titkos jelleg alatt azt értem, hogy a mainstream tévében-rádióban nem igazán megy, egyfajta szégyen övezi, a médiák meg többnyire negatív kontextustan említik.

    VálaszTörlés