„...én úgy irigylöm mikor szépen fel vannak öltözve, s egy táskát vesznek a vállukra s mennek.”

Falusi nők a kommunista és posztkommunista korszak gyáraiban

Szakáli (Pap) Ágnes

A második világháború után Romániában berendezkedő kommunista rezsim a társadalom egészében változásokat eredményezett. Az új társadalmi-politikai rendszer megalapozta a nők egyenjogúságát, emancipációját, azonban ez az egyenjogúság a nők kötelező munkavállalását is jelentette, a nők is ugyanúgy, mint a férfiak, ki kellett vegyék részüket a rendszer építéséből, eleget téve a hatalom által előírt szerepeknek. Az egyenlőség jegyében a hagyományosan férfiak által betöltött munkakörökbe is alkalmaztak női munkásokat.  A rendszer kötelezte a nőket a munkavállalásra, azonban a tradicionális szerepek (gyereknevelés, háztartás) ellátása ugyancsak a nőkre hárult. Falvakban a nők munkavállalását a városok gyáraiba történő napi ingázás jellemezte, emellett látták el a megkövetelt hagyományos szerepeket (háztartás, földművelés). A munkásnőktől a gyárakban vállalt munka megkövetelte, hogy alkalmazkodjanak és beilleszkedjenek az ott kialakult közösségekbe. A falusi identitás összeegyeztetése a gyári identitással és a két szerep által megkövetelt feladatok teljesítése a munkásnők számára kettős terhet jelentett.

Írásom témáját a kommunista illetve a posztkommunista időszak falusi  munkásnői képezik. A  női munkavállalás különbözöző vetületeit elemzem, igyekeztem feltárni a kommunista ideológiával kapcsolatos viszonyulásokat, képet alkotni a mindennapok életstratégiáiról, a környezet szerepéről a munkavállalásban. Célom tehát a falun élő gyári munkásnők helyzetének vizsgálata a szocializmus illetve posztszocializmus korszakában.

Női munkavállalás a kommunizmusban – amit a szakirodalom mond

A gazdasági-társadalmi viszonyok változásának hatása a családi munkamegosztásra szembetűnő. A női munkavállalás magával hozta, főként a vidéki településeken, a nők kilépését a családi környezetből és a helyi közösségből, ezzel részben átvállalva a férjnek a külvilággal való kapcsolattartás feladatát. A demográfiai, pszichológiai és szociológiai kutatások egyaránt azt mutatják, hogy az elmúlt fél évszázad változásokat hozott a családok szerkezetében, feladataiban, lehetőségeiben, a családtól és a család tagjaitól „megkívánt” tradicionális viselkedésmódokban. (H. Sas, 1979).

A hagyományos női szerepeket Peter Laslett (1983) a következő pontokban foglalta össze: a férjes asszony első szerepe, kötelessége, hogy kielégítse férje szexuális szükségleteit. A második az, hogy részt vegyen a családi vállalkozásokban, és helyettesítse férjét annak távollétében, vagy ha beteg. A harmadik szerep, a táplálék beszerzése és elkészítése, egyetemes konvención nyugszik. A nagy háztartásokban ez annyit jelent, hogy a nő irányítja a cselédeket, ő a közvetlen irányító, a férfi pedig a legfőbb tekintély. A negyedik szerep, a ruhakészítés és javítás, a házaspár és a gyermekek számára. A nő ötödik és egyben utolsó szerepe a gyermekek születése előtt a „pénzfonás”. Az ötödik szerep, tehát a dolgozó nő szerepe, ami szorosan összefügg a második szereppel, tehát azzal, hogy a nő férje munkatársa vagy inkább alárendeltje. A bekövetkező terhesség nehézségeket okozott e szerepek betöltésénél, de ez nem jelentette azt, hogy a nő felfüggesztette volna bármelyiket is. A gyermekszülés volt a hatodik és egyben a legfontosabb szerep, amely a hagyományos családban a nőre hárult, mégpedig biológiai okokból, kizárólagos jelleggel. A következő szerep tehát a gyereknevelés (Peter 1983:494).

A tradicionális szerepek pontosan meghatározták a nők helyét, és feladatát adott társadalmi csoporton belül, de az indusztrializáció következtében a nők társadalmi és családon belüli szerepe és helyzete is nagymérvű változásokat szenvedett. Az ipar fokozatos és gyors ütemű fejlődése következtében a munkaerőhiány jelentősen megnövekedett. Nem volt elegendő az a munkaerő, amelyet a férfiak tudtak biztosítani, emiatt a nők nagyarányú munkavállalása következett be. A nők munkavállalása elindította a női egyenjogúság folyamatát, ami egyre több feminista mozgalom megjelenését is generálta, amelyek a nőkkel szembeni diszkrimináció megszüntetését hirdették. (Linda McDowell,1989:161).

A kommunista rendszerben a női munkavállalás fokozatosan növekedett, ezáltal a rendszer célkitűzései a női egyenjogúsítással kapcsolatban megvalósulni látszódtak. A gazdaságilag aktív nők száma egyre inkább hasonlítani látszott a fejlett nyugati országokéhoz. 

Gazdaságilag aktív nők aránya különböző országokban. Forrás: ILO, Yearbook of Labour Statistics, 1996, 1999, Employment in Europe, 2008 , European Commision

A kommunista ideológia a munkavállalásban látta a nők megszabadulását a családon belüli kötelezettségek alól. Ezzel szemben viszont a nők alárendeltsége a kommunista korszakban újratermelődött. Az alárendeltségi rendszert a „férfiasságra” és a „nőisségre” vonatkozó normák közvetítették. A foglalkozások nemek szerinti megkülönböztetése az alárendeltségi viszonyok újratermelődését jelentették. A kommunista ideológia a háztartást, mint alacsony hatékonyságú intézményt ki akarta szorítani, ám a megvalósult rendszer képtelen volt megszüntetni. A kommunista gazdaságban elkülönült a munka három szférája: kereső munka, második gazdaság és a háztartás. Az államszocialista gazdaság számára a nők mozgósítható munkaerőforrást jelentettek (Asztalos 1997). A rendszer a reproduktív szférát az állam felelősségére bízta.  A mindennapi élet terhei, háztartási munkák, gyerekek felügyelete a nőre hárul, ha az állam nem vállalta. Az akkori propaganda által meghirdetett női eszménykép a robusztus dolgozó nő és a szocialista anya kettőségére épült. Az államszocialista rendszer gazdasági sajátosságai a fő kenyérkeresőt kettős munkavégzésre kényszerítették.

Molnárné Venyige Júlia a nők teljes foglalkoztatásának nem szándékolt hatásaira mutat rá tanulmányában. A nők függetlenségének következménye, hogy nagyon fellazult az a kényszer, amely a nőt a házassághoz kötötte – ez a változás természetesen pozitív, ami mintegy az alapvető emberi jogok megvalósulását jelentette a nők számára. Másik következmény, hogy a nők ambíciója a munkavállalással nem csupán a családra, a házasságra fókuszál, mint korábban. A család mellett megjelenik a munka, mint az önmegvalósítás egyik forrása. A munka a házasságkötés után csak másodlagos szerepet tölt be a nők életében, de ahogyan a gyereknevelés egyre kevesebb kötelezettséget igényelt, a munka első helyre kerül. Ez az életstílus nagy erőfeszítést igényel a házas és gyermekes asszonyoktól. A férj és a család támogatása nagyon fontos. Ha továbbra is a hagyományos szerepek betöltéséhez is ragaszkodnak, ez kikerülhetetlen konfliktusokat szülhet. A nők munkavállalásával változás következett be a „munkamegosztás évezredes gyakorlatában” (Molnárné 1983: 194).

A családon belüli demokratikus vagy egyenlőtlen emberi kapcsolatok lehetnek megállapodás, kényszer, tradíció és szokás következményei. A kutatott családokban főként konzervatív és nem demokratikus emberi viszonyok éppen úgy külső kényszer, mint tradíció, szokás termékei. A nők munkába lépésének motivációi között a család gazdasági-anyagi helyzete olyan tényező, amely a feleséget, családanyát munkavállalásra kényszerítheti, sok esetben a család megélhetése csak így biztosítható. Motívum lehet még az anyagi függetlenség is és ezen belül is a saját élet feletti rendelkezés tudata is, ezáltal egyenlőbbé teheti emberi és családi viszonyait. Egy másik lényeges és meghatározó motívum lehet a kilépés az otthoni, családi környezetből. Az otthon a megszokott, de egyben a bezárt környezetet is jelenti, bizonyos védettséget, ugyanakkor elzártságot a társadalomtól, emberektől. Az otthon falai közül kilépni: belépést, megjelenést és egyben részvételt is jelenthet. Az a tapasztalat, hogy a saját gond mások gondja is, erősítheti a változtatás igényét. A családon kívüliekkel való kapcsolatok kialakítása segítheti a közügyekben való tájékozódást is. Egy következő motiváló tényező, hogy a végzett munkával való azonosulásban nagy szerepe van a végzett munka jellegének is. E tényezőkön kívül él a társadalmi köztudatban, hogy az emberek a dolgozó nőt becsülik, tisztelik és ennek a tiszteletnek, presztízsnek az elérése is motiválhatja a nőt a munkavállalásra. (H. Sas, 1979:76)

Dolgozatom elkészítésében a kvalitatív kutatások sajátos módszerét, a történeti mélyinterjúzást, és az oral history-t alkalmaztam, tehát nem az adatszerzésen volt a hangsúly, hanem a kutatott személyek elbeszélésinek értelmezésein és ezek feldolgozásán.

