„Akárhogy szeretem őt, vér vízzé nem válik.” Roma gyerekeket nevelő magyar nevelőszülők identitásépítő törekvései

Romániában több mint tizenöt éve vezették be a nevelőszülői gyermekgondozási rendszert. Ennek eredményeként több száz roma kisgyermek került székelyföldi magyar családok gondozásába, akik nevelőmunkájukat rendszerint a romákkal szemben ellenséges környezetben végzik, gyakran maguk is osztva környezetük cigányellenes nézeteit. Bálint Renáta 2010-ben készült szakdolgozata ezt a jelenséget járja körül. Terjedelmi okokból a dolgozatból csak részleteket közlünk, a település nevét és az interjúalanyok iniciáléit pedig kutatásetikai megfontolásból vágtuk ki.

Bevezető

Dolgozatomat húsz, roma gyerekeket nevelő nevelőszülővel készült interjú alapján írtam. Néhány családnál többször is megfordultam, a gyerekekkel viszont nem minden esetben találkoztam. Mivel a témát addig nem ismertem, a legfőbb célom az volt, hogy minél többet megtudjak az ideiglenes nevelőszülők és a roma gyermekek közötti interetnikus viszonyról. A kutatás eredményeit két szempont szerint strukturáltam, a kutatott személyek és a roma gyermekek közötti kapcsolat, valamint magyar környezethez fűződő viszony alapján. Kitérek az interetnikus kapcsolatnak a gyermekek szemszögéből történő átélésére is, azonban mivel ez is a szülők által lett elmesélve, valójában ez is az utóbbiakról mond el valamit. A dolgozat két fő csomópontja tehát a családban zajló viselkedésminták, ezen belül is a személyközi viszonyrendszer, valamint az alanyok társadalmi életének eseményei, a roma gyerekkel való együttélés ezekre gyakorolt hatása.

A nevelőszülők romaképe

A faluban a cigányok irányába egyre inkább erősödő elutasítás érezhető. (...) A községben az emberek két fajta roma csoportot határolnak el. Egyik kategóriába tartoznak azok, akik a faluban szétszóródva élnek, és akiket csak egy utca választ el a többségi lakosságtól. Öltözetük is a magyarokra jellemző. Ezek száma elenyésző és egyes esetekben házasodás is történik a magyarokkal. A lakosság szemében ők a „rendesebb cigányok”, akik alkalmazkodni próbálnak a falu elvárásaihoz. Velük szemben a falu szélén, a „telepen” élnek a falu gazdasági és vallási életéből kizárt „restások”. Külső megjelenésük, a virágmintás hosszú szoknya és a nagy kalap az emberekben gondolkodás nélkül a „semmirekellő”, „a magyarokon élősködő népséget” mutatja. Semmilyen körülmények között nem kolaborálnának velük az itt élők, főleg munkát nem adnának nekik. (...) Ebben a helyzetben elemzem tehát azt, hogy a magyar nevelőszülők milyennek látják a községben élő romákat és milyennek a családjukban élő roma gyerekeket, a két látószög hol érintkezik illetve miben tér el.

