2016. június 23., csütörtök

A magyar futball-kudarc és -siker eltérő kontextusai. Szociológiai olvasatok a franciaországi EB kapcsán II.

Péter László

Érdekes érzés volt a Magyarország–Portugália labdarúgó mérkőzést nézni. Ugyanis folyamatosan bennem motoszkált egy másik meccs emléke. Ha őszinte vagyok, akkor mindent amit a tegnap láttam, azt egy másik meccs történéseivel szemben értelmeztem. Arra a mérkőzésre 1986 június 2-n került sor, a nagyon távoli Irapuato nevű mexikói városban, magasan a tengerszint felett. Az a bukás beteljesítése volt, ez a mostani pedig a jelek szerint egy szerencsésebb kimenetelű fejleménysor eddigi tetőpontjának is tekinthető. Hosszú volt az út idáig és nem csak a foci tekintetében!


Azt gondolom, a 3-3-as eredmény, de leginkább a szép és látványos játék pontosabb értelmet kaphat, ha összehasonlítjuk a két momentum közötti lényeges különbségeket és tágabb kontextusba ágyazottan keressük a morális győzelmet jelentő döntetlen meccsen túlmutató társadalmi tényezőket és jelentéseket. A továbbiakban erre teszek egy szubjektív és hevenyészett kísérletet.

1986-ban Magyarország a szocialista tábor tagjaként a ma már nem létező Szovjetunióval játszott. Ez utóbbi a második világnak nevezett kelet-európai gazdasági-politikai-katonai tömbnek volt a vezetője, csapatai pedig megszállókként állomásoztak Magyarországon. Bár sporteseményről beszélünk, nem elhanyagolható az az egyenlőtlenség, ami a Nagy Testvér és szatellitországa között akkor fennállt. Tovább, a mexikói Vb-n Magyarország mint szocialista ország vett rész, csoportköri szereplése-kudarca automatikusan egy Kelet-Nyugat logikában is értelmezhető volt (elsősorban azért, mert a diktatúrák obszesszíven szomjazzák a sportsikereket, illetve mert az 1984-es Los Angeles-i Olimpia tömeges szocialista bojkottja eleve politikai színezetet adott ennek a megaeseménynek is). Nem beszélve arról, hogy 1986-ban Magyarország és a labdarúgó szakma egy zárt rendszer tagjaként csak belső, korlátozott érvényű erőforrásokra támaszkodhatott. Tegnap Magyarország az Európai Unió tagjaként, ugyanannak a szabad világnak a tagjaként szerepelt, politikailag egyenlő státusú partnerként-szövetségesként sportbéli riválisával szemben, otthoni európai porondon.

A jelenlegi kontextus egy nyitott, globális helyzet, amiben a labdarúgás (is) profitálhat (ha képes rá), hiszen hozzáférhet a külső és rugalmas lehetőségekhez-erőforrásokhoz: a felhalmozott know-how-hoz (korszerű sporttudományi empirikus eredményekhez, adatbázisokhoz, tanulmányokhoz, étrendekhez, hálózati adatokhoz, korábbi mérkőzések statisztikáihoz), a humán erőforrásokhoz (honosított játékosok, külföldi edző, több helyről származó adatelemző szakemberek, masszőrök, fizioterapeuták), a technológiához (orvostudományi fejlesztések, hálózatelemző szoftok vagy fizikai felkészülést elősegítő kütyük, mint például a médiában is elhíresült légzésszabályozó „hámok-mellények”), a orvosi-, gyógyászati és nutriciós erőforrásokhoz (vitaminok, rekreációs szerek). Ebben a nyitott helyzetben csak tudni kell élni azokkal a lehetőségekkel, amit a mai medikalizált és tudományos alapokra helyezett sport feltételez, de nincsen strukturális-politikai akadálya.

A külföldi edző és hálózati tőkéje, tapasztalata, nyitottsága a jelek szerint sikeresen maximalizálta ezekhez az erőforrásokhoz való hozzáférést, ami komparatív előnyt jelentett azokkal a csapatokkal szemben – mint például Románia, Oroszország –, amelyek a klasszikus hatalmi hierarchiára és tekintélyelvére épített felkészülési programba és filozófiába buktak bele.