A terep

Nyikómalomfalva Hargita megye, Farkaslaka községéhez tartozó falu. A községet alkotó kilenc falu közül közepes nagyságúnak számít, 740 (népszámlálási adatok, 2011) főt számláló lakosságával. A falu gazdasága a múltban főként a mezőgazdaságra alapozódott, de a kézműipar is fontos jövedelem kiegészítést szolgáltatott. A Nyikó mentén a XIX. század utolsó negyedéig a tradicionális gazdálkodási rendszer az uralkodó. A kommunizmus berendezkedése után a jövedelemforrás kiegészült a közeli Székelyudvarhely gyáraiba vállalt munkákkal. A gyári munkalehetőség a szocialista időszakban elsőként a nőket célozta meg, könnyűipari, többnyire textilipari termelőmunkát kínálva nekik. A falvakban kínálkozó olcsó és megbízható munkaerőt kívánta kihasználni a rendszer, ez alól Malomfalva sem volt kivétel. A faluról beáramló női munkaerő a rendszerváltás utáni években sem csökkent, azért is, mert a fokozatosan csődbe jutott gyárak helyére újak épültek, új munkahelyeket kínálva, jobb körülményeket, magasabb béreket ígérve nekik. Tehát a rendszerváltást követő időszakban, és napjainkban is jellemző Nyikómalomfalva női lakosságára a gyári munkavállalás. E falu is egy tradicionális társadalmi csoportnak nyújt életteret, ahol a kommunista rendszer, Románia más vidéki településeihez hasonlóan itt is változásokat eredményezett, amelynek hatásai ugyanúgy érintették a falut, mint annak lakosságát. 

Elemzés

A tizennyolc interjúalanyom korcsoport szerint három kategóriába sorolható, iskolázottságuk szerint pedig két csoportra oszlanak. A korcsoportok szerinti megoszlás a következő: négyen közülük a negyven éven felüliek csoportját alkotják, tízen az ötven-es korosztályba, és ugyancsak négyen a 70-es korosztályba tartoznak. Az iskolázottság szintje generációk szerint változik. A legidősebb korosztály képviselői nyolc általános osztályt végeztek, az ötvenes generáció tagjai szakiskolát végeztek, szakképesítéssel rendelkeznek, és a legfiatalabb, a negyven éves korosztály már érettségivel rendelkezik.

Első látásra az interjúk által létrehozott diskurzusok inkább homogéneknek tűntek, a mélyebb elemzés azonban jelentős különbségeket mutatott ki. A legmeghatározóbb diverzifikáló változónak az életkor bizonyult, pontosabban az életút különböző momentumai, amelyek eltérő tapasztalatokat is teremtenek. Az elképzelés, hogy a különböző korosztályok, illetve nemzedékek öntudata különbözik egymástól, a sajátos társadalmi és kulturális tapasztalatoknak köszönhető, amely életútjukat is fémjelzi. (Pia, Melissa, Stanley, 2004).

Az alábbiakban az így kialakult típusok jellegzetességeit mutatom be. Úgy gondolom, hogy a generációk közti különbségek lényegesek, és élesen kirajzolódnak abban a tekintetben, ahogyan a kommunista rendszer berendezkedése és a munkavállalás kihat a mindennapok szintjére, ahogyan ezt megélik és értelmezik a családok tagjai, és maguk a munkát vállalt asszonyok, főként azért is, mert tradicionális környezetről beszélünk.  A kommunizmus negyven éves fennmaradása alatt folyamatos változásokat hozott, állandó szabályozásokat vezetett be, amelyeket a különböző generációk különböző módon éltek meg, ezért is láttam ésszerűnek és lényegesnek, hogy ezek mentén és ezek alapján mutassam be a nők munkavállalásának sajátosságait. Mindhárom generáció sajátos képet alakít ki a megélt rendszerről, ugyanakkor nagyfokú hasonlóság is fellelhető az elbeszélések során, főként a gondolkodás szintjén. Ezek a hasonlóságok az azonos környezetnek, kultúrának és hasonlóan megélt munkavállalásnak is betudhatók.

Családfenntartók

Leginkább ezzel a jelzővel jellemezhetnénk azoknak a csoportját, akik a kommunista rendszer berendezkedésének a kezdetekor vállaltak munkát. A szocializmus megcélozta a női lakosságot, gyári munkát kínálva nekik. A kommunista ideológia azon célkitűzése, hogy a nőket emancipálja, így kezdett valóra válni. A hirdetett ideológia szerint a nők teljeses felszabadulása, csak a munka révén valósulhat meg (Sullerot, 1969). A lakosság jelentős része falvakon élt, és az ott élő női munkaerő a rendszer számára olcsó és megbízható munkát jelentett. Ahogy az alcím is mutatja, az ebbe a kategóriába tartozó nők iskolázottsága az általános iskola, nyolc osztályának az elvégzésére korlátozódik. Szakképesítéssel nem rendelkeztek, munkába állás után végeztek el egy pár hetes tanfolyamot, és az ott szerzett igazolás szolgáltatta a jogi hátteret a munkavégzésre. E kategória fő jellegzetessége, hogy a munkát vállalt nők családjaiban, csak a nő volt az, aki eljárt dolgozni, vagyis a fő kenyérkereső, anyagi hátteret szolgáltató családtag a feleség, az anya lett. A munkába állás már a családalapítás után történt, átlagosan 30-33 éves korban. Korábban az asszonyok csak a mezőgazdaságban illetve a háztartásban dolgoztak. Egy másik sajátossága ennek a kategóriának, az, hogy a munkavégzés főként a kommunizmus időszakára korlátozódott, a rendszerváltás követő két- három évvel nyugalmazásba vonultak.

Falusi környezetben élő családokról beszélünk, tehát a társadalmilag meghatározott hagyományos nemi szerepek még nagyon erősen meghatározzák a családon belüli munkamegosztást, a hagyományos női szerepek, még erősen élnek. Az államosítás következtében kialakult „kollektív” megkövetelte a gazdáktól, hogy a földekkel „beálljanak” és ott dolgozzanak. Az itt elvégzett munka után kaptak a családok részt a termésből. Az elbeszélt interjúk alapján az alanyaim munkavállalásának a motivációit, egyrészt a vágy egy új életforma megélésére, másrészt pedig az anyagi mérlegelés és kényszer határozta meg. A férj nem minden esetben támogatta azt, hogy a feleség az otthonon kívül vállaljon munkát, a munkaerő szükségességére hivatkozva a háztartáson és a mezei munkán belül. Úgy gondolom, hogy ez is egyfajta tényezője lehetett annak, hogy a nő a korábban elképzelhetetlennek tartott városi környezetben vállaljon munkát, amellett, hogy a család anyagi hátterét biztosítsa.

„Hallani se akartak arról, hogy én a gyárba eljárjak dolgozni, semmilyenféleképpen. Három ember közül nem is volt könnyű eljárni, mikor ugye két fiam volt… s az étel készen kellett legyen, s az egy gond volt az asszonynak, az eljáró asszonynak.” 

(73 éves nő, cérnagyári munkás)

„39 éves voltam én, amikor bekerültem a gyárba, az uram nem akarta volna, hogy én bekerüljek a gyárba, mert ő ugye itthon dolgozott, nálam nélkül nem tudta a szekeret rakni... s nem akarta, hogy én menjek a gyárba... mondta, hogy mi itthon Malomfalván jól megleszünk.”  (76 éves nő, cérnagyári munkás, jelenleg nyugdíjas)

Az e kategóriába tartozók elbeszélései jól tükrözik e kettősség közti mérlegelést a munkavállalásban. A városi munkával kapcsolatos elképzelések szerint a gyári munka, amolyan egyszerű és egyfajta megbecsülést, rangot szolgáltató munka lehetett, ezzel szemben a megélt kép, a valóság nem váltotta valóra az elvárásokat.                                 

„Egy része már elment hamarabb, s akkor kedvet kaptunk, mert úgy irigyeltük.  Mondom, én úgy irigylöm mikor szépen fel vannak öltözve, s egy táskát vesznek a vállukra s mennek. No, aztán jutott nekünk is gyári munka.” (Nő, 73 éves, nyugdíjas, cérnagyári munkás)

A férj és önmaguk megnyugtatásaként értelmezem azokat a kijelentéseket, amelyek arra vonatkoznak, hogy csak ideiglenesen szerettek volna munkát vállalni, majd visszatérni az otthoni és a mezőgazdasági foglalkozásba. Erre nem került sor, mert a nyugalmazásig ott maradtak, ami átlagosan húsz év ledolgozását jelentette abban a gyárban és sokszor ugyanazt a tevékenységi mozzanatot végezve. Elbeszélőim stabil munkaerőnek számítottak. Ennek indoklását a gyerekek iskoláztatásának költségei, és az anyagi biztonság jelentette.

A falusi környezetből való kilépés és a gyári közösségbe való beilleszkedés kettős megterhelést jelentett, derül ki az alanyaim által megélt tapasztalatokból. Ez a kettős teher az alkalmazkodás és a beilleszkedés nehézségét jelentette az új környezetbe.  Összeegyeztetni és beilleszkedni a korábban ismeretlen közösségbe, olyan szocializációs”képességeket” igényelt az újonnan érkező asszonyoktól, amelyeket a falusi, otthoni környezet nem várt el tőlük.  Összegezve: a frissen munkát vállalt és a gyári környezetbe bekerült nő új kihívása az alkalmazkodás az új munkakörnyezetbe, és a tervezett munka teljesítése volt. A differencia elmélet szerint a keresőmunkához a munkavégzőt nem köti annyira személyes viszony, mint a házimunkához ezért a nő a házimunka elvégzésének minél tökéletesebb elvégzésére törekszi, ezzel szemben a keresőmunkához nem fűzi személyes viszony, és az csak az egyéni feladatokra koncentrál.(Ostner, 1990). Ezzel szemben, interjúim elbeszélései és beszédmódjuk alapján úgy gondolom, hogy a személyes kötődés és a munka tökéletes elvégzése meghatározta a gyári munkát ugyanúgy, mint a háztartásban ellátott feladatok elvégzését. 