Amikor alanyaimnak feltettem azt a kérdést, hogy mit gondolnak a romákról, többek között ezt a választ kaptam: „nem tudnak beilleszkedni s nem is fognak soha”. (...) A cigányokat jellegzetes arcformájúnak, többnyire sötétbőrűeknek, büdösnek, mocskosnak, rendezetlennek, lustának, rossz magaviseletűnek titulálták. Mindezt olyan hangsúllyal, felháborodással mondták, amiből arra következtettem, hogy nemcsak ismerik a közvélekedést, de el is fogadják azt. Annak ellenére, hogy arról számoltak be, amire számítottam, vagyis senki nem került olyan szituációba, amiben komolyabb nézeteltérések, viták történtek volna, egyöntetűen látszott a jellemzőkkel való egyetértés. Ezeket elmondták, akár a betanult szöveget, de amikor azt kérdeztem, mi a saját tapasztalatuk, nem tudták alátámasztani a véleményt. Csak úgy látták vagy hallották másoktól, miket tesznek a cigányok és magától értetődő, hogy „mindenki tudja milyenek, jól ismerjük őket”. A felsorolt tulajdonságaik miatt haladnak előre, mondják az alanyok. Abból a rossz viszonyból kovácsolnak előnyt maguknak, amit éppen el kellene kerüljenek. Előnytelen tulajdonságaik miatt elengedik őket a rendőrök és hagyják elmenni mindenhonnan a számonkérés helyett. Amiatt, hogy büdösek, „tetvesek” és félelmet ébresztenek mindenkiben, inkább távolról elkerülik őket, nem húznak ujjat velük és hagyják érvényesíteni akaratukat. Ez főleg a hivatalos szférában történik így, amikor is inkább előre engedik az orvosi rendelőben, minthogy szagolják hosszú ideig, a lökdösődés helyett hagyják hadd vegyék ki sorbaállás nélkül a gyermekpénzt a postán, az üzletbe meg be se engedik őket, az ajtóban kell kérniük amit vásárolni akarnak. A romákat nem tartják szegénynek a megkérdezettek, sőt amellett érveltek, hogy nem érdemes nekik állami segélyeket adni, mert munkakerülők és nem becsülik meg a segítséget. Nem értik mit csinálnak a támogatással, hiszen a gyermekeiken nem látszik semmi.  (…) Általános vélemény, hogy aki nem dolgozik, legyen az magyar vagy cigány, nem szabadna „sommert” kapjon, hiszen ez által nem kényszerül rá a munkára. Az állami intézkedést okolják tehát a kialakult zavartság és a romák kéregető, munkakerülő viselkedése miatt. „A cigányok soha életjekbe nem dolgoztak s most kapják a pénz.” (S.M.) Mindez a romákkal szembeni diszkrimináció tagadását is jelzi, az interjúalanyok nem veszik észre a társadalom részéről érkező kirekesztést és szerintük csak a romákon múlhat, hogy találnak munkát vagy sem. Amit gyakran megemlítenek a fenti véleményekhez fűzve, hogy mivel a cigány tulajdonságok együttese származás alapon magyarázható, valójában nem látnak reális esélyt a probléma megoldására. A cigányok biológiai felépítésében látják a beilleszkedési gondokat, a „nemtörődömséget”, „hanyagságot”, „érdektelenséget”, és ezért „nem lehet soha integrálni” és „kihozni belőlük a maximálisat”. Beszélnek arról, hogy neveléssel, rendszeres felügyelettel, roma iskola alapításával segíteni lehetne az integrációt, de ezt olyan illúziónak tekintik, amely valójában soha nem teljesülhet olyan módon, mint a magyarokkal, a „gének ereje” soha nem fogja engedni, hogy a segítési módozatok érvényesülni tudjanak. 

Nevelés, identitásépítés, látszólagos integrálás

Az interjúkban arra is rákérdeztem, hogy miért döntöttek úgy, hogy nevelőszülőkké váltak. A nők mindegyik esetben azt mesélték, hogy a munkahely lehetősége miatt vállalták ezt az életet. Nehezen találtak munkát, ha dolgoztak, akkor ingázni kellett, vagy a családi életet nem lehetett összeegyeztetni a munkahelyi feladatokkal. „Nah, de itt bíztattak, mindenki bíztatott, anyósom es mindent megcsinál csak öppe nem menjek el hazulról, maradjak a kapun belül s itt dolgozzak”. A munkaévek gyűjtése elsőrendű ösztönzője a nevelőszülővé válásnak, persze ezen kívül kiemelték a gyermekek iránti empátiát és segítőkészséget, valamint gyakran a saját gyermek hiányát is. „Aki a gyermeket nem szereti, az ezt a hivatást nem tudja csinálni.” Utalást tettek arra is, hogy a nevelőszülővé válás előtt nagyon elutasították a romákat. Kezdetben volt aki kényszerűen fogta fel az együttélést ezekkel a gyerekekkel, idővel azonban rájött, hogy a kisgyermek másképp viselkedik, mint a felnőtt cigányok, és ma már mindegyik alany úgy beszélt róluk, mint saját gyermekükről. 