Ugyanis a jelenlegi magyar csapat a szó szociológiai értelmében is egy csoport, ami a jelek szerint a kooperatív-hálózati elv szerint működik. A (vezéregyéniségek hiányában) játékosok, erős kollektív csoportidentitásuk mentén - amire a nyilatkozataik alaphangja a bizonyíték – nagy hajlandóságot mutatnak a magas fokú együttműködésre, arra, hogy a hálózat egységesen a legnagyobb opportunitások felé mozduljon el a pályán. Talán ezzel magyarázható, hogy a portugál meccsen pályára lépő új játékosok, de a cserejátékosok sem bontották meg a csapat egységét és a közös eredő a siker felé vitte az eredményt, mert megmaradt a játékosok közötti szimmetria. Jól látható, hogy az edző-játékos-stáb szimmetria és racionális munkamegosztás nagyon fontos, hiszen ennek a csapatnak ugyanaz a játékosállománya, mint pár évvel ezelőtt! Ugyanazok a játékosok nyernek most, akik korábban (A Dárdai, majd Storck periódus előttre gondolok) alig nyertek. A hálózati elv, szemben a tekintély elvével (Bern Storck nyilatkozatai nagyon kiegyensúlyozottak, már-már alázatosak, ami jól illusztrálja a játékosokkal szemben tanúsított partneri viszonyt) ezúttal hatékonynak bizonyult. Ez Mezeyről nem volt elmondható 1986-ban, Iordanescu tábornokról meg végképp nem állíthatnánk, hogy partnernek nézné a játékost. De a Cristiano Ronaldo szupersztár dominálta portugálokról sem gondolhatjuk, hogy hierarchia-mentes lenne a csapat.

A fentiek olyan nyugalmas és pozitív érzelmi klímát generáltak a csapatnál, amiben a játékosokra nehezedő külső és belső nyomás és érzelem kiegyenlítődött és kontroll alatt maradt. (Ez megint csak érződik a játékosok kiegyensúlyozott nyilatkozatainak tartalmából, hangvételéből. 1986-ban, akárcsak a jelenlegi román válogatott tagjainak nyilatkozatai erősen bűntudatosak voltak, amelyek egyértelműen a negatív érzelmi klímára utaló jegyek).

Aztán ott vannak a szurkolók. Mexikó esetében erről szó sem lehetett – ilyen skálán semmiképpen -, de az EU biztosította szabad mozgáslehetőségek és a magyar társadalomban végbement középosztályosodás, illetve a külföldi vendégmunka olyan helyzetet teremtettek, amire a szurkolók joggal kiabálhatták a lelátókon, hogy „Otthon vagyunk!”. S valóban, az elmúlt harminc év talán legnagyobb megvalósulása, hogy európai állampolgárként, egyenlő státusú nézőként (és fogyasztóként) bárhol otthon játszhatunk.

Összefoglalva, úgy látszik, hogy az nyitottság, a hálózati elv érvényesítése, a kialakított csoporttudat, az optimális érzelmi klíma és nem utolsó sorban a szurkolók érezhető támogatása és jó hangulata facilitálták az eddigi teljesítményt. Azt gondolom, hogy ezek olyan tényezők, amelyek érvényesítésére 1986-ban nem volt lehetőség, az akkori realitások miatt. Ugyanakkor, ezek nem elégséges feltételek: kell a tapasztalat, szerencse, munkabírás, a tudás-tehetség, a jó fizikai erőnlét, taktikai és hasonló sportszakmai tényezők. Azonban az általam megnevezett faktorok adott esetben meghatározók-vízválasztók is lehetnek, különösképpen olyan helyzetben, amikor ezen a színvonalon a csapatok között kicsik a különbségek. Cristiano Ronaldo a megmondhatója...

Tudom, mindezek nagyon sok más csapat esetében elmondhatók. Csupán azt állítottam, hogy eddig Magyarország eddig azok között volt, akik éltek is ezekkel a lehetőségekkel, s amelyek nem voltak adottak 1986-ban.

Kérdés, hogy mi lesz ezután? Feltéve, hogy a fenti változók érvényessége fennmarad, a sikerhez sokkal több kell. Belgium tapasztaltabb és tehetségesebb játékosokból áll, akik fizikailag és mentálisan erős bajnokságokban, sztárcsapatokban kovácsolódtak. Ezeket nem lehet megváltoztatni, tehát a következő meccs feltételeit jelentik. Döntő lehet az edző által kidolgozott taktika és a játékosok taktikai fegyelme. Amit erősíteni lehet az a hálózati működéssel kapcsolatos: hatékonyabb kooperáció a játékosok között, megfelelő munkamegosztás, jobb rugalmasság. Ebben a helyzetben a szerencse változó szerepe is megnő (ami jó, mert az forgandó). Kiderül vasárnap, de az eddigi kalandnak máris van egy kézzelfogható tanulsága: „Többet ésszel, mint erővel!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése