2015. november 30., hétfő

A kolozsváron élő fiatalok és a színház kapcsolata (valamint megjegyzések egy kutatás kapcsán)


Írásom témája a színházzal kapcsolatos, megközelítése pedig szociológiai. Azt mondanám, hogy színházszociológiáról van szó, bár ezt a kifejezést nem sokan hallhatták eddig. Valójában bennem is felmerül a kérdés: létezik-e egyáltalán színházszociológia?

A színházszociológiát a művészetszociológia tárgykörén belül említhetjük, így is tartják számon. A művészetszociológiában számtalan olyan tanulmány született, amelye foglalkozik többek között a színházzal és közönségével, vagy általános következtetései erre a területre is érvényesek. Kiemelt helyen szerepelhet itt Pierre Bourdieu munkássága, aki a kulturális - és ezen belül a magaskultúra körébe sorolható - megnyilvánulásokat a hatalmi pozícióért folytatott küzdelemben helyezi el. Természetesen más megközelítést is alkalmazhatunk, és vizsgálhatjuk azokat a kódokat, amelyek alapján a kulturális termékek értelmezhetővé válnak az egyén számára.

Színházszociológiával, mint különálló diszciplínával foglalkozó írások nehezebben elérhetőek, viszont ha az ember igazán kitartó találhat kérdőíves felmérések alapján megírt tanulmányokat, és olyan elméleti tervezeteket, amelyek elmondják, hogy mi is a probléma ezekkel. Ha figyelembe vesszük ezeket a véleményeket, akkor a színházszociológia egy interdiszciplináris tudományág (kellene legyen), amely túllép a számszerűsíthető tényeken, és a vizsgálódás során mindig a színházból magából indul ki, nem hagyva figyelmen kívül annak mindenféle egyedi jellemvonását. Na mármost színházszociológia ebben az értelemben, a maga empirikus valójában nem létezik.

Az általam végzett kutatás 2013. márciusában készült, ehhez képest nem tudom megmondani, hogy azóta hogyan áll a helyzet. Abban sem lehetek biztos, hogy akkori beszégetőtársaim két év távlatából felvállalnák véleményüket. Ezekkel a megjegyzésekkel mutatnék be néhány gondolatot arról, hogy egy általam végzett kutatás alapján mit is mondhatnék a kolozsváron élő fiatalok és a színház kapcsolatáról. Teszem mindezt azzal a reménnyel, hogy senki sem fog tőlem amolyan mindezidáig empirikusan nem létező színházszociológiát várni.

Ott kezdeném, hogy miből is állt az a kutatás, amelyre bármit is alapozhatok. Először néhány statisztikai adatot néztem meg (erről itt csak néhány szóban beszélnék), utána pedig finomabb eszközökhöz folyamodtam. Sor került négy olyan kiscsoportos beszélgetésre, amelyek meghívottai Kolozsváron élő fiatalok voltak; az egyes csoportokat úgy válogattuk össze, hogy kettőbe egyetemisták kerültek (2. és 3. fókuszok), kettőbe pedig már dolgozó fiatalok (1. és 4. csoportok), így elétkorbeli eltérések is vannak. A témánk a színház volt, azaz a színház szerepe általában, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház valamint más, kisebb társulatok esetén is; aztán meg minden ami szóba került a téma kapcsán. Számomra a legnagyobb kihívás mégiscsak az volt, amikor a beszélgetés végeztével hirtelen megfordult a helyzet, és szembesülnöm kellett azzal, hogy mit várok el a résztvevőktől, amikor ilyen kérdéseket intézek hozzájuk.

A statisztikai adatok elemzése az a része írásomnak, amelyre a színházszociológia tervezetét megírók azt mondanák, hogy semmi köze sincs ahhoz, ami az előadás és a közönség között játszódik le. Röviden összefoglalva azt boncolgattam itt, hogy egy bizonyos, erdélyi magyarokra reprezentatív felmérés alapján, és csak a városi lakosságot nézve, kik azok, akik a leginkább látogatják a színházat. Azt hiszem, nem meglepő, hogy magas iskolai végzettséggel rendelkezők, valamint a nők tartoznak ebbe a kategóriába. Más kérdés viszont, hogy milyen társadalmi háttérrel rendelkeznek azok az emberek, akik gyakori színházlátogatók (legalább havonta megnéznek egy előadást). A felmérés szerint ők a 30-39 év közöttiek közül kerülnek ki leginkább. A továbbiakban a fókuszcsoportos beszélgetések tanulságainak elemzése következik.


A színház szerepe

A fókuszcsoportos vizsgálat során kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a nézők a színház szerepéről. A beszélgetések alkalmával a leginkább két funkció körvonalazódott: a nevelő valamint a szórakoztató, és ezek nagyon sok esetben összefonódnak. A kettő közötti lényeges különbség abban áll, hogy ez utóbbi alatt a legtöbben ugyanazt értik, míg a színház nevelő funkcióját többféleképpen is meghatározzák. Majdnem mindegyik beszélgetés alkalmával szóba került a színház társadalomra gyakorolt hatása a nevelő szerep részeként, egyrészt oly módon, hogy az előadások könnyedebb formába burkolt társadalomkritikának tekinthetőek, másrészt úgy, hogy közösségi, közösségkovácsoló élményt jelenthet a közös színházbajárás és az utána történő beszélgetés. Mind a négy fókuszcsoportos interjú során felmerült a színház személyiségalakító szerepe is, viszont többféle módon van jelen ez a diskurzus: élethelyzetekkel szembesít, lehetőséget és kérdéseket formál a néző számára, elgondolkodtat, de egyértelmű formálás is szóba került.

„Szerintem a színház az tükröt tart. A valóságot mutatja, nem egy ilyen elvont világot akar megismertetni a nézővel, hanem a saját világát mutatja be, és olyan kérdéseket tesz fel neki, amikre ő nem gondolna, és szüksége van ezekre a kérdésekre, merthogy körülötte vannak.” (21 éves, lány)

A szórakoztató funkció megjelenik a nevelő mellett, mint olyan, amely emberközelibbé, érdekesebbé teszi az előadás komoly mondanivalóját, de ugyankkor sokszor a nevelő funkcióval szembe is állítják. Ebben az esetben – amikor a nevelő szerep ellenében kerül meghatározásra – többször vita tárgyává vált a kérdés, ahonnan végül a nevelő funkció került ki győztesen. A vizsgálat során csupán egy olyan személy volt, aki kizárólag a szórakozás érdekében látogatja a színházakat, azonban, saját bevallása szerint, ő  csupán alkalmanként jár színházba. Egy másik diskurzus a minőségi szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, a színházat a televízióval szembeállítva és magasabbra értékelve.

A leggyakoribbakon kívül persze más funkciókat is tulajdonítanak a színháznak, ezek közül több leginkább a művészi szerephez áll közel: a színház varázslat, megrendülés, katarzis; van aki azért jár színházba, mert az kitolja emberi határait, gazdagodik ezáltal. Gyakran merül fel a kultúráló szerep, viszont az interjúalanyok nem reflektálnak arra, hogy ők mit értenek ezalatt, valószínűleg magaskultúrára nevelő hatásról beszélhetünk. Három csoportban is szóbakerült az, hogy a színházi közeg valami olyan, ami eltér a hétköznapoktól, ahol másmilyen élményben lehet része az embernek. Ezeken kívül a színház energiákat közvetít, lehet a belső, lelki folyamatok színtere, de szakrális szerepe és interaktív jellege is előtérbe kerülhet. 


A Kolozsvári Állami Magyar Színház

A színházak szerepéről alkotott diskurzus gyakran került előtérbe a Kolozsvári Állami Magyar Színház esetében, mivel közpénzből működő létesítményről van szó. A kolozsvári magyarok körében a színházra vonatkozó diskurzusokban legtöbbször ez az intézmény szerepel kitüntetett helyen.

A színház kapcsán az egyik legtöbbször felmerülő negatívum a jegyárusítás: az árak ugyan megfelelőek, és a kedvezmények révén diákok számára is elérhetőek, viszont a népszerű előadásokra nem lehet jegyet kapni. Az egyetemisták körében alternatív módszerek is léteznek ilyen esetekre: mivel mindig van olyan, aki előre lefoglalja a jegyet, aztán mégsem megy el, így a pénztárosnéni szimpátiáját felkeltve könnyen lehet jegyhez jutni előadás előtt is. Más módszert alkalmaznak viszont azok, akiknek ismerőseik dolgoznak a színháznál, ugyanis több olyan személy vett részt a fókuszcsoportokon, akiket ”csempésztek már be” előadásokra. Bár ez a módszer az intézmény számára pillanatnyilag bevételkiesést jelenthet, úgy gondolom, hogy hosszútávon akár jövedelmező is lehet, hiszen ezeknek a javaknak a fogyasztása további fogyasztást von maga után, és nem érvényesül a határhaszon elv. Erre lehet példa egyik interjúalanyom, aki akkor kezdte el a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásait látogatni, amikor egyik ismerőse oda került dolgozni, és azóta rendszeres látogatója a színháznak, bár mostmár kifizeti a jegy árát. Ugyanakkor arra is oda kell figyelni, hogy ez a módszer, vagy más ismerősökön keresztül történő jegyvásárlás visszatetsző lehet azok számára, akik kimaradnak az informális rendszerből, és formális utakon próbálkoznak:

„-Tényleg idegesítő, hogy nem kapok egyes előadásokra jegyet, és ez azért van, mert ilyen korrupció működik a színház burkain belül, ami nagyon-nagyon stresszelő, hogy beviszik az emberek egymást, tehát, hogy igen, a színháznál dolgozok, lefoglalok tizenöt jegyet.  S akkor a másik, aki már tényleg hónapokig vár arra, hogy bejusson egy színdarabra, és felhívja őket, és mondja, hogy jó, a következő két hónapba’ nincs, akkor a harmadik hónapba’, legalább akkor, tehát hogy három hónappal, még félévvel előtte is képesek az emberek lefoglalni, de egyszrűen nem lehet, mert vannak olyan emberek akik lefoglalják előre. Voltak már ötször-hatszor, és még elmennek hetedjére is. És ez nagyon nem jó. Legalábbis én például a Születésnapot még mindig nem láttam.
-Én se láttam.
(...)
-Azért lapulok, mert engem is vittek így be.” (2. csoport)

A színház és közönség viszonyáról azt mondhatjuk el, hogy vannak, akik egyfajta nyitást éreznek a közönség irányába, főként a diákok fele, ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy csak kevesen érzékelték ezt a fajta kapcsolatkeresést. Egy szakmai körökben jártasabb személy viszont a nagyvilág felé való nyitást értékelte pozitívumnak a Kolozsvári Állami Magyar Színház esetén. Egy, az idősebb kategóriába tartozó résztvevő a színház szabadszelleműségét értékelte, ugyankkor egy másik fókusz alkalmával, egy másodéves egyetemista elmondta, hogy ő a szó szoros értelemben vett kőszínháznak látja az intézményt, utalva a merev hierarchiákra és a rugalmatlanságra. Megoszlanak a vélemények arra vonatkozóan is, hogy a műsorpolitikára vonatkozó döntéseket kik jogosultak meghozni. Egy eléggé elterjedt álláspont szerint közös megegyezésre van szükség, ahol az egész alkotói közösség véleménye számít, és kisebb mértékben a nézőké is, viszont a közönség véleménye nem dominálhat a szakképzettekével szemben. Itt is megjelenik az a kritika, miszerint a műsorkínálatból hiányoznak a vidám, szórakoztató előadások, amelyekre lenne igény. Érdekes, hogy ez a diskurzus csak az idősebbek, dolgozók körében jelenik meg, a fiatalabbak számára már természetes az újabb szemléletmód dominanciája. Kevesek által osztott, de markáns vélemény, hogy a rendező, színházigazgató dolga a döntés, aki a műsorpolitikában új szemléletet érvényesítve jó irányba tereli az intézményt.

„-Nem tudom, hogy jelenleg hányan döntik el, én annak örülnék, hogyha a színházi közösen dolgozó csoport együtt döntené el, hogy bármi történik ne egy ember, ne két ember, ne három ember döntsön. Nem tudom, hogy most hogy működik, fogalmam sincs, de én úgy gondolom, hogy hogyha több vélemény kerül mondjuk egy brainstorming-gal az asztalra, akkor abból mondjuk előre, két-három évre előre lehet több olyan csoportosítást válogatni, amit a nagyérdemű is szívesen néz, ami változatos, ami nem csak egy idővonalat követ. Hogy bármi van, mindenképpen több preferenciarendszer működjön.
-Hát ez túl demokratikus, csak ez nem valósul meg.” (1. csoport)
„Csak Tompa is maradjon itt, és az ő utódja is majd próbálja az ő elkezdett vonalát folytatni, és akkor szerintem minden jó lesz, és én is boldog leszek.” (22 éves, fiú)

A Kolozsvári Állami Magyar Színház kapcsán a legtöbbször szóba kerülő pozitívum a színészek kiválósága. Viszont rögtön ehhez kapcsolódik az is, hogy fiatalok sematikusnak vélik a szereposztást: a klasszisokon kívül másokat is szeretnének főszerepben látni, valamint egyes színészektől más karakterek megformálását is megnéznék. Ez a probléma csupán azon a fókuszon nem merült fel, ahol domináns vélemény volt a színház jelenlegi helyzetének kritika nélküli elfogadása. Színtén a színészek kapcsán hangzott el (színházi berkekben járatos interjúalany szájából) egy olyan vélemény, miszerint az egyes rendezések „megerőszakolják” ezeket a színészeket, és nem hagyják őket kibontakozni.
Szintén a színészekhez köthető kérdés a közvetlenség, amelyet többen is hiányolnak az egyetemisták közül, és ennek kapcsán felmerült, hogy szívesen elmennének egy-egy beszélgetésre az előadások után, ahol feltehetnék kérdéseiket. Érdekes, hogy van, aki számára a közvetlenség hiányában a varázsából veszít a színház, de olyan is van, akinek éppen ez jelenti a varázslatot.

„Szentgyörgyön amit nagyon szerettem az az, hogy mindig tudta az ember, hogy hol találja meg a színészeket így hétköznap a városba’, s nyugodtan oda lehet menni, s beszélgetni, s ismerjük is egymást stb. S ez így hiányzik nekem Kolozsváron. Mondjuk ez nem negatívum, me’ mondjuk ez tőlem is függ. (...) Tudtam, hogy ott van Pálffy délbe tizenkettőkor a ***-be az utolsó széken, tudtam, hogy ott van minden délbe'.” (21 éves, fiú)
„Múltkor láttam Dimény Áront a mall-ba. Dimény Áron a mall-ba és én a mall-ba. A lényeg az, hogy ott volt a családjával a mall-ba, és akkor én szépen elsétálok, és így nézem, hogy Dimény Áron... Szóval vannak ilyen nagyon vicces dolgok, hogy mondjuk felismerek egy színészt az utcán, és akkor így nézem, hogy az ő. (21 éves, lány)

Összességében a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásai kapcsán a színvonalat emelhetjük ki, mint olyant, amivel általában mindenki egyetért. Az előadásokon kívül pedig gyakran szóbakerült az Interferenciák fesztivál, amely szintén pozitív visszahangokat kelt a fiatal közönség körében. Végül pedig egyvalaki említette meg az Atelier 200 elnevezésű programot, amely a fókuszcsoportok szervezése idején lett meghirdetve.

Más színházak


A kőszínházon kívül a legtöbbször a Váróterem Projekt kerül szóba. Úgy élnek a köztudatban, mint egy független, alternatív, kísérletező csoportosulás, akiknek előnyük a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal szemben, hogy lendületesebbek, lelkesebbek, innovatívabbak. A Váróterem Projekt előadásaira összességében a könnyen emészthető és az improvizatív jelzőket alkalmazzák. Velük kapcsolatban volt olyan vélemény, miszerint az a jó bennük, hogy a kolozsvári szellemiséget, a lokálpatriotizmust erősítik; ez főként a Mit csináltál három évig? című előadásuk kapcsán. Ugyanokkor a közönség az előadást nem mindig pozitív színben tünteti fel:

„Mondjuk ebbe van egy kis ilyen hatásvadász dolog is szerintem, (...) hogy ezt így jobban el lehet adni, hogy felismersz dolgokat, hogy nem valami teljesen újat látsz, hanem valami olyant amit  magadénak érzel, és közöd volt hozzá, esetleg már hallottál róla.” (21 éves, fiú)

A fiatalok összességében úgy látják az alternatív csoportokat, mint akik függetlenségük okán megtehetik, hogy saját ízlésük szerint alakítsák műsorpolitikájukat, elegendő, ha egy bizonyos csoporthoz szólnak, akik leginkább a diákok közül kerülnek ki. Továbbá az alternatív színházakhoz kapcsolják még az előadók és a közönség között lévő kisebb korkülönbséget, amelynek révén a közvetlenség inkább jellemző rájuk. Gyakran kerültek még szóba a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színművészeti szakán tanuló diákok előadásai, és egy helyen még szó esett a Puck bábszínházról, mint lehetséges alternatíváról.

Bár az alternatív csoportosulások között a nem magyar nyelven játszók ritkán kerülnek megemlítésre, a kőszínházak esetén a Román Nemzati Színház előadásai annál inkább. A közönség egy része követendő példának tartja a könnyedebb előadásokat, amelyeket inkább jellemzőnek tart a román színházra, másik részük viszont elítéli ezt az irányvonalat. Színtén könnyebben emészthető alternatívákként tartják számon a Magyar és a Román Opera előadásait.

Etnikai diskurzus


Az etnikai diskurzus domináns jelenléte csak a 3. fókuszcsoportban volt észrevehető, máshol egy-egy utalás történt csupán. Több helyen is megjelent az egykori épület elfoglalásával kapcsolatos ellenérzés, illetve burkoltabb formában: egy (idősebb) interjúalany a magyar népszínművek és a kortárs magyar drámák jelenlétét hiányolta a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorából.

Az említett csoportban jelenlévő diskurzusra térünk ki bővebben, amelynek érdekessége, hogy a beszélgetés végén azt is kijelentik, hogy a művészetnek át kellene lépnie a nemzetiségi határokat és transznacionálissá válnia. Ebben a csoportban egyetértés volt azt illetően, hogy a románok egy része a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásait is nézi, ami annak tudható be, hogy ezek az előadások sokkal színvonalasabbak, mint a Kolozsvári Román Nemzeti Színház előadásai. A hangadó személy további kritikával illeti a román etnikumúak észtétikai érzékét, a Váróterem Projektről pozitívumként megjegyzi, hogy magyar kezdeményezés. Ebben az esetben – a többivel ellentétben – egyértelműen az látszott, hogy a művészeti termékek fogyasztása az etnikai határok megerősítésében is szerepet játszik.

„(...) És milyen színházuk van szerencsétleneknek? Egy olyan, amilyen, mert elvették a másikat. És ott van a román színház, akinek tényleg van egy győnyörű épülete, és megtehetné azt, hogy olyan dolgokat csináljon, és tényleg őket bizonyára jobban kényszerítik, mint minket. És valahogy vagy nem tartják kötelességüknek, vagy tongyók, vagy nem igénylik, nekem az a meglátásom, de úgy vizuális téren is a románoknak nincs igényük a szépre, az esztétikusra, vagy éppen ez az igény elég ferde.” (22 éves, fiú)

Ízlések


A kolozsváron élő magyar fiatalok ízlését illetően nem beszélhetünk egy egységről, inkább különféle irányvonalak határozhatóak meg. A jelenleg uralkodó irányzat mellett állást foglalók a komorabb, sötét, aktuális problémákra fókuszáló előadásokat kedvelik. Szeretik, ha egy mű katartikus, „gyomorrúgásszerű”, és ehhez megfelelő helyszínként a stúdiótermet nevezik meg, ahol az élmény közelebbi, mint a nagyszínpadi előadások esetén. Egy ideáltipikus előadásban kevés az egyértelmű jelentéssel bíró jelenet, díszlet, szöveg; sokkal inkább a szimbolikus üzenetek uralkodnak, amelyekből a néző saját maga számára összerakja az előadás mondanivalóját. Ez a műfaj egyértelműen egy kisebb réteget szólít meg, akik igényt is tartanak a kulturális felsőbbrendűségre. A kritikus szemléletűek tábora két csoportra osztható, akik közül az idősebbek a klasszikus magyar színművek létét hiányolja a kolozsvári műsorkínálatból, a fiatalabbak pedig alternatívabb irányba terelnék a kőszínház művészi tevékenységét is; ők a színház határait feszegető előadásokra is nyitottak lennének.

Csupán egyetlen olyan esettel találkoztam, aki egyformán otthon van nemcsak a prózai színház, hanem az opera és az operett világában is, ízlése sokrétű, szerteágazó. Ő – elmondása alapján – saját közösségében véleményformáló szereppel bír. Ennek ellenére jellemző a többségre, hogy a színházon belül nem meghatározott stílusú előadásokat kedvel, hanem többfélét. Azok, akik kevesebb alkalommal járnak színházba inkább barátaik ítélőképességére bízzák magukat, jobban kedvelik a szórakoztató darabokat, nem szeretik viszont a rájátszásokat, mivel sok esetben nem ismerik az eredeti művet, és így érthetetlenné válik számukra. A gyakori színházlátogatók esetén több tényező játszik szerepet a megtekintendő előadások kiválasztásában.

„(...) Egyszer egy páron megnézik, elmondják, hogy érdemes-e megnézni, ha többen megemlítették, akkor talán én is megnézem, ha azt mondják, hogy nagyon rossz, akkor is megnézem; akkor azért nézem meg, hogy húha! ha ennyien mondják, hogy rossz, akkor ez a darab valamit tud. Azzal van baj, amivel semleges mindenki.” (25 éves, lány)

Előadás és néző kapcsolata


A fókuszcsoportos interjúk nyomán elmondhatjuk, hogy az előadás megértése és a tetszés problémája sok esetben szoros kapcsolatban állnak egymással. A mű kognitív értelmezése tekintetében két domináns diskurzus figyelhető meg, az egyik egy klasszikusabb szemlélet, a másik pedig inkább a kritikus szemléletű közönséget jellemzi. Az első szerint az előadás megértése kulcsfontosságú, és az erre irányuló törekvés elengedhetetlen azok számára, akik elmennek egy előadásra. Még szélsőségesebb formában megjelenik azon színházlátogatóknak a felelősségre vonása is, akik enélkül az igény nélkül tekintik az előadásokat. A másik diskurzus, amelyik – csakúgy, mint az előző –  több fókuszcsoportos interjú alkalmával is felszínre került, arra vonatkozik, hogy a megértés sokkal inkább azt jelenti, hogy a néző megkeresi a műben azt, ami neki szól, minthogy az előadás teljes világát tárja fel. A kérdés ugyanakkor nyitott marad: „Azt kell érteni, amit mondani akart eredetileg vagy azt ami nekem szól?”

„(...)Pont azért megyek színházba, hogy mást mutasson, illetve, hogy abba a másba megkapjak olyan elemeket, amik éppen hozzám szólnak. Tehát számomra a művészet erről is szól, a könyv is, hogy mindig megkapd benne azt a részt, vagy a zenébe vagy akármibe, ami pont neked van, és az a te személyes élményed a könyvvel, és szerintem az úgy mindenkinek megvan, vagy épp a darabban megkapja azt a kis mondatot, ami olyan, mintha a színész pont nekem mondaná. Honnan tudta?” (29 éves, lány)

Az értés kapcsán felmerülő kérdés, hogy a szakmai kritikák olvasása mennyiben segíti avagy korlátolja az előadás megértését. Itt is kétféle diskurzus különíthető el a fenti mintájára: az első szerint mindenképpen érdemes a mű megtekintése előtt kritikákat olvasni, ugyanis ezáltal az ember megkímélheti magát olyan előadásoktól, amelyeket nem szívesen néz meg, és segítik az értelmezést is; más álláspontot képviselők a szakmai véleményeket inkább az előadás megtekintése után olvassák, mivel így elvárások nélkül ülhetnek be a színházba. Ez utóbbi álláspont nagyobb teret enged az egyéni fantáziának és a személyes kibontakozásnak, míg az előbbi a szakmai kánonhoz való alkalmazkodást segíti elő, ezért talán nem véletlen, hogy az uralkodó stílushoz alkalmazdodók csoportja az előadás megtekintése előtt informálódik, és nagyobb hangsúlyt is fektet a kritikák elolvasására.

Spontán reagálás és reflexió a befogadás folyamatára


A mű „tiszta szemlélése” feltételezi a befogadás folyamatára történő utalások elhanyagolását, amelyet beszélgetések során csak kevés esetben figyeltem meg. Az ilyen jellegű magatartás csupán a 3. fókuszcsoportos beszélgetés során dominált, vagyis ott, ahol a kulturális felsőbbrendűség diskurzusa is uralkodott. A beszélgetés során nem került utalás sem olyan közegre, ahol az illetők elsajátíthatták a műértés folyamatát, sem arra, hogy a megértés szintjei változóak. Ezzel szemben jelen volt a már fenntebb is említett felelősségre vonása a kognitív üzenetet megérteni nem akaróknak, valamint az alkotás folyamatának a spontán szemlélése, amelyet külön kiemel a passzív igenem használata is:

„ -A színház szerintem egy olyan művészeti ág, ami önmagában kell kibontakozzon, és játszva legyen bizonyos emberek által.
(...)
-Én ezzel is kezdtem még a legelején, hogy ez egy ilyan művészeti tér és irányzat, és akkor ez egy ilyan doménium, ahol kéne fejlődjön így magától, és akkor nem tudod, hogy hova lyukad ki az egész, de hogy így alkotódnak dolgok.” (3. csoport)

Néhány helyzetben még találkozunk a reflexió nélküli műszemlélettel, viszont ez nem válik dominánssá, mivel ugyanakkor utalás történik a fókuszcsoport egy másik alanya részéről a műértés tanulhatóságára, és arra, hogy nem tekinthetünk el attól, hogy mindenki nem rendelkezik ilyen jellegű tanulmányokkal. Ezek a hivatkozások több helyen is megjelennek, és többször megtörténik, hogy a megszólaló saját képzetlenségének okán óvakodik a véleménynyilvánítástól, akkor is, ha rendszeres színházlátogató, és van saját álláspontja.

Egy másik formája a reflexív magatartásnak az, amikor a kulturális tőke azaz a műértő tudás megszerzésének módját, vagy erre vonatkozó esetet mesélnek el az interjúalanyok. Erre két példa volt, mindekettő olyan személyektől származik, akik ízlése szerteágazó, és nem kötelezik el egyértelműen magukat a domináns stílus mellett. Az első eset a formális oktatás keretén belül megvalósult középiskolai élményre alapoz, amikor egy előadás megtekintésére került sor, majd ezután a tanóra keretén belül történt az értelmezés. A másik pélka a non-formális oktatáshoz köthető: az illető egy színjátszókör tagjaként nézett meg úgy egy előadást, hogy előtte megismerhette a műben használt szimbólumok jelentését. Ugyanaz a személy, aki az első példában szerepel, a szülővárosában uralkodó színházi stílust is megnevezi, mint olyan tényezőt, amely befolyásolja az ízlés alakulását.