„Itthon úristenösön tudtam dolgozni, de, amikor bémentem, s a géphez  beraktak ..olyan össze vissza volt hasadozva az újam, hogy a szál nem ment keresztül az újamon, mindenhova akadt belé, mert hát ugye mi falusiakul, gyomlálsz, kapálsz, s mit tudom, s a kezed olyan durva lett..semmiféleképpen nem tudtam a normát teljesíteni." (70 éves nő, cérnagyári munkás, jelenleg nyugdíjas) 

Ez az interjúrészlet is jól tükrözi azon nehézségeket, amelyek a munkába állással jártak. A városiak és a falusiak közti különbség érezhetően jelen volt a gyárakban, főként abban az időszakban, amikor még a közösség frissen alakult ki. Az interjúk hangvétele és a szóhasználat is e különbségtételt kedvezőtlenül megélt élményként tünteti fel. A városiak, legalábbis a munkaközösség kialakulásának a kezdetekor külön csoportot alkottak, ugyanígy a falusiak is, és, ahogyan a fentebb idézett interjúban is megjelenik, az újonnan érkezett falusi munkásnő meg kellett „válogassa”, hogy melyik oldalra áll.

„Biza nehéz volt… nehéz volt bé avulni a munkatársak közé, mert ugye idegen volt az ember, s akkor ugye voltak városiak s voltak falusiak. Meg kellett válogatni, hogy melyik oldalra állj.”(Nő, 70)

Az ilyen típusú ellentétek az évek során megszűntek, az azonos környezetben végzett munka és a hasonlóan megélt események következtében.

„Na, de osztán úgy essze szoktunk, ugye annyi éven keresztül, hogy aztán már mindegy volt, ha városi, ha falusi, mind egyformák voltunk. Az elejin érződött, mert meg kellett gondold, hogy hozza merj-e szólni, vagy így-e, úgy-e, mert azért a városi városi s a falusi falusi..de aztán összeforrtunk.” (Nő, 73)

A városiakkal kapcsolatban megfogalmazott érzések leginkább a gondtalannak tartott életvitelhez kapcsolódnak. „...hát könnyebb, ők blokkba laktak, azok, amikor vége lett a gyárnak, mentek haza, ebédeltek s egyszer megpihentek, igen, de nekünk előbb haza kellett jönni, s menni kellett a mezőre.” (Nő, 73 éves, cérnagyári munkás)

Ezt úgy értem, hogy a diskurzusokban több alkalommal is megfogalmazódtak azok a gondolatok, amelyek arra vonatkoztak, hogy városi asszonyok életvitele sokkal kedvezőbb feltételeket biztosít a munkásnőknek. A folyamatos kimerültség állandó velejárója volt a faluról bejárt asszonynak. A nyolc óra ledolgozása után a városi munkásnőt nem várta otthon mezei munka, a gazdaság ellátása, csupán a háztartási munkák elvégzése maradt elvégezendő feladatként. A munkába állás kezdetén a nehezen teljesített normát a városi munkásokéhoz képest a fentiekben megfogalmazott magyarázatokkal kompenzálták.

„Nekik azért könnyebb volt, mert ők hazamentek, a nyolc órát ledolgozták, hazamentek s ők tudtak     pihenni. Ugye nem úgy volt...Mi hazajöttünk, ebédeltünk, általöltöztünk s nekünk menni kellett a mezőre, s biza nehéz volt.”(Nő, 70 éves)

A gyárban kialakult közösségekre az elbeszélőim mindegyike nosztalgikus hangvételben emlékszik vissza, és szívesen idézik fel azt. A bérezés az egyénileg teljesített normák által meghatározott volt. A munkavégzés ideje alatt a munkások közti interakció minimális volt, a gépek zaja és a meghatározott norma teljesítése következtében. Szoros kapcsolatok főként a közvetlenül egymás mellett dolgozók között alakultak ki, a közelségből adódóan. E kapcsolatok tartósak és szilárdak maradtak a munkakapcsolatok megszűnése után is. Sokat elhangzott kijelentésként fogalmazódott meg, a valahova tartozás hangoztatása, abban a kontextusban, amikor a munkavállalásra adtak magyarázatot az alanyok. A gyárak egy olyan közösséget formáltak és alakítottak ki, amelyekhez a nők szívesen tartoztak, és ez által nemcsak a biztos jövedelem volt a fő motivációs tényező.     

„Jó élmény volt, na..erősen szerettem, s engemet is szerettek, amikor én jöttem el nyugdíjba, abba a szekcióba, ahol én dolgoztam, mindenki megsiratott..szóval én is szerettem az egész munkaközösséget, s ingömöt is szerettek, mert senkinek sem tettem keresztbe, semmit sem, egyszer sem..én szerettem azt a társaságot, aki a környezetemben volt.”(Nő, 74 éves)

A folyamatos és tartós együttlét a gyáron belül, kialakított bizonyos belső normákat és szokásrendszert, amelyek betartása mindenki számára elfogadott és természetes volt. A szokások, amelyekről az interjúk alapján képet alkothattam az a névnapok megülése,  a „cigánykassza” bevezetése, és a halálesetek során  való pénz gyűjtéseket foglalták magukba. Ezekről a szokásokról a továbbiakban kialakított kategóriák tagjai is említést tesznek. A névnapok megünneplése nem mindig volt jellemző, és ha meg is tartották, az csak a vezetőség, igazgatóság távollétében lehetett, mert ezt „nem szabadott” (nő, 73 éves). Megünneplésük is a közösségi hovatartozás érzését erősítette meg. Interjúalanyaim közül ketten beszámoltak az úgynevezett”pityókasütésről”. Erre a festődébe kerülhetett sor, a gőzgépek által kibocsájtott hő felett. Ez ritka és várt eseménynek számított, a közös élmény, a titokban elkészített és elfogyasztott eledel szintén a munkaközösség belső kohézióját erősítették. Az interjúk hangvétele és a megfogalmazás alapján ezt a szokást a vezetőség szigora vagy akár a rendszer elnyomásával szembeni, valamiféle titkos”lázadásaként” értelmezem.

„Volt, hogy vittünk pityókát, s megsütöttük, pedig nem szabadott.(…) Amikor éjszakai váltásban dolgoztunk, csak akkor csináltuk, de csak egy hónapban egyszer, vagy kéthavonta fordulhatott elő. Szerettük, mert sokat kacagtunk, s csak mi tudtuk. (…) nem kínáltuk volna meg Őköt  [a gyári vezetőséget], az biztos.” (Nő, 73)

A kommunista párt jelenléte a gyárakban olyan szinten volt meghatározó, hogy a mindennapi beszélgetések során a munkások nagyon odafigyeltek arra, hogy miről beszélnek, azaz egyfajta belső cenzúra volt, a megfigyelésnek a tudata. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan jelen volt a rendszer, akkor is, ha nem is beszélnek róla. Ahogy az alábbi interjúrészlet is tükrözi, ebben a generációban a kommunista ideológiához való viszony nem mutatkozott meg, és nem volt meghatározó a mindennapok szintjén. A rendszer a munkásokat az „élmunkás” kitűntetéssel kívánta ösztönözni a nagyobb teljesítményre. Ennek kiérdemelése a név kifüggesztésével, és pénzjuttatással is járt. Az interjúkból is kitűnik, hogy az élmunkás kitűntetés nehezen megszerezhető és megbecsült rangot jelentett.

„Arra vigyáztunk örökké, hogy olyant ne mondjunk, ami törvényellenes.. s aztán, ugye voltak pártok, s párttagok, voltak pártgyűlések, s aztán mi azzal nem foglalkoztunk.(…) Azt, hogy élmunkás legyél, azt ki es kellett érdemelni, az jó kellett dolgozzék, hogy őt kitegyék élmunkásnak. Én örökké olyan középúton haladtam, nem is  törekedtem arra, hogy élmunkás legyek.” (Nő, 71)

Egy másik és egyben a legmeghatározóbb teher, ami még jellemző e kategóriában szereplő nőkre az a hagyományosan női szerepek ellátása a gyári munka mellett Majd alább látni fogjuk, hogy ez a kettős teher az eltérő élethelyzetekben ugyancsak előforduló nehézség, amelyek a családos asszonyok mindennapjait átszövik. A családon belül a fizikai munka terhei igen egyenlőtlenül oszlottak meg.  A terhek jelentős része a nőket illeti. E kettős szerepben való helytállás teljes embert kívánó feladat. A társadalmilag és kulturálisan meghatározott normák az interjúk alapján is kirajzolódott kép szerint, jelentősen megszabták azt a keretet, amelyben a nők a háztartási, gyereknevelési feladatokat el kellett lássák. A gyári munka pénzt hozott, anyagi biztonságot jelentett, ami egyes esetekben a gyerekek taníttatására, más esetekben építkezésre szántak. A nők munkába állásával nem történt meg a férjek esetében az a változás, hogy átvállaljanak bizonyos feladatokat a feleségtől. Ebben a kategóriában az anyák munkavállalásának idején a gyerekek már nem csecsemők voltak, így a gyerekek felügyeletének megoldása könnyebben megoldhatóvá vált. A családi munkamegosztás nem igazodik eléggé a társadalmi munkamegosztás változásaihoz. A háztartási feladatok átvállalásában a nagyszülők szerepe jelentős, vigyáznak a gyerekekre, elkészítik az ebédet, ezáltal is könnyítve a feleség terhén.        Az asszonyok munkavállalása valamelyest módosítja a családon belüli munkamegosztást, de jelentősen nem változtatja meg azt, hiszen a feleségre marad a házon belüli tevékenységek zöme.

„Amíg anyósom bírta magát, addig ő a főzést elrendezte, kihagytuk neki, úgyhogy mi, amikor hazajöttünk, készételhez jöttünk. De mikor annyi idős lett, hogy már nem bírta, akkor én főztem meg a másnapi ebédet. S amikor hazajöttünk, kivettük s csak annyit melegítettünk meg, ami aznapra való... Nehéz volt, mert egyéb dolog is volt.” (74 éves nő)

A múlt rendszerre való reflektálás egy találó interjúrészlettel összegezhető: „ az is volt olyan, mint ez.”( nő, 70 éves). A kommunista rendszer elítélése főként a rendszer ideológiai alapját célozta meg, a mindennapi, gyakorlati szinten pedig a stabil munkahely és az anyagi háttér biztosítását mindenképp pozitívan élték meg és a rendszer egyik legjobb megvalósításának tekintették.

Szakképzettek

A különbség, ami az e kategóriába tartozókat elkülöníti, azt az alcímben megfogalmazott jelző tükrözi. Fiatalabb generációt foglal magába e kategória, így a szakképesítés az eltérő élethelyzet velejárója is.   A különbség nemcsak ebből adódik, de lényegesen meghatározó alanyaim beszámolói alapján, mivel a szakiskola előrevetítette, és mint egy természetes velejárójaként tüntette fel a munkába állást. A szakképesítés megszerzésével egyesek a gyáron belül kisebb karriert futottak be: korábban betanított munkatársnőik csoportvezetőjeként, akár műhelyfőnökként is dolgoztak.

„…ugye én se tudtam mindig a normát csinálni, de hamar belejöttem, jó munkásnak számítottam, és ugye elvégeztem a szakiskolát is, s addig, hogy beraktak mesternőnek a munkatársaim fölé. S akkor furcsa is volt, s nem is mindenkinek tetszett, de én úgy éreztem, hogy azé’ ezért megérte úgy dolgozni, s több pénzt is kaptam, s  akár hogy is, de  számított.” (55 éves, nő, varrodai munkás)

Az idősebb korosztályétól eltérő élethelyzetet a kommunista rendszerbe behozott folyamatos szabályozások teremtették meg. A változásokat értem én arra, hogy a gyárak és a termelés bővülésével, munkahelyek megteremtésével a férfi munkaerő bevonása is szükségessé vált. Az ebbe a kategóriába sorolt asszonyok munkavégzésének időtartama a kommunizmus időszakát és a rendszerváltás utáni időszakot is magába foglalja. A munkavégzés folytonosságát megtörte a rendszerváltás, amely, egy részt, bizonytalanságot, másrészt pedig új lehetőségeket kínált a munkásnők számára. Ennek a megélésére, a diskurzusok szintjén, eltérő túlélési stratégiák rajzolódtak ki.

„Nagyon érződött a fordulat [a rendszerváltás], hát egyre kevesebb munkát kaptunk, s kellett leépítsék az embereket, s azért rossz volt biza, s mihelyt egyik vagy másik kapott munkát, hol Magyarországon vagy hol itt, hol ott, akkor ment is el, hogy a másik tudjon még ott dolgozni a gyárba. Én is eljöttem, s kaptam egy vendéglőbe munkát, s én meg is tanultam a szakácsnő szakmát, s most is azt csinálom. De sokan elmentek Magyarországra, mert azt gondolták, hogy ott jobb lesz...” (54 éves nő)

A szakiskola elvégzése e korosztály számára természetesnek vélt velejárója volt az életnek. Ennek elvégzése szakmát és munkahelyet, ezáltal stabil anyagi hátteret is biztosított az ott frissen végzett diáknak. Ezzel a szülők is tisztában voltak és itt már nem volt megkérdőjelezhető más alternatíva. A továbbtanulás lehetősége többek esetében felmerült, de a szülők befolyása, a családban betöltött legkisebb testvér szerep és a környezet, értem itt a barátnőket, a szakiskola elvégzésére és a munkába állásra sarkalta a tanulni vágyót.

„Mivel, hogy én voltam a legkisebb a családban, leghamarabb kellett dolgozzak a családban. Én már 17 évesen kellett menjek dolgozni. S olyan iskolába jártam, hogy inas szakiskola volt, Megyesen.”(Nő, 57 éves, cérnagyári munkás)”

„Akkor mindenki odament, egy , ahogy megindult, mindenki oda ment..az nem volt elfogadva, ha valaki nem ment be dolgozni.    Olyan nem volt régebb, hogy valaki ne menjen valahova dolgozni. Azt úgy kinézték...” ( Nő, 54 éves)

A környezet, ahogy az interjúban is elhangzik azt, aki nem járt be dolgozni a gyárba, kinézte, ami az egyik legsúlyosabb szankciónak számított a faluban. A társadalmi elismerést, megbecsülést nyújtó városon történő gyári munka vállalásának meghatározó tényezőként fogalmazható meg a közvetlen, illetve a szélesebb társadalmi környezet elismerése, megbecsülése. Az itt munkába állt lányok az előző kategóriába tartozókkal ellentétben még a családi környezetből kerültek be a gyárakba. A családok számára a gyerek munkavállalása a jövedelem kiegészítést szolgálta, bevásárlásra vagy nagyobb testvérek iskoláztatására fordították a jövedelem, jelentős részét.

„Mivel én voltam a legkisebbik, a leghamarabb kellett dolgozzak. A nagyobb testvéreim iskolába voltak, s akkor nehézségek voltak, erősen nehezen tudtak a szülők magukra boldogulni..s akkor és már 17 évösön kellett menjek dolgozni a cérnagyárba, hogy tudjam segíteni őket.” (Nő, 52 éves)

A lányoknak a munkába állás egyfajta függetlenséget is jelentett, abban az értelemben, hogy a bérezésből jutott új ruhákra és más fogyasztási cikkekre is, amit egyébként nem engedhetett volna meg magának. „Moziba jártunk mi is, randizgattunk, ahogy más fiatal is.”(J.I, 55 éves)”.

A nő az, aki a családi jövedelem nem kis hányadát termeli meg, ezen kívül a háztájiban végezendő mindenfajta mezőgazdasági munkát is ellátja. Munkája mind a társadalom, mind a család szempontjából nagyon jelentős Az ismerkedés színterei kibővültek, azáltal, hogy új környezetbe kerültek, de a párválasztás csak a közösség falain belül valósulhatott meg, mert a közösség normái, gyakorlata ezt írta elő. Az endogámia, kényszerítő erejű hatása még nagyon erősen kötődött az emberek erkölcséhez.

„Mikor először szabadságra mentem, akkor a barátnőmmel elmentünk a tengerre, de megegyeztünk, hogy senkivel szóba nem állunk, mert ugye a faluból nem engedtek ki, hogy férjhez menjünk egyebüvé, nem szabadott másokkal szóba állni.(…). Csak a faluba szabadott férjhez menni, ott a gyárba udvarolgatott valaki, ott jött át hozzám a gépökhöz, s édesanyám látta, hogy jön hozzám az az András, azt mondta, ha még egyszer meglátja ott mellettem, a söprüvel összetöri még a gépeket is közöttünk.”(Nő, 54 éves)

Az újonnan férjhez ment fiatal lány tehát a falun belül választott párt magának, de már, mint saját munkahellyel és jövedelemmel rendelkező fél lépett be a házasságba. A másik sajátossága e csoportnak, hogy a férj is foglalkoztatott volt, legtöbb esetben ő is a közeli városban. A család eltartása mindkét fél számára egyforma feladat, viszont az asszonynak a háztartáson kívüli kapcsolatai miatt, fokozatosan megoszlik a család kifele való képviselete, amely korábban a férj monopóliuma volt. (Shadt, 2003)  A férjek a családi feladatok közül elsősorban és legnagyobb mértékben a megélhetést segítő, önellátó termelőmunkában vesznek részt. Feltételeztem, hogy a hagyományosan női és férfimunkának tekintett feladatok elvégzése azáltal, hogy mindkét fél munkába állt, megváltozik. Kutatásom során azonban kiderült, hogy a hagyományos női munkákat továbbra is a feleségek, anyák végzik, akkor is, ha a nő  „dolgozó nő”. A feladatok egy részének átvállalása a férj részéről nem minden családban volt általános.

„Ugye nekem ott volt a munka a gyárban, s haza mentem, s várt a mosni való, a kert, s egyéb, s volt, hogy Ő már rég otthon volt, de semmi pénzé nem csinálta volna meg, azt én még meg kellett csináljam, s csak utána pihenhettem, s ez így volt.” (56 éves, nő)

A frissen kialakult háztartások megkövetelték egy új, a családon belül érvényesülő szokásrendszer kialakítását, amelybe beletartozott az anyagiak beosztása, egymásra szánt idő eltöltése, később pedig a gyerekek nevelésének, felügyeletének a megoldása, és nem utolsó sorban a háztáji, és mezőgazdasági munkák ellátása. A családfenntartó szerep ellátása mindkét fél feladata. Az előző kategóriához hasonlóan a nőnek, a feleségnek, családanyának a legnagyobb kihívása a munkahelyen és a családi, otthoni környezetben való helytállás, a rendszer által megszabott keretek között. E terhek könnyítésére az esetek többségében jelen vannak a nagyszülők és a rokonok, természetesnek tekintett volt, hogy a nagycsalád, amiben csak tudta, mindenben segítette a friss házasokat, mert ez, a rokonság jogán járt az embernek. A nagyszülők segítsége azért is volt könnyen megoldható, mert a családok többnyire közel éltek egymáshoz. „Szerencsére volt segítség, hát az anyósomék, és édesanyámék átjártak, az volt jó, hogy itt laktak a szomszédba, szinte egy udvaron belől, így hol az egyik, hol a másik jött át segíteni.”

A gyereknevelési szabadság 112 napot jelentett ebben a rendszerben, ami nagyon kevésnek bizonyul, így a kismamák többsége, ahogy elbeszélőim is, majdhogynem a szülésig dolgoztak, hogy a kapott gyereknevelési időt a már megszületett gyerekre fordíthassák. A letelt nevelési időszak után az anyák újra munkába álltak, így a csecsemő gondozása áthárult a nagyszülőkre. Egyik alanyom interjúrészlete sokatmondóan szemlélteti a kismamák ilyen fajta nehézségét. „ Folyt el a tejünk a gép mellett.” (A. P, 53 éves). A gyerekek felügyeletétbe és nevelésükbe a férj bekapcsolódott, átvállalta azokban az esetekben, ha a feleséggel ellenkező váltásban dolgoztak. Ilyenkor a férj szerepe a gyerekek megetetését is magába foglalta. Az előző kategóriával ellentétben, a férj itt már átvállalt bizonyos feladatköröket a feleségtől.

„Igen, soha egy panaszom nem lehetett rá, amikor nem voltam s ő nem dolgozott, úgy rendezte a gyermekeket, hogy egy szavam nem lehetett...akkor nem voltak ezek a pelenkák, olyan Ágnes pelenkák voltak, na azt úgy megtanulta, hogy egy kettőre tisztába tette a gyermeket..” (52 éves, nő)               

A férj és feleség egymásra és a családra szánt ideje nagyon minimálisra csökkent, többnyire a hivatalos szabadnapokra korlátozódott, amelyek a Május 1 és Augustus 23 napokat jelentették. Ennél a generációnál már megjelenik a szabadidős tevékenységekre fordított együtt töltött idő igénye, amelynek eltöltése többnyire a közeli üdülő településeken (Szováta, Szejke) valósult meg. A csoportos kirándulások a „zöldbe” a falusi környezetből kikerült baráti társasággal valósultak meg, ezek jelentették a „ majálist”.

„Vártuk a május elsejét, mert az szabadnap volt, akkor nem kellett menni dolgozni. Olyankor mindenki megindult, mi kimentünk az erdő alá, a zöldbe, általában a mi korosztályunk, azok, akikkel úgy összeszoktunk, s jóban voltunk... jók voltak, szekerekkel mentük, s vittük az ételt, s jó hangoson kacagtunk s énekeltünk. Így telt akkor nekünk a majálisolás.(…)” (55 éves, nő)

A rendszer a katolikus egyházi ünnepek megülésére nem hagyott jóvá szabadnapokat, a munkából való hiányzást is súlyosan megbüntették ezeken a napokon. A karácsony megünneplése, de főként az azt szimbolizáló karácsonyfa állítás nem maradhatott el a családokon belül, ennek megoldására a nagyszülők bevonásával került sor. „Mire hazaértünk a gyárból, az angyalnak el kellett jönni, s a karácsonyfa fel kellett legyen díszítve.”(J.I.,55 éves)

A városi munkavállalás nehézségei közé sorolták elbeszélőim a munkahelyre való bejutás körülményeit is, az ingázást. A munkahelyre való bejutást a rendszer autóbuszokkal próbálta megoldani. A biztosított maximum három autóbusz kevésnek bizonyult, mivel a legtöbbször több falut is érintő járatok amíg elérték Malomfalvát zsúfolásig megteltek, így a felszállást és az utazást rendkívül megterhelőnek és kíméletlennek élték meg alanyaim. Ha késett a munkás, az órabéréből levonták a hiányzott időmennyiséget, és a szakszervezetekhez benyújtott panaszok sem találtak meghallgatásra. A buszozás körülményeit enyhítendően az asszonyok a gyárban és a járatokon kötött ismeretségek révén próbálták enyhíteni. Ez azt jelentette, hogy a szomszéd falvakból érkező munkások, helyet „foglaltak” a felszállóknak. A buszokon kialakított ismeretségekre még ma is szívesen emlékeznek vissza elbeszélőim.

„Sokan voltunk a buszokon, azelőtt a bálokon ismerkedtünk, de így találkozhattunk az alföldiekkel, ott ismertük meg őket, ők minket, azelőtt nem is ismertem a környéket... Jó hangulat volt a buszon örökké, jó volt, mert meg is pihentünk, ha le tudtunk ülni, de jól is éreztük magunkat. A buszon is egy ilyen szórakozás alakult ki, tudod-e. Ha valakivel találkozunk, akkor úgy örvendezünk egymásnak.” (nő, 56 éves) 

A gyári munka első benyomása különbözőképpen változott alanyaim körében. A szakiskola évei alatt a lányok gyakorlati képzése a leendő munkahelyeken valósult meg. A lányok elképzelései a gyári munkát és az ottani közösséget illetően változóak voltak. Egyesek az első tényleges munkanappal szembesülve nem tartották elképzelhetőnek, hogy életük hátralévő részében csak azzal foglalkozzanak, fiatalként és kezdőként nagyon nehezen sikerült elfogadni az ottani körülményeket és jól teljesíteni.

„De aztán, amikor lementünk legelőbb a gyárba. Én mikor megláttam, bevittek a legelső szintre, ahol a kész termékek vannak..az a gőz, s ott egy csomó idősebb asszony dolgozott s mind olyan nagy darabok, s attól a gőztől a hajuk olyan kócos volt, tudod-e... mondtak, mondtak, osztották az ügyeiket. S ott dolgoztam az első nap, s én azt hittem meghalok, nem létezik, hogy én kibírom ezt... már nem volt, amit csinálni, s ez aztán eltelt valahogy.” 

(H. I., 53 éves)

A nők körében a gyári munka nehézsége eltörpült az ott szerzett tapasztalatok, a jó közösség és a kialakult tapasztalatok mellett. Az elbeszélők nemcsak a lakóhelyet, hanem a munkahelyet is olyan értékként jelenítik meg, mint amihez évtizedeken keresztül kötődtek. Az elbeszélések alapján úgy tűnik, hogy a gyár és egyén között erős kötődés alakult ki. A fiatal és tapasztalatlan asszony számára a gyári közösség egyfajta tanulási közeget jelentett, ahol tapasztalatokat cserélhetett, a mindennapok során alkalmazható praktikákat sajátíthatott el. Kiderült, hogy a gyárba bekerült lányok többnyire egykorúak voltak, ami már eleve megteremtette azt a közeget, ahol a beilleszkedés, alkalmazkodás könnyen ment. Az idősebb generációval ellentétben, akik már a háztartás fenntartásához szükséges tudnivalókat az otthoni környezetben és az anyós segítségével elsajátították, addig ezek az asszonyok a „ gyárban tanultak meg sütni, főzni”. A közösség hangulata megteremtette azt a környezetet a munkás számára, ahova szívesen járt, jól érezte magát.

„Volt egy olyan jó oldala a Cérnagyárnak, hogy mind fiatalok voltunk. S mind azután mentünk férjhez, ahogy bekerültünk. Én elmondhatom, hogy ott tanultam meg sütni, főzni, bent a cérnagyárba. Minden fiatalasszony otthon sütött egy tésztát hétvégire, mert ugye, akkor nem lehetett édességet kapni, s mindegyik hozott be hétfőn egy-egy szeletet, s amelyik nekünk megtetszett, annak hamar írtuk le a receptjét, s addig sütöttük, amíg jó lett. (…) Ez úgy hihetetlen, hogy ott tanultam meg, de így van, mindent ott tanultunk meg.” (S.M.,54 éves)

A munka során, mint a gyári munka egyik szükségszerű velejárója a munkatársak között kialakított egy nagyon bizalmas légkört, amelynek leírását a diskurzusokban folyamatosan visszatérő elemmel jellemezném, és ez pedig, a kapcsolatok szinte testvérivé alakulását illetik. Az egyes csoportokon belül a munkások a családon belüli, személyes és intim problémáikat is megbeszélték. A munkavégzés ideje alatt nem kerülhetett sor a beszélgetésekre, a szünetek szolgáltatták azt az időt, ahol a dolgozók beszélhettek egymással. Az emberek közé kerülést, mint a munkavállalás egyik meghatározó motivációját határozza meg H. Sas Judit (1976). Úgy gondolom és az interjúk is alátámasztják e kijelentést, miszerint a nők esetében fontos kritériumnak számított munkavállalásuk szempontjából, hogy közösségben és társaságban dolgozzanak.

„Nagyon jó közösség volt, de sokat nem tudtunk beszélgetni munka közben..minden nap volt egy ilyen kicsi időd, amíg kávéztál, azalatt te megtudtad, hogy Udvarhelyen mi történt, Szentkirályon mi történt, Oroszhegybe mi volt,  vagy Kecsetbe, s akkor eltudtunk beszélni mindent.” (S.M, 54 éves) .

A rendszerben „nem lehetett semmit se kapni”(B. E. ,55 éves), a fiatal asszonyok azonban igényt tartottak arra, hogy az éppen aktuális divatot kövessék, a ritkán és nehezen beszerezhető fogyasztási cikkeket beszerezzék. A falusi közösségben az alkalmanként megrendezésre kerülő bálok adták azt a színteret a lányoknak, ahol a divatban való jártasságukról számot tehettek. E bálok és az ez köré szerveződő normák megkövetelték a lányoktól, hogy minden alkalomra új ruhakölteményben jelenjenek meg. A városi környezet és a gyárakban kialakult kapcsolatok közvetítették az asszonyok számára a követendő divatot. A fiatal asszonyoknak meg folyamatosan meg kellett felelniük a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak. Az áhított nőideálhoz először külsőségekben próbáltak alkalmazkodni. A rendszer kínálta ruhanemű a konfekciók termeléséből kikerült darabok voltak, amelyeket a városban könnyen beszerezhettek.. A nagyvárosokba beérkező külföldi árucikkek azonban újdonságnak, és áhított termékeknek számítottak. A legújabb darabokat mindenki igyekezett beszerezni, gyűjteni és félretenni a pénzt az áhított darabra A munkásközösség tagjai közt mindig előfordult egy –két ember, akik jövedelmüket kipótolva, és az elbeszéltek alapján a közösség jótevőinek számítva utaztak el nagyobb városokba (Arad, Bukarest), hogy a kívánt termékeket beszerezzék, és a gyárakban eladják. Ezek beszerzésére a gyáron belül csak titokban kerülhetett sor, mert a gyár vezetősége illetve a kommunista hatalom tiltotta és büntette is az ilyesfajta interakciókat. A munkásnők jól tudták, hogy ki az, akihez fordulhatnak, s ki az, akit besúgóként tartottak számon. A köztük lévő viszony nem volt bizalmas, mégsem vezetett ellenséges viszonyhoz, közömbösek maradtak. A bizalom, amit ez a tevékenység megkívánt és a közös élmény egyfajta egyenlőség és összetartozás érzését váltotta ki a munkatársak körében. Arra is volt példa, hogy a vezetőség tetten érte az éppen zajló cserét, amelyet szankcionáltak.

„Elmentem Aradra, mert a szomszédasszony oda ment férjhez, s nagy divat volt a dzsörzé ruhának való, s vettem egy csomó anyagot, kávét, kézbalzsamot, Amo szappant, ezek voltak, ami ment, s itt nem lehetett kapni… S nekem azt mondta a mesternő, amikor észrevette, hogy ha még egyszer meglát engemet árulni, neki egy lejibe kerül, s a feketekocsival elvitet.” (54 éves, nő)

A sokszor fenyegetést jelentő büntetés legtöbb esetben elérte a célját, mivel az árucikkek behordása és eladása megszűnt a büntetett részéről. A büntetés fizetéslevonást vont maga után legtöbbször, a „fekete táblára” [A megkövetelt normát nem teljesítők listája] való felkerülést, vagy a „fekete kocsival” való fenyegetést jelentette, ahogy a fenti interjúrészletben is megjelenik. Az alább bemutatott interjúrészlet egy olyan alanyomtól származik, aki élt a behozott árucikkek megvásárlásával, és eladásával, ugyanakkor egy alkalommal a műhelyvezetőnek sikerült „rajtakapni”. A gyárban őket a „feketézők” címkével illették.

„A feketézőkre térek vissza: elmentek Aradra, ott volt egy olyan   jó piac, ahol mindent lehetett kapni, valahogy átal hozták a határon. Ezek a jó blúzok, vagy a budapesti táskák, lakktáskák, ezek mind oda Aradra jöttek be, s akkor innen valaki ment, onnan megvette   s itt a gyárban árulta. S akkor hamar futtunk össze, s mindenki egy olyan blúzot vett, vagy egy olyan táskát… S aztán addig hozta, amíg mindenkinek lett.”

(S. M. 54 éves)

A munkások nagyobb teljesítményre való ösztönzése a szocialista rendszer gyáraiban folyamatosanjelen volt, és a közösségen és a rendszer elismerését hivatott elérni a munkásnők körében. A dolgozó nő legnagyobb erénye a munka és a produktivitás. A legjobban teljesítő nőket az „élmunkásnő” címmel illették, ami azon túl, hogy a vezetőség és ez által a rendszer részéről egy megbecsülést és elismerést nyújtott, a közösségen belül is egyfajta elismerést, presztízst jelentett. Az élmunkásnőket kötelezték a pártba való beállásra, ugyanis ennek elmulasztása az élmunkásnői juttatásoktól való megvonást jelentette.

„Én élmunkásnő is voltam, s ha nem álltam be a pártba, akkor azonnal elvágták ezt, tehát, hogy nem lettem élmunkásnő, az pedig azt jelentette, hogy se prémiumot nem kaptam, se szabadságra nem mehettem, amikor akartam, se gyűlésen nem szólhattam hezza...” 

(53 éves, nő, cérnagyár)

Az élmunkásnők anyagi prémiumot is kaptak, ami elegendő motivációt teremtett, ahhoz, hogy a teljesítményét továbbra is a legjobb szinten tartsa. Alanyaim körében is találunk élmunkásokat, akik ezt az elismerést, az elbeszélés módja alapján nagyon kitüntető és megbecsült rangként élték meg. „dolgoztam rendesen, még élmunkásnő is voltam.” (S. M., 54 éves) Az, hogy kommunizmushoz való viszony és a párttagság mit jelentett számukra, az ott való részvétel milyen megkülönböztetéseket, és elnyomást jelentett számukra, azt a lenti idézet is sokatmondóan szemlélteti. A párttagság nem jelentett aktív politikai részvételt elbeszélőim körében, csupán a pártgyűléseken való részvételre korlátozódott, és az itt való részvételt is erősen meghatározta az akkor elnyomást gyakorló rendszer.

„A politikába nem merültünk belé, tudja a fene, ott egymás között nem politizáltunk. A gyűléseken, az elején hagyták, hogy hozza szóljak, de fokozatosan úgy megtanítottak hallgatni, hogy a gyűlés úgy lejárt, hogy amit ők mondtak, az jó, igen, s kész. Semmit se merünk szólni. Nem így mondták, egy az egybe hogy ne szólj semmit, mert elvitetünk, hanem úgy benne volt, úgy érződött a gyűlés után, hogyha te valamit hozza szóltál, akkor egy hétig nem kaptál anyagot, gépet, hogy ne tudj haladni, s akkor tettek ki a fekete táblára, hogy elmaradott vagy.”(54 éves, nő)

A gyári, kollektív identitást erősítő szokásokat vezettek be a munkásnők itt is. A közösségek tagjai igényt tartottak ezek megünneplésére, és ennél a generációnál megjelenik a gyáron kívüli helyeken, cukrászdákban, vendéglőkben való megünneplés. A faluról beérkező munkásnőt a gyáron belül ért megkülönböztetések a falusi mivoltukat és a fiatalságukat célozták. Ez jelentette azt, hogy a tapasztalatlan és újonnan beérkező munkásnőt az egyik termelési mozzanatról folyamatosan áthelyezték egy következőre, ami azzal a hátránnyal járt, hogy nem tudta a kiadott mennyiségű munkát elvégezni, így élmunkás sem lehetett. Alanyaim számára ez a falusi identitásuk megkülönböztetését jelentette a városiakéval ellentétben.

„Mikor én bekerültem, ugye én kezdő voltam, s olyan volt a mesterem, hogy mikor valaki ment szabadságra, akkor engem tett az ő mozzanattjára, mikor ment a másik, akkor az ő helyébe. Sokszor jöttem ki sírva, hogy én minden nap más mozzanatot kell csináljak..”

(53 éves, nő)

A rendszerváltást követő éveket a gyárak privatizációja, majd bezárásuk követte. A rendszerváltással kapcsolatban alanyaim elvárásai többnyire hasonlóak. Az elképzelések a szabadabb és reménytelibb lehetőségek köré fonódnak. A gyárakba fokozatosan bekövetkezett csőd jelentősen érződött a munkáslégkör és a közösség hangulatán. Az alanyok az állandó munkahely és stabil fizetés nyújtotta biztonságérzetét felváltotta a folyamatos bizonytalanság, amit azelőtt nem tapasztaltak meg. A munkamennyiség jelentősen lecsökkent, a gyár tényleges bezárása előtt már csak napokra beosztva jártak be a gyárakba dolgozni. Többen megemlítik, hogy az ekkor kapott fizetés már annyira minimális volt, hogy az annak megszerzésére fordított munka- és időmennyiség nem volt kifizetődő. Itt sokkal inkább szembetűnik, hogy a munkába való járás motivációja nem a fizetés, hanem a közösségi és a valahova tartozás élménye volt.

„A végén már olyan kevés pénzt adtak, hogy éppen csak munkahelyed volt, de pénzed nem, annyira kevés volt, de mi mégis azt szoktuk meg, s az volt, hogy valahova tartozzunk.” 

(nő, 54 éves)

A rendszerváltás új életstratégiák kidolgozását követelte meg e generáció képviselőitől. Ide sorolható a településen nyíló új gyárakba való elhelyezkedés, ritkább esetben újabb szakma elsajátítása. A falusi identitás, a városon történő munkavállalással már nem járt olyan nehézségekkel, mint korábban, mert az ingázás körülményei javultak, és a gyerekek felnőttek, valamint a mezőgazdaság egyre inkább háttérbe szorult. A nehézség most sokkal inkább az anyagiak beosztását, a megélhetés jelenti, olyan értelemben, hogy a folyamatosan beáramló export termékek, a bővülő kínálat nem jelentette a jövedelem növekedését, azért is mert a gyárak és a munkahelyek jövedelem szempontjából nem szolgáltattak megfelelő megélhetési hátteret.  Többségük mégis inkább könnyűipari gyárakban helyezkedett el, aminek magyarázatául a gyári évekhez kötődő fiatalság, a közösségi élet, a jó hangulat és nem elhanyagolható érvként, a megszokott munka szolgál.

„Modern rabszolgák”

Az alcímben megjelenő idézetet a legfiatalabb generáció csoportjába tartozók jelzőjeként emeltem ki, egyik interjúalany elbeszéléséből. E kategóriába tartozók a kommunista éveket gyerekként, és kamaszként élték meg, munkavállalásuk még a kommunizmus utolsó éveiben történt, az addig még állami tulajdonban lévő gyárakban. A kommunizmushoz fűződő élményeik, tapasztalataik a gyerekkora és a fiatal kamasz évekre korlátozódtak. Az előző kategóriához hasonlóan a szakképesítés az ebbe a kategóriába sorolt alanyok mindegyikénél is jelen volt. A közeli Székelyudvarhely szakközépiskoláiban szerezték meg érettségi diplomájukat. A korosztály képviselői a negyven éves korosztályba tartoznak. A szakiskola befejezése után, ami rendszerváltás előtti pár évben történt, a gyárakba való elhelyezkedés követte. A könnyűipari varrodákban, cérnagyárakban esetenként vas, vagy fémfeldolgozó gyárakba való elhelyezkedést az állam biztosította a frissen végzettek számára.

A lányok a családon belül a szülők után szintén keresőnek, családfenntartónak számítottak. A munkába állás tényezőit többnyire a szülők és a környezet befolyása jelentette. A legtöbb esetben az anya ugyancsak gyárban dolgozott, előfordult, hogy sokszor ugyanoda”szerelte” be a lányát is, így számára természetes volt, hogy ő is ugyanazt a munkát végezze, és ugyanúgy éljen, mint édesanyja és társai.

„Ahogy az iskolát befejeztem, mentem abba gyárba dolgozni, ahol édesanyám volt, nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg máshova is mehetnék, nem is lett volna értelme, ő elintézte, hogy oda felvegyenek, s az nekem pont jó volt.” (44 éves, nő)

A környezet sem arra késztette a fiatal szakképzett lányt, hogy az amúgy is korlátozott lehetőségek közül más utat válasszon, mint a gyári munka. Sokszor már a családi légkörben történő szocializáció is a gyári, varrodai munka irányába egyengette a lány útját. Ilyen eset volt, például, hogy a még gyerek lány varrógépet kapott ajándékba, hogy azzal játszódjon. A gyári munka teljesen elfogadott és megbecsült munkának számított. Egyik alanyom esete példázza jól, az akkori szülők és környezet jelentős befolyását. A lány tovább szeretett volna tanulni, színésznőként képzelte el jövőjét. A család azonban hallani sem akart erről, mondván, hogy az bizonytalan és nem megbecsült szakma, különben is a falu, hogyan fogadná.

„Továbbtanulni, mondjuk én szerettem volna eléggé, de nem engedtek. Vásárhelyre akartam én menni, a színészetire, édesanyámék nem engedtek el, mert persze dolgozni, kellett, pénzt keressünk, mert aki, mit tudom hány éve dolgozik, az már mennyi sokat keresett, s aki tanul annak csak fizetni kell, s ez volt a sláger abban az időben..”

(nő, 44 éves)

A lányok lehetőségeinek a köre nagyon beszűkül, de nem minden esetben jelentett ez terhet. A kommunista rendszer számukra biztosította a munkahelyet, ami biztos megélhetést jelentett. A fiatal nők ezzel a biztonságérzettel kezdték meg önálló életüket. Az akkor még államosított gyárakban alig két - három évet dolgozhattak alanyaim, mivel a rendszerváltást követő pár évben, ahogy már említettem magán tulajdont képeztek vagy bezártak a gyárak. A rendszerváltás utáni rendszer új és sokszor külföldi gyárak megnyitását eredményezte, ami az akkor uralkodó munkanélküliséget hivatott csökkenteni az olcsó munkaerő alkalmazásával. „(…) Hát ugye, ahogy kezdtek bebukni az itteni gyárak, úgy jöttek a külföldiek, németek, olaszok, s akkor nyílott a Norada is, s kezdték meghirdetni a munkahelyeket... tőlünk elég sokan elmentek, én is, csak én később.” (nő, 44 éves)

Az ismerkedés feltételei már nem voltak annyira leszűkítve, mint ahogyan az előző generáció esetében. A párválasztás már megengedett volt a falu határain kívül is, aminek színterei a város, a gyár és a busz volt. A munkába állás után egy két évvel a lányok már férjhez mentek, sok esetben az első gyerek születése még a rendszerváltás előtti években megtörtént. Az akkor még érvényben lévő gyereknevelési szabadság hossza még mindig 112 nap volt, és az ezzel együtt járó nehézségeket még volt alkalmuk megtapasztalni a fiatal anyukáknak. A férj is dolgozni járt, sokszor ellentétes műszakban vállaltak munkát, így próbálva enyhíteni az amúgy sem kedvező körülményeken. A második gyermek születése a rendszerváltás utáni években történt általában. Itt már, ahogy alanyaim is beszámolnak sokkal könnyebb volt, mert a két évre kibővített gyereknevelési már sokkal inkább kedvezett a családnak, a gyereknevelésnek.

A fiatal házasok szántak időt a szabadidő tartalmas eltöltésére, ezek többnyire arra az időre korlátozódnak, amíg még a gyerekek kisebbek voltak, utána, hogy alanyim elbeszélésiből kitűnik, nem volt rá anyagi lehetőség, vagy akár egyszerűen idő. A családban a nő volt, az, aki igyekezett a családot összehozni, közös programokat megszervezni. A kommunista rendszer a gyárban dolgozóknak biztosított üdülőjegyeket, amelyekkel a családok elutazhattak akár a „tengerre” is, ami abban az időszakban az egyik legtávolibbnak számító úti célként volt jelen a köztudatban. „Nagy szónak számított, hogy elmehettél a tengerre, a legtöbben csak ide közelbe, Szovátára, Szejkére, esetleg Tusnádra mentek.”(nő, 43 éves). A szocialista időszak iránti nosztalgikus beszédmód többek közöt az ilyen lehetőségeket tünteti fel a rendszer pozitívumaként. Nehézségek ugyan úgy, mint az előző két generáció esetében a házimunka és a gyári munka kettős terheként jelenik meg, a két munka elvégzésére szánt idő ideális beosztásából származtak.

A gyárba bekerült lányoknak a közösség nyújtotta sok esetben azt a környezetet, ahol az asszony kiszabadulhatott a mindennapok terhei alól, megbeszélve problémáit a kolleganőkkel, barátnőkkel. Az a közösség, ami a gyárban kialakult nem volt az a bizalmas, baráti társaság, mint, ami a falusi közösségben kialakult. A gyárban kialakult normák meghatározták a kapcsolatokat, azt, hogy kivel mennyire bizalmas és milyen viszony alakítható ki. Úgy jeleníti meg egyik alanyom a gyári légkört, mint, ami teljesen elzárt a külvilágtól, saját és közösen elfogadott normák szerint történnek, és zajlanak a mindennapi események. Az ebbe a „világba” és a falusi környezetben való részvétel egy kettős identitás kialakítását eredményezte, és követelt is meg.

„A gyári munkaközösségnek van egy olyan varázsa, hogy úgy mondjam, egészen olyan más világ, kicsi sziget, ott ahol megvannak a normák, hogy te mit beszélhetsz ott el, mit tudhatnak meg a családodról.. tehát azt úgy magadban eldöntöd, de úgy mégis   tartózkodó is legyél, közvetlen is legyél.” (G.K, 45, cérnagyári munkás)

A gyárba való bekerülést és az ott maradtás magyarázatára gyakran hangsúlyozzák, hogy nagy szerepe volt az idősebb generációhoz tartozó kolleganőknek, mert felkarolták és támogatták a fiatal és tapasztalatlan lányokat. A munkahelyre bekerülő fiatalok számára a támogatás rendkívül nagy segítséget nyújtott, mivel jelentősen megkönnyítették a beilleszkedés és alkalmazkodás nehézségeit. Az idősebb kolleganők szerepe gyakran ellentmondásosan jelenik meg elbeszélőim diskurzusaiban: ő volt az, aki támogatott és segített, ugyanakkor ő is volt az, aki megbüntet, ha jónak látja. A fiatalok és az idősebb korosztály közt úgynevezett anya-lánya viszony alakult ki.

„(…) mi úgy az idősebbekkel is barátkoztunk, ők is a barátnőink voltak. Az elejin, mikor bekerültünk a gyárba, akkor sokat segítettek mindenbe, sok dolgot ők mutattak meg, s minden apróságot. S volt olyan is, hogy sokszor megszidódtunk tőlük, mert nem úgy viselkedtünk.(…)”(nő, 44 éves)

A gyárban kialakult közösségek, a megszokott munkatársak, a stabil jövedelem a rendszerváltás után már nem biztosították azt a biztonságot, amit azelőtt, mivel a gyárak lassan bezárni kényszerültek, csődbe mentek. A demokrácia beköszöntével az állam határai megnyíltak, a lehetőségek kibővültek a munkavállalás terén. A rendszerváltás ettől a generációtól is megkövetelte, hogy olyan élet és túlélési stratégiákat dolgozzon ki, amelynek segítségével az új rendszerben „meg tud maradni”. Interjúalanyaim körében a bővülő munkalehetőségek kihasználása az újonnan nyílt gyárak kínálta munkalehetőségek kihasználása jelentette. Ezek a gyárak külföldi beruházók tulajdonában álltak, a munkásokat a magas jövedelemmel és a kommunista gyárak körülményeitől messzemenően jobb munkakörülményekkel igyekeztek toborozni a munkaerőt. Ezek együttesen, elegendő motivációnak bizonyultak, hogy generáció képviselői előző munkahelyeiket felmondva felvételt kérjenek ezekbe a gyárakba. A kezdeti időszak ígéretesnek bizonyult, a munkakörülményeket és a bérezést illetően is. Alanyaim első benyomása az új munkahelyről nagyon pozitív és úgy tűnt, „mintha egy teljesen új világba” csöppentek volna.

            

„(…) erősen, nagyon ... mintha valami külföldre toppantunk volna, mert addig nem volt, azt sem tudtuk, hogy mi az, hogy légkondicionálás, akkor németországi gépek... Nem volt az a hajrá, csak a tieddel foglalkoztál asztalod volt, idő volt rá adva, teljesen mintha a mennyországba kerültünk volna,s  még pénzt is többet adtak. Úgyhogy indulásból nagyon jó volt.  Aztán fokozódott a szigor, akkor több szünet volt...most kevesebb…” (S. A., 43 éves)

Az interjúrészlet is jól tükrözi, hogy az elvárásokkal szemben, a gyár fokozódó szigora, az egyre több és megterhelő munka, a munkásnőket egyre inkább a „modern rabszolgák” sorsára juttatta.    A faluról érkező munkásnők mindennapjait a folyamatos teljesítmény kényszer, a háztartási munkák szőtték át. A beszámolók alapján e nőknek a jelenlegi rendszerben teljesíteni, családot fenntartani és közben kapcsolatokat ápolni egy rendkívül nehéz és kíméletlen feladat.    

„Annyiban jó volt akkor, hogy volt fegyelem, volt rend, volt munkahely ennyiben nagyon jó volt, viszont az üzletek üresek voltak, ennyiben rossz volt, utána ez megváltozott... Egyébképpen nagyon jó lett, viszont modern rabszolgák lettünk, mivel, hogy most demokrácia van a főnökök hajtanak, az elég sem elég, ki akarják hajtani az emberből. Mondják, hogy demokrácia, s mégse vagy sehol, reggeltől estig eljársz dolgozni s csak éppen, hogy kifizeted a számlákot, ugye kell az abonamntre.” (43 éves)

A hagyományos és a normák által megkövetelt nemi szerepek teljesítése a nők munkába állásával nem alakultak át, sokkal inkább újratermelődtek. A mindkét (falusi, gyári) környezetben való helytállás a falusi munkásnő számára nem ugyanazt jelentette, mint a városi dolgozó nő számára. Sokszor megfogalmazódtak azok a gondolatok az interjúk során, hogy a városi asszonynak könnyebb dolga van, de ugyanakkor élete egyhangúbb, nem „ élettel teli”. Jogosan tettem fel a kérdést, de a válasz nyilvánvalónak tűnt, hogy mi volt az, ami mégsem késztette őket a városra való költözésre. A legtöbb esetben elbeszélőim a falusi környezet nyújtotta közösséget, a légkört, a megmunkálandó kisebb veteményest és földet, nem utolsó sorban a nyugodt lakókörnyezetet hozták fel indokul.           

„Már az, hogy kimehetek az udvarra, s jó levegő, én jól elvagyok hál’ Istennek. Össze sem lehet hasonlítani a blokkal. Jó, hogy kényelmesebb, s könnyebb, ők a közköltségért sírnak, nekünk annyi a bérlet... viszont már csak az, hogy nap, mint nap egy szeget be kell üss valahova az udvaron, viszont a blokkba , ha bementél, az ajtót béhúztad, s ott minden úgy van hagyva. Itt falun a kaputól egészen há zajlik az élet, teljesen más.”(43 éves, nő)

Összegzés

Kutatásom célja volt a kommunista és a posztkommunista időszak falusi munkásnőinek a mindennapi életébe bepillantást nyújtani, megvizsgálni és feltárni azokat a sajátosságokat, amelyek a generációk közti különbségeket meghatározzák. Mit jelentett a falun élő nő számára olyan környezetben munkát vállalni, ami eltér az addig megszokott környezetétől, melyek azok a társadalmi, kulturális tényezők, amelyek megszabták és előírták női feladatköreit a közösségen és a családon belül. Lazultak-e azok az évszázadok óta elfogadott normák, amelyek meghatározták és előírták a nők szerepét és az ezzel járó szerepköröket. Kutatásom során interjúkat készítettem, amelyeket értelmeztem, és a vizsgálat során kategóriákat különítettem el, és azok jellegzetességeinek vázolása után, a különböző típusok mentén a meglátásaimat, következtetéseimet az alábbiakban összegezném.

A családfenntartók kategóriáját jellemzően azok a nők alkotják, akik a hagyományos környezetből kilépve gyári munkát vállalnak, ezáltal a nő, feleség válik a család anyagi hátterét biztosító dolgozójává. A nők még nem követelték, hogy a férjek átvállaljanak bizonyos feladatköröket, úgy gondolom a közösségi normák még jelentős befolyása miatt. Azáltal, hogy a nő eljár dolgozni és pénzt keres, még nem jogosítja fel, hogy tényleges beleszólása legyen a családi döntésekbe. A családon belüli tevékenységnek még mindig nagyobb szerepe van, mint az azon kívül vállalt munkának, és sokkal inkább megkövetelt a családban betöltött női szerep feladatainak az ellátása, különösen azért is, mert nem a férj az, aki eljár otthonról. Ebben az időszakban a kommunista rendszer egy olyan közeget és lehetőséget teremtett meg a tradicionális társadalmi csoportok női szereplőinek, amelyben az otthon és a közösség kényszerítő hatása alól kilépve, egy új közösségbe kellett beilleszkedjenek, az ott kialakított normákhoz alkalmazkodni, az így kialakult közösségek egyfajta bizalmas társaságot jelentettek, ahová az asszonyok szívesen eljártak. E kategória képviselőinek a kommunizmus szolgáltatta a kilépést otthonról, ugyanakkor a falusi asszonyok számára kettős megterhelést jelentetett az otthoni munka és a gyárban megkövetelt munka teljesítése.

A szakképzettek csoportjába a fiatalabb korosztály képviselői tartoztak, akik szakképesítéssel rendelkeznek, amelynek egyenes következménye volt a későbbi gyári munka vállalása. Ebben a férjek is a munkát vállalnak többnyire a közeli városokban, itt már azonban megfigyelhető, hogy a férjek valamivel nagyobb arányban kapcsolódnak be a családi munkák elvégzésébe. A társadalmi normák lazultak, abban a tekintetben, hogy a férjek és a feleségek szerepkörei bizonyos, de nem jelentős mértékben módosulnak. A nő számára még mindig megkövetelt a háztartás teljes körű ellátása, a férj , amiből főként kiveszi a részét, az a gyereknevelés. A szakképzettek a gyárakban a rendszer által meghirdetett kitüntetésekre, az úgynevezett élmunkásnő cím elérésére is sor került. E rang megszerzése jelentett számukra egyfajta presztízst és megbecsült rangot az ottani közösségben, amely ebben az esetben is nagyon összetartó is bizalmas társaságnak számított, amely a fiatalon bekerülő falusi nők számára a tanulás, ismerkedés, a külvilággal való érintkezést jelentette.   

A „modern rabszolgák” főként a posztkommunista időszakban dolgoztak, az akkor újonnan és magán tulajdonban lévő gyárakban. Esetükben is a férj aktív pénzkeresőnek számított, aminek következtében a családon belüli hatalmi viszonyok az előző kategóriákhoz képest elmosódnak, de ugyanakkor fenn is maradnak. A gyerekneveléssel járó nehézségeket a falusi nők még sokkal inkább megtapasztalják, mint városi társaik, mivel a gyári munka után még vár rájuk a gazdálkodással járó feladatok ellátása. A rendszerváltáshoz fűzött szabadabb és jobb körülményeket ígérő rendszer a kezdetekben beteljesíteni látszott ígéreteit, ám a magántulajdont képező gyárak, a női munkásokat túlhajszolták, bérezésüket a minimumon tartva. A jelenlegi helyzetben a falun élő nők legnagyobb terhe, és kihívása a kíméletlen gyári munka mellett, a család összetartása, fenntartása, ahol már nem a gyári közösség és városi lét jelenti a kikapcsolódást, felszabadulást, hanem a falu, az otthoni környezet. Elmondható, hogy a nőktől elvárt hagyományos szerepek, mint a háztartási feladatok ellátása, a ház körüli, mezőgazdasági munkák ellátása nem alakult át jelentősen, a férj átvállalt bizonyos feladatokat, de ezek többnyire megmaradtak, ma is jelentősen meghatározva a falvakban élő családok munkamegosztását.

A kutatásom során kirajzolódott kategóriák úgy gondolom, hogy a hagyományos vidéki román társadalmakban egyformán fellelhetők, és valószínű, hogy ezeken a tipológiákon kívül mások is léteznek. A női munkavállalás minden tradicionális társadalmi csoportban változásokat generált, úgy közösségi, mint egyéni szinte, és ez alól Malomfalva sem volt kivétel.

Hivatkozott irodalom:                                                                                                                   

H. Sas Judit 1979: Életmód és család. Az emberi viszonyok alakulása a családban. Akadémiai Kiadó, Budapest

Laslett, Peter 1983: A nő szerepe a nyugati társadalom történetében. in. Eliot Sullerot szerk. A női nem. Osiris Kiadó, Budapest

Linda McDowell 1989: Gender division in. Ed. By Cris Hamnett, Linda McDowell, Philip Sarre: SAGE Publications in association with The Open University, 1989

Asztalos-Morell Ildikó 1997: A nemek közötti egyenlőtlenségek az államszocializmus korszakában, Szociológiai Szemle

Gysi, Jutta-Speigner, Wulfarm, 1983: Veranderungen in den Lebensmodellen von Familien in der Deutschen Demokratischen Republik. Berlin

Molnárné Venyige Júlia 1985: Nők a vezetésben, in. Szerk. Olajos Árpád: Tanulmányok a női munkáról, Kossuth Kiadó, Budapest

Tóth Eszter Zsófia 2007: Kádár leányai. Nők a szocialista időszakban. Nyitott Könyvműhely, Budapest

Shadt Mária 2003: „ A feltörekvő dolgozó nő”. Pro Pannonia Kiadó, Budpaest