„Kérdezték, hogy tudod megcsókolni azt a fekete gyermeket, de tudod-e, hogy nekem csak két napig volt fekete?” 

Elfogadják őket, megértik milyen rossz egy címkével élni már kiskorban is és kötelességet éreznek, hogy segítsenek felnőni olyannak, mint a „rendes emberek”.

A legfőbb feltétel, ami felmerült bennük a munka során, hogy minél kisebb korban kerüljön a gyermek hozzuk. Ha segíteni akarnak, azt kisbaba kortól kezdődően kell megtenni. „Semmi gond, mert amikor kicsi korban kapod, odaszoktatod a kezed után. Mondjuk vannak a génjeikbe is.” A munka évei alatt találkoztak olyan esettel, amikor a gondozott élt valamennyi ideig vérszerinti szüleivel és kaptak pár hetes gyereket is. A saját kulturális szokások megtapasztalása megnehezíti a későbbi nevelés lehetőségeit. A szegénység, a tisztálkodás hiánya, az agresszív szülői viselkedés a magyar családba kerülés után törést okoz a gyermek viselkedésében, hiszen megszokta azt az életformát és természetesnek tartja. Amikor az egyik kislányt kiszakították abból a szegényes, feszült környezetből, nem akarta elfogadni az új helyzetet, támadásként fogta fel az egészet. Emellett hoz egy sor olyan viselkedésbeli megnyilvánulást, amit eredeti családjában tanult, és ami a székelyföldi magyar társadalom számára deviánsnak minősül. 

„Volt neki egy olyan szokása, hogy az egyik ujját mindig szopta s a másik ujja egyfolytában a lába közt volt. Ilyen szokással hozták hozzám hét évesen.” 

Kiskorban az identitás alakulóban van, ezért befolyásolható. Ebben a felfogásban olyan nevelési stratégiát választanak maguknak a magyarok és cigányok határán álló nevelők, amely látszólagos integrálást eredményez. Munkájukhoz tartozónak tartják tudatni a gyerekkel és nem engedni elfelejteni, hogy roma származású. E feladatra a nevelőszülőségre való felkészítés során is felhívják a figyelmet, mivel nem lehet tudni mikor veszi vissza a szülő a kiskorút, vagy milyen környezetbe kerül később. Tevékenységük tehát a roma gyerekek felkészítése a felnőtt korra úgy, hogy megfeleljenek a magyar normáknak, hogy elfogadják őket és ne tekintsék alsóbbrendűnek másoknál. És ezzel együtt tanítják meg nekik azt is, hogy cigányok, és készítik fel arra az eshetőségre, amikor szembesülniük kell a származásukkal. 

„...ezeket megnevelni nem lehet, de én megmondom, hogy lehet(...) s kétszer annyit kell kibírjanak, mint egy normál gyermek, ezt elmondom.” 

Ez a stratégia és az, hogy felnőttként minden támogatást elveszítenek, nem föltétlen azt eredményezi, amit maguktól elvárnak ezek a nevelők. Éppen a párhuzamosan két identitásra szocializálás vezethet oda, ami még előnytelenebb esélyt nyújt a későbbi boldogulásban. A saját gyermekkel összehasonlítva több figyelmet, türelmet igényelnek, nehezebb velük megértetni mi a helyes és mi nem az. Ezt a nevelőszülők annak tudják be, hogy a gyerekek bizonytalan családi légkörből érkeznek, illetve annak, hogy a gyermeknek azt is tudnia kell, hogy a szüleik elhagyták, meghaltak, nehéz körülmények között élnek, börtönben vannak vagy elváltak. Egy akkora gyerekben ennyi ismeret nehezen dolgozható fel, ebben az állapotban nem tudják hova tartoznak, mik ők tulajdonképpen és reflexszerűen elutasítják a saját rokonaikat. 

Az eszencialista nézőpontból az etnicitás az ember elsőrendű meghatározója, és e mellett nem igazán veszik észre a többi, nem kirívó vonásokat. Mivel az etnicitást elsősorban az eredetre vezetik vissza és ehhez kapcsolják a kulturális szokásrendet, ugyanez jelenik meg a magyar nevelőszülők roma gyerekekhez fűződő viszonyában is. A „cigány vér” aspektusából közelítve meg a jelenséget elmondható, hogy e  magyar családokban a romaság mint rossz tulajdonságok együttese van jelen, és ha eddig nem is tűnt fel vagy nem észlelték jeleit, számítanak rá és várják, hogy valamikor megmutatkozik. „A cigánytempó mindegyikben megvan”,  és olyan vonásokat fedeznek fel rajtuk, a megnyilvánulásukban, ami az általam készített mindegyik interjúban változó volt, tehát nem mondhatnám, hogy két személy ugyanazzal a cigányokra jellemző tulajdonsággal ruházta volna fel a gyerekeket, sőt még két testvérnél is adódtak eltérések. Amikor arra kérdeztem rá min mutatkozik meg a származásuk, olyasmiket soroltak fel, ami vagy általános, gyerekekre jellemző tulajdonság vagy a társadalom cigány meghatározásával azonos. Olyant is mondtak, hogy ők eddig nem vették észre a vonásokat, de mástól tudják, hogy léteznek és állítják, van ilyen. Könnyen átsiklanak a problémákon, mert olyan természetűek, akik nem veszik túl komolyan az életet. Nem törődöm magatartás és lustaság, agresszív viselkedés, munkakerülés, kétszínűség, kirívó, figyelemfelkeltő megjelenés, meztelenkedés, kisebb hazudozások és lopás alkotják a cigány vonásnak tartott tulajdonságok tárát. 

„Mert S. csinált olyant, hogy a kést elkapta az asztalról s L. felé ment, csak szerencsére L. háttal volt s nem látta ezt az akciót(…) ez a vérekben is benne van.”  

„Híresek a feketék erről, hogy elcsennek (…) megmontam szívesen adok, de tanuld meg, hogy elveszed, ma csak egy ennyit veszel el, holnap csak annyit mondom, híresek a feketék, hogy szeretnek elcsenni, ilyenek ne legyetek soha.” 

A beazonosított jegyek úgy vannak beállítva ezeknek a magyar szülőknek a tudatában, mintha kötelező módon kellene jelentkezzenek és mintegy igazolásként saját viselkedésükre, nevelési szokásaikra kikeresik a gyermekekben akkor is ha nincs meg. Ami kicsit is hasonló lehet az általuk ismert roma meghatározáshoz, azt reakcióként a negatív élményekre, önigazolásként helyzetkezelésükre hozzák fel. Ezzel próbálják leplezni a nevelés sikertelenségét vagy mentegetni magukat az alól, hogy ők cigányokat nevelnek, holott a cigányokat mindenki lenézi. Szégyenérzetet kelt bennük. Úgy tekintenek a jövőre, mint ami esetleg sikeres lehet a gondozásukban lévő gyerekek számára, de igazából nincsenek meggyőződve, hogy az itt elsajátított szokásrend hosszú távon megmarad bennük. „Ahogy elkerül, a génje felerősödik benne és a tanultak elhalványulnak”. A bizonytalanságuknak hangot is adnak, amikor nézeteltérés történik vagy helytelen dolgot tesznek a gyerekek, olyankor konkrétan hasonlítják őket a rossz magaviseletű cigányokhoz, ami az identitásépítés egy igen furcsa módozata abban az esetben, amikor a cél éppen az integráció. 

„Látod-e te, ne mutasd ki, hogy ki vagy, mert nem szeretnek dolgozni csak szekereznek”.

A gyermekekben formálódó identitások és a megtapasztalt romaság

A nevelőszülők tehát párhuzamosan megismertetik a kisgyerekeket a magyar értékrendszerrel és kultúrával valamint a sztereotip roma képpel. Mintha azt mondanák: te cigány vagy, de ne viselkedj úgy. És mit válaszol erre az a személy, aki nem tudja mi is ő valójában? 

„Nem, nem, csak azt mondja én nem vagyok cigány s mondom akkor mi vagy? S nem felel semmit csak azt, hogy én nem vagyok cigány. Mert mondom, én sokszor mondom nekik, amikor rea áll az esze a rendetlenségre.” 

Cigánynak nevezik, de az rosszat jelent, ezt tudja mindazokból a mindennapi interakciókból, melyek során felhívják a figyelmét a hasonlatosságára a romákhoz. Érzékeli azt is, hogy a család, ahol él nem teljesen olyan, mint ő és a környéken élők, az óvodás- iskolástársak is másmilyenek. Amikor az iskolából tudják, mert észre veszik a negatív viszonyulást, amikor a helyi cigányok felismerik az utcán és azt hallják minden alkalommal, hogy „félni kell a restásoktól, mert hanem odaadlak s elvisznek”, valószínűleg lezajlik a meg nem felelés bennük. A nevelőszülők azzal próbálják jó útra téríteni a kezükre adott, hátrányos etnikumú gyermekeket, ami szerintük aktuális és hatásos módszer. A hátrányos etnikummal riasztgatják, de valójában azzal a hittel, hogy az eredet eltörölhetetlen. Más szóval olyant mondanak, amit maguk sem hisznek el. A kutatásban szereplő gyermekek óvodás és általános iskolás korúak. Ezekben az intézményekben találkoznak ők személy szerint a romaságukkal, itt történnek a kirekesztések, megszólások, nevezgetések. A nevelőszülők mindezeket közvetett módon érzékelik és ellenük irányuló támadásként értelmezik, mert biztosak benne, hogy a szülőktől erednek az óvodás- és iskolástársak megszólásai. Természetesen, ha büdösnek nevezik azt, aki az asztalánál eszik, és akit ő gondoz minden nap, érthető a támadásként értelmezése ennek a fajta megkülönböztetésnek. A megélt attitűdök az évek során egyre ritkábban fordulnak elő, viszont eltűnni soha nem fognak, mert „amelyik gyűlöli, az gyűlöli, egy kalap alá veszen mindenkit”. Jelen helyzetben is történnek komoly összetűzések a gyermekek között és hát a bőrszín a kiindulópont, ami magával hoz fiktív vonásokat. A cigányok természetes velejárója, hogy büdös, vallja a köz. Az egyik kislány amint meghallotta az óvodában, hogy büdösnek nevezték, otthon ilyen módon próbál küzdeni ellene: „az ágyneműjét megszagolja, szóval annyira benne van, hogy jó szagja van-e, nehogy valamije büdös legyen.” Késztetés van bennük a megfelelésre, az elfogadásra és erre különbözőképpen válaszolnak. Van, aki a testi megfelelésre koncentrált, a barna bőrszín eltűntetésére túlzott tisztálkodással, hasonló ruhák, játékok követelésével, mint a társaiké. Más esetben kitűnni akarást, a központi szereplésre törekvést tapasztaltak a pótszülők, hogy ki tudjanak tűnni valami mással, mint a származás és a bőrszín. 

Az elmondások alapján mindenre képesek lennének, csakhogy barátkozzanak velük és ne legyenek feltűnőek. Itt is megmutatkozik a kettős azonosságtudat. Elhiszik magukról, hogy büdösek, mert ismerik a cigányokról kialakított képet, ennek ellenére kényszert éreznek integrálódni a magyar gyerekekhez, mert azt tanulták. „(…) sokszor jött haza sírva, hogy meghúzták a hajamot, azt mondták te nem ide tartozol(…) ezt otthon a gyermekek hallják a szülőktől, de ezért sokan megvetnek.” Folyamatos kényszerhelyzetet élnek át és már- már azzal mentik fel magukat, hogy hibáztatni kezdik saját és nevelőszüleiket. Ha nem teljesítik a kívánságukat, ellenségessé válnak és azzal érvelnek, hogy a nevelőszülők sem fogadják el igazán, nem is szeretik és megkülönböztetik. Egy belső vívódásról lehet szó és abból adódik, hogy bennük még nincs kialakulva az énkép, formálódik és emiatt nem tudják értelmezni a társadalom reakcióját. Mindez védekező mechanizmusként értendő és ugyanígy a vér szerinti szülőkkel szembeni elutasítás is. Nyíltan kimondja a tíz éves kislány, hogy nem fogadja el az édesanyját, mert szégyelli származását vagy nem mutatkozik a barnább bőrű testvérével, nehogy még jobban észre vegyék roma mivoltát. A nevelő erre meg így válaszol: „az anyját cigánynénak nevezi, örülnie kéne, hogy beadta az intézetbe, mert így ember lesz nem pedig mocskos, rongyos”. Konkrét esetként mesélte egyik alanyom, amikor az egyik roma fiúcskát találkozóra vitték az igazi édesanyjával és egyik testvérével. Szégyenérzete lett, amikor megjelent az anyja szoknyában és virágmintás kendőben, még közel sem akart menni hozzá, testvérét pedig megszólta sötétebb színe miatt. Igazából tagadni próbálják származásukat, mert az nem elfogadott és törekednek magyarnak lenni.

Általában tehát inkább megfelelni akarnak a társaiknak, de példa ennek ellenkezőjéről is van. Hallottam olyan kislányról, aki nem a behódolást választotta megoldásként, hanem éppen a bátor kiállást. Egyik tanárától tapasztalt hosszú ideig célzó megjegyzéseket, aminek aztán véget vetett, megmondta neki, hogy többet ne utaljon a származására. Egyik osztálytársával meg verekedésbe torkollott a magyar-roma viszony. Amint elmondják, maguk a pótszülők is ösztönzik és bátorítják, hogy ne hagyják magukat, küzdjenek az igazukért, mert később is ez által fognak boldogulni.

„…mert már amikor táncolni indultak s azt mondja, én nem fogom meg a te kezedet, akkor sírva félre állt s akkor meg kell vigasztald, hogy állj vissza mert meglátod, hogy megfogja fogni a kezedet”.

A származás és csoporttagság felvállalása jelenti az identitást, a roma gyerekeknél külön beszélhetünk az eredetről, arról, hogy nem abba a családba tartoznak, amelyben épp élnek és ezt meg is tanítják nekik. Csoporttagságuk felvállalását meg a többséghez igazodva próbálják megvalósítani. A nevelőszülők úgy gondolják, az ő feladatuk megvédeni ideiglenesen fogadott gyermeküket a társadalmi erőviszonyoktól és ez nagy nyomásként nehezedik szociális életük, etnikai csoporttársaikkal való kapcsolatuk bizonyos aspektusaira.

Nevelőszülők a magyar-roma határvonalon

A nevelőszülők társadalmi környezetüknek megfelelően viszonyulnak a romakérdéshez, de ugyanakkor  sajátos helyzetük miatt is kell mutatniuk. Két társadalmi szerepet játszanak, amelyek ütköznek egymással, amely így fejeződik ki: „s akkor mindenkinek tartod a hátadat, hogy purdi” . Valójában kényszerű helyzetben vannak, amelyben eljátsszák a gondozó szerepét, miközben nem látnak értelmet abban, amit tesznek, nem engedi a beléjük ívódott hit, hogy eredményesnek lássák nevelői munkájukat. Ebből jön a probléma másik fele, miszerint nem tudnak tapasztalataik ellenére sem másképp gondolkodni, mint a „magyarok” és ennek eredményeképp állandó megfelelés van bennük. „Meg kell védd mindentől, abszolút mindenkitől, viszont meg kell felelj mindenkinek.”  Nem tudatos állapotként élik át, csak a külső és belső nyomást fejezik ki a magyarázkodásban. Ha a környezetből negatív reakciót tapasztalnak, válaszukat a kifogásokban találják meg. Azzal mentegetik magukat más előtt, hogy ez a munkahelyük, a hivatásuk és még mindig könnyebb elviselni ezt az állapotot, mint az ingázást vagy a nehéz fizikai munkát. Beszámoltak arról, milyen nehéz volt a negatív sztereotipizálást leküzdeni magukban abban az időben mikor még kevés család foglalkozott állami gyermekneveléssel. Az elején az új, szokatlan, mindenki számára ismeretlen munkaformát szégyellni való dologként fogták fel, a környezetükhöz hasonlóan. Jellemző a szomszédoktól érkező kirekesztés. Egyik családban szó volt arról a szomszédról, aki gyakran jár segíteni hozzuk, a roma gyerekeket viszont nem nézi jó szemmel. Elfogadják a nevelők, hogy szomszédjuk nem akar egy asztalhoz ülni vele. A gyermek ezt tudatosítja és kirekesztésként éli meg „nekem nem adtok ennem”. Látja, háttérbe szorították és ez a származása miatt van. Megpróbál figyelemfelkeltő lenni és támadni a szülőkkel szemben, tőlük várja a megértést, azonban ilyen helyzetben az ellenkezőjét veszi észre. Ugyanez a nevelőszülő támadásként vette, hogy sokan a településen „a turkáló szót használják. (…) Azok nem turkálós gyermekek, mert az nem olyan mint a turkáló, hogy mész s onnan válogatsz, mert amilyent hoznak olyant kell elfogadj”. Kihangsúlyozta, hogy a pap használta először az említett kifejezést és nem tartja helyesnek olyan embertől, aki Istent szolgálja. Ennek a kifejezésnek a használata elterjedt a falu lakói körében, ami azt jelzi, hogy találó megnevezésnek tartják az elhagyott gyermekekre, találó kifejezése a felelőtlen szülők által elhagyott roma gyerekeknek, akiket a vérből fakadóan a „lusta, felelőtlen szülő” nem volt hajlandó felnevelni. Valami ilyesmire gondolnak a magyarok, és igazából nem minden államilag gondozott gyereket értenek alatta, hanem csak a romákat.

Sokszor hallották, hogy ő ilyennel nem foglalkozna és megalázza magát azzal, hogy eteti a cigányokat. Szerintük az elutasítás oka ez esetben abban rejlik, hogy az emberek félnek a cigányok számától. A demográfiai fenyegetettség elméletét igazoló vélemények több interjúban is előfordultak. Azt vették észre a környezet viselkedéséből, hogy a fenntartás egyik oka a félelem a község elcigányosodásától. A romák egyre csak szaporodnak, és ha ezek itt maradnak, még többen lesznek – él az emberek felfogásában. Kérdezik sokan, „mi lesz amikor visszajőnek” vagy „minek kellett ide az utcába a cigányokat béhozni?” A szülő szerint „attól félnek az emberek, hogy itt maradnak és a falut elárasszák”. Ebben a viszonyban is kétféle reakciót vettem észre. Van aki elhallgatja a megszólásokat és a gyermekeket is arra inti, hogy ne szóljanak semmit, mintegy elfogadva és helyeselve amit a környezet állít. “Volt egy idős néni, hogy mentünk takarni s felütettük a szekérre s azt mondta, hogy ejsze rea vagytok szorulva, olyan nagy gazdák vagytok, mét kell ilyeneket neveljetek. S mű nem szóltunk semmit. Jóska (férj) mondta, hogy minnyá leteszem az öregasszonyt s mondom hadd el jó helyt van az öregasszony, mit tudja miből áll”.

Más esetben szembe szálltak azokkal, akik viselkedésükkel hangot adtak a társadalmi normarendszernek, de ez nem azt igazolja, hogy nem értenek egyet a köz véleményével, hanem önmagukkal szemben értelmezik a nem elfogadást. „Légyszives a kicsi leánykát fogd meg s azt mondja, hogy én biztoson nem, biztoson nem azt a cigánypurdit(…), mondom neki már pedig fogd meg(…)”. Saját viselkedésük nem normális működését látják mások viselkedésében. Tulajdonképpen nem a gyermeket óvják meg a bántó megjegyzésektől, mindinkább magukat próbálják igazolni azzal, hogy ez számukra munka, hogy ha ők gondozzák, nem lehet büdösnek nevezni. „Sokszor az üzletbe is kérdezik, hogy mind nekik veszed-e?” Az intézményekben történt interakciók során is fordult elő megkülönböztető viselkedés. Egy esetben a kórházi személyzettel kerültek vitás helyzetbe amiatt, hogy nem viseltek gondot a gyermekre, nem fürösztötték meg és etnikumát is említették. A polgármesteri hivatalban is beleírták az igazolásba, hogy „ţigani “, aztán még a házi orvosnál is az egyik aszisztens „feketének” nevezte a roma gyereket. Az emberek reagálnak a környezet viselkedésére és a szocializáció során megtanult jelentései a világnak mindenkiben másképp hatnak. A szimbolikus interakcionalisták szerint az egyének közötti folyamatok teszik olyanná a társadalmat, amilyen. Az emberek eltérő módon értelmezik a világot és ez attól függ, milyen szimbólumrendszert sajátítottak el és milyen szituációba kerülnek. A kutatásban részt vevő személyek konfliktusos helyzetbe kerülnek a többi magyar lakossal, mert cselekvésük, jelentéstulajdonításuk a kialakult jelenségnek, egymástól eltérő. Interpretációs és reprezentációs konfliktus alakul ki a magyar és roma társadalom között, ezért tartják szokatlannak a másik viselkedését. A szülők maguk élik át a gyermekek tapasztalatait is. Azzal együtt, hogy támadják a romákat, őket is támadják.

Következtetések

Arra a kérdésre válaszolva, hogyan viszonyulnak a pótszülők a roma gyermekekhez elmondható, a személyes tapasztalat ellenére sem tudnak nem romaként viszonyulni hozzájuk. Kivétel nélkül mindegyik interjúból kiderült, hogy vallják, az alapjegyeket nem lehet kinevelni a gyerekekből. Az eredet meghatározó és el nem törölhető meglétének tudatában formálják a gyermekek személyiségét, énképét. Látszólagos integráció zajlik, amelyben megtanítják az elfogadott szabályokat és a magyar kultúra tartalmát szocializálják. Ezzel párhuzamosan ismertetik meg a gyermeket saját etnonimájával és ennek tartalmával az által, hogy rettegett dologként állítják be a roma származást. Felhívják a figyelmét másságára és azonosítják a gyermeket a cigánysággal, vagyis a magyarrá nevelés helyett újratermelik benne a roma identitást.

A környezettel való kapcsolatban a negatív attitűdöket a pótszülő vele szembe irányuló támadásként értelmezi, mondhatni átéli mindazt, amit a gyermek átél származása okán. Ő maga is hiszi, amit a többség hisz a romákról, de mindez nem tudatos, így nem azt látja a társadalom elutasításában, amit ő maga is gondol a romákról. Ez egy megszokott, internalizált reakció a környezet szemszögéből, ezzel szemben a szereplők kirekesztésnek veszik. Kibúvót keresnek a társadalom előtt, amiért beengedték a „cigányt a magyarok közé”, ha kérdőre vonja valaki a válasz, hogy ez a munkájuk.