Következtetések


Amint azt a kvantitatív kutatás is bizonyítja, a fiatalok körében a színházak látogatása  gyakoribb, mint az idősebb korosztály esetén. Ugyanakkor a fókuszcsoportos vizsgálatok bizonyítják, hogy az ifjabb korosztály is további életkori csoportokra bontható, ahol az idősebbek között jelen van (bár alig hallhatóan) az a fajta diskurzus, amely a klasszikus drámákat, klasszikus rendezéseket hiányolja, viszont a fiatalabbak már a Tompa-féle színházon szocializálódtak, egyre kevésbé hallanak a Kolozsvári Állami Magyar Színház körül keveredett vitákról, ezért körükben már egyáltalán nem jelenik meg a régi stílus iránti igény. Sokkal nyitottabbak a formabontó irányzatok fele, amelyeket esetleg tőlünk nyugatra lévő országokban tapasztalnak, de a helyi alternatív kezdeményezéseket is szívesebben fogadják.

A fókuszcsoportos interjúk alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a kolozsvári színházlátogatók között a színház szerepéről szóló diskurzusban a nevelő funkció kerül előtérbe, amely alatt egyaránt érthetjük a társadalomformáló és az egyénre ható tényezőket. Az edukatív funkció mellett vagy azzal szembeállítva jelenik meg a színház szórakoztató szerepe. Mindezek mellett a művészi funkció is helyet kap, illetve különféle egyéb értelmezések. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a legpozitívabb elemként a közönség a színészek kiválóságát említi; a fókuszcsoportos beszélgetések alakalmával róluk az derült ki, hogy a nézők szemében egy zárt világot képviselnek. A jegyárusítás kapcsán viszont a fiataloknak negatív tapasztalataik vannak. A domináns intézmény mellett a legtöbbek által ismert színházak a Váróterem Projekt, illetve a Román Színház. Ez utóbbi kapcsán megjelenő etnikai diskurzusok leginkább az épülettel kapcsolatosak, viszont a megnyilvánuások nacionalista vonása csak kevés esetben válik dominánssá. 

Beszélhetünk egy olyan befogadó csoportról, akik – bár számbelileg kevesebben vannak – mégis domináns pozíciót foglalnak el: az uralkodó ízlést képviselik, és teszik mindezt úgy, hogy közben mellőzik a befogadás folyamatára vonatkozó diskurzusokat. Ízlésük többnyire megfelel a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorpolitikájában előtérbe kerülő előadások stílusának, kevésbé hajlanak a direkt módon kifejezett, vidámabb hangvételű előadások fele. A színházlátogatás mellett fontos számukra a kritikák elolvasása is, amelyek közrejátszanak a színházi mezőben uralkodó szemlélet elsajátításában. A többiek kritikusabb szemmel nézik a Kolozsvári Állami Magyar Színház kínálatával kapcsolatos döntéseket, a szakmai kritikák pedig nem jelentenek számukra elsődleges forrást az előadások kiválasztása során. Körükben a reflexív műszemléletre is találunk példát, tehát tudatában vannak az általuk eddig elsajátított esztétikai tudás mibenlétének, és annak, hogy hogyan jutottak ehhez hozzá. 


A diskurzusok vizsgálata során csak kevés alanyt volt alkalmunk megkérdezni, a kutatást érdemes lenne kibővíteni még néhány fókuszcsoportos interjúval, így árnyaltabb képét kaphatnánk a közönségtípusok megkülönböztetésének. Egy másik értelmezési keretbe helyezve a fókuszcsoportos interjúkat, össze lehetne hasonlítani a közönség és az alkotók (rendező, esetleg színészek) attitűdjeit, diskurzusait, és megállapítani a kibocsátó és befogadó közegek közötti megfeleléseket. Végül pedig hasznos lenne egy befogadás-kutatást is végezni, ahol az előadások és a közönség kapcsolatát közvetlen módon vizsgálnánk meg, viszont ez behatóbb ismereteket igényel.

Szerző: Blénesi Enikő
A felhasznált fénykép forrása: Bíró István/huntheater.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése