Román nyelv és irodalom

Döbbenten nézem a nyolcadikosok képességvizsgájának román tételeit. Az első gondolatom az, hogy ezen a vizsgán én megbuknék. Az egyik tétel egy archaizmusokkal tűzdelt, a beszélt román nyelvben nem használt igeidőket tartalmazó meseidézetre épített feladatsor: „explică rolul cratimei în secvenţa încât p-aci era”, „transcrie două cuvinte/grupuri de cuvinte din text care se referă la timpul acţiunii”. Az a feladat, hogy „să precizezi data la care se sărbătoreşte ziua universală a iei” egy nem román anyanyelvűeknek szánt játékos kitolásnak tűnik, legalábbis ahhoz képest, hogy írjanak egy fogalmazást, amelyben „să precizezi două elemente ale contextului spaţio-temporal”.

„Numeşte câte un sinonim neologic potrivit pentru sensul din text al cuvintelor stăruiau şi deodată”, „construieşte un enunţ în care să ilustrezi sensul conotativ al substantivului turmă”, „transcrie, din textul dat, două secvenţe care conturează dimensiunea temporală.” Ezek már az idei érettségi tételek, és nem tudom mások hogy vannak vele, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezen a vizsgán átmentem volna.

Mindeközben a PISA mérések szerint a román iskolások 40 százalékának elemi szövegértési problémái vannak, magyarán funkcionális analfabéták. A helyzet tehát a sajátos magyar kisebbségi vetülete nélkül is abszurd, nem csak a magyar diákok többsége képtelen megtanulni e tantárgy keretében románul, hanem a román anyanyelvűek alfabetizálása is sikertelen. Mi ez a képtelen helyzet? Kik állnak mögötte, és miért áll fenn ilyen makacsul?

Szociológiai perspektívából nézve az egyes tantárgyak tartalmának az eldöntése, a tantárgy céljainak kijelölése a megfelelő tudományos diszciplínák – jelen esetben a nyelvészet és irodalomtudomány – képviselőinek hatáskörébe tartozik. Pierre Bourdieu fogalmait használva, a szakemberek e csoportja egy sajátos „tudományos mezőt” képez, amelyben az érintettek szimbolikus játékai, egymással folytatott harcai zajlanak. Az egymással szembenálló szereplők ezen absztrakt terét az köti össze, hogy mindannyian hisznek abban, hogy a mező (azaz az illető tudomány) értelmes, értékes célt szolgál. E szakmai mezők egyik fontos tulajdonsága az, hogy amennyiben tehetik, önállóságra törekednek minden külső hatással, minden illetéktelen, azaz a mezőn kívüli szereplő részéről érkező beavatkozással szemben. Másrészt a mező önmaga újratermelésére és fenntartására törekszik, hisz – mint már mondtuk – a mező szereplői feltétlenül hisznek is annak értelmében és hasznosságában.

A tanárok – középiskolaiak és egyetemiek egyaránt – részei a szakképzettségüknek megfelelő tudományos mezőnek. Amennyiben kutatómunkát is végeznek, aktívan hozzájárulnak a mezőre jellemző tudományos tudás (vagy más szóval a mező sajátos kulturális tőkéjének) termeléséhez, ha pedig csak tanítanak, akkor e tudás reprodukciójához. Az oktatási intézmények és az akadémiai szféra között (azaz oktatás és tudomány között) e tekintetben tehát folytonosság van, a kapcsolat az egyetemekkel szorosabb, a középiskolákkal már lazább, de persze egyes elit középiskolákkal, vagy az egy-egy szakterületre szakosodó középiskolákkal szintén szoros.  

E sommásan vázolt bourdieu-i elmélet értelmében ami a fenti vizsgatételekből visszaköszön, az nem más, mint az irodalmár-nyelvész tudományos mező kiterjesztése a középiskolai, sőt általános oktatásra. Ami a mező perspektívájából nézve természetes, hisz önmaga újratermelését szolgálja. Az iskolások túlnyomó többsége szempontjából nézve viszont már egyáltalán nem természetes, hisz soha nem fognak irodalmárrá vagy nyelvésszé válni. A filológiai szakterminológia elsajátítása helyett nekik arra lenne szükségük, hogy minél jobban megértsenek egy szöveget és helyesen ki tudják fejezni magukat, azaz nyelvi kommunikációs készségeik fejlesztésére. Változásra volna tehát szükség, a tantárgy céljainak átfogalmazására, az elitista filológus törekvések helyett az iskolások reális igényeinek a figyelembevételére. Egy ilyen változás azonban a mezőn belülről nem várható, hisz az a mező önkorlátozását feltételezné. Vannak persze az iskolai kurrikulumot és vizsgatételeket kidolgozók körével szemben kritikus, belső érdekcsoportok, a filológusi túlkapások korlátozása azonban ezek részéről nem valószínű, legfeljebb a tartalom (pl. az alkalmazott irodalmi kánonok) megváltoztatása. Érdembeli változást a mezőn kívüli csoportok kényszeríthetnek ki.

A változás követelése tehát a mezőn kívüli csoportok irányából volna várható. Több ilyen csoport is beazonosítható: a középiskolai pedagógustársadalom, az egyetemi tanárok, társadalmi felelősségérzettel megáldott értelmiségiek, az iskoláskorúak szülei, és különösképpen a legtöbbet veszítő magyar gyermekek szülei. Az elméletileg beazonosított érdekcsoportok azonban a valóságban szinte semmit sem tesznek a változás érdekében. A passzivitás leginkább a nem filológus pedagógustársadalom részéről érthető: őket kollegiális viszony fűzi a filológusokhoz, hisz egymás szakterületének kölcsönös tiszteletben tartása saját szakmai autonómiájuk feltétele is. Ne várjuk tehát, hogy a földrajztanár szóvá tegye diákjai szövegértési problémáit, netán szervezett mozgalomhoz csatlakozzon a román nyelv és irodalom tantárgy megváltoztatásának céljából.

Az iskoláskorúak szüleinek nyomásgyakorló csoporttá szerveződése szintén nem valószínű, a szülők ehhez túl sokan vannak, szervezetlenek, és többségük nem is érezheti magát elég kompetensnek az aktív fellépéshez. No meg hagyománya sincs nálunk az effajta civil szervezkedésnek, mozgalmárkodásnak. Érthető tehát, hogy az elvétve előforduló kritikus hangok leginkább a „kritikai értelmiség” néhány képviselője részéről fogalmazódnak meg (lásd Alina Mungiu-Pippidi vagy Mihai Gotiu írásait), e kritikának súlyt adó csoport azonban mindmáig nem állt mögéjük. Ami viszont a legkevésbé érthető, az a magyarok részéről megfogalmazódó kritika teljes hiánya. Legalábbis nem emlékszem nagyobb tömegek ingerküszöbét elérő, magyar vonatkozású médiaeseményekre, ha csak Andy Hockley írásait nem tekintjük annak. Mintha a magyarok ezt az ügyet nem tekintenék sajátjuknak, hanem a távoli román hataloménak, amely úgyis azt csinál amit akar.

Esély se volna a változásra? Francba ezzel a Bourdieu-vel...

Szerző: Kiss Dénes