2016. február 14., vasárnap

A gyerekverésről a moralitáson túl

A Bodnariu házaspárnak a norvég gyermekvédelemmel való esete óta a gyerekek testi fenyítéssel történő nevelésének kérdése úgy tűnik elérte a tömegek érzékenységének szintjét. A sajtó felületes figyelése alapján azt mondanám, hogy az ügyben a lakosság nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan a Bodnariu házaspárral szimpatizált, és a testi fenyítést (legalábbis annak enyhébb formáit) maga is elfogadhatónak tartja. 


Ezzel ellentétes állásfoglalások egy szűkebb, fiatal értelmiségi réteg részéről voltak hallhatók, amely elítélően viszonyult az esethez, és a helyzetet kihasználva megpróbálta felhívni a figyelmet a gyerekek bántalmazásának gyakoriságára, ennek gyakran súlyos eseteire, amelyek súlyosságuk ellenére semmilyen hatósági odafigyelést nem váltanak ki. Nem is olyan régi kutatási eredmények is előkerültek, a Save the Children romániai szervezetének kutatásából például, amelyben gyerekeket és szülőket külön országos mintákon kérdeztek meg, az derül ki, hogy a szülők 38 százaléka alkalmaz valamilyen testi fenyítést a gyerekein, a gyerekeknek viszont 63 százaléka állította, hogy volt már fizikai bántalmazás áldozata. Egyes leírások egészen brutális helyzetekre hívták fel a figyelmet, így például a Parintii din Romania nu-si bat copii című riportanyag (magyarul is elérhető, itt). Mivel az erőszaktól magam is irtózom, a fenyítés-ellenes diskurzust lelkesen üdvözöltem. Van azonban ezzel az egész média-diskurzussal kapcsolatban egy erős hiányérzetem. Zavar, hogy ez az egész ügy kizárólag morális diskurzusként forrong a médiában, miközben egy összetett szociológiai jelenségről van szó, melynek természetesen van erkölcsi dimenziója, ám ez csak az egyik a sok közül, és meggyőződésem, hogy pusztán morális érveléssel e téren nem lehet tovább lépni.


A családszociológia nagy vonalakban a gyermeknevelés két típusát különbözteti meg, a tekintélyelvű- és a gyermekcentrikus nevelést (Somlai 2013). Az agrár- és ipari társadalmakra jellemző tekintélyelvű nevelés eszménye az engedelmes gyermek, melyhez annak meg kellett tanulnia, hogy „ne a saját kívánságait, hanem nevelője akaratát kövesse, ehhez viszont azt kellett elérni, hogy ne legyen akarata, hanem fogadjon szót.” A nevelés e típusában a legfontosabb magatartásszabályozó eszközök a tiltás, a fenyítés és a büntetés. Ezzel szemben a 20. század folyamán kialakuló, de igazából annak második felében (tehát már a posztindusztriális, fogyasztói társadalom keretében) elterjedő, nyugati országokban normává váló gyermekcentrikus nevelési eszmény a gyerekek idomítása, akaratuk letörése és engedelmességre szoktatása helyett a mintaadást, meggyőzést és magyarázatot ajánlják nevelési eszközökként.  A kialakulás körülményei, a követett eszmény és az ennek érdekében alkalmazott módszerek mellett nagy különbség továbbá e két gyereknevelési stratégia között, hogy míg a tekintélyelvű kizárólag a szülő szándékait veszi figyelembe, a gyermekcentrikus nevelés a gyermeki személyiség fejlődési folyamatának ismeretére, a gyermek szándékainak megértésére, azaz a gyermeklélektan eredményeire épül.

Már e rövid szociológiai kitérő alapján három olyan tényezőt is látok, amelyek véleményem szerint eléggé valószínűtlenítik a gyerekek testi fenyítésével kapcsolatos „népszokások” megszűnését. Ha igaz az, hogy az új nevelési „paradigma” elterjedéséhez szükséges a gyermeklélektan valamelyes ismerete, akkor itt azt hiszem máris nagy bajban vagyunk. Ilyen típusú ismeretekkel, a gyermeki személyiség fejlődésével, annak különböző lélektani szakaszaival kapcsolatos tudással attól tartok Romániában igencsak szűk rétegek rendelkeznek. Honnan is terjedhetnének el ezek, hisz ezeket az iskolában sem tanítják, néhány középiskola kivételével. Aztán ha a szóban forgó tudással rendelkeznek is egyesek, ez még nem elég, szükség van továbbá konkrét nevelési technikákra is. A fentiekben eszközként említett magyarázat, mintaadás stb. tulajdonképpen még mindig csak nagyon általános nevelési elvek. Ha a konkrét technikákat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy míg a tekintélyelvű nevelésnek a fülcibálástól kezdve a kukoricára térdepeltetésen át a nadrágszíj használatáig gazdag, rafinált eszköztára van, addig a gyermekcentrikus nevelés hívei a technikák tekintetében bizonytalanok, homályban tapogatóznak. Ha például a három éves gyereked kuncogva legszebb sáladra végzi a dolgát, konkrétan mit tegyél? Esetleg tudod is, hogy határainak feszegetése nem „rosszaság”, hanem személyiségfejlődése aktuális szakaszának fényében természetes viselkedés – rendben, de mit tegyél, ha magyarázattal mindössze annyit értél el, hogy már a pulóvered is soron van? A javasolt módszerek, pl. figyelemelterelés, alternatívák felkínálása, rendszerint folyamatos kreativitást igényelnek, és nem utolsó sorban pihent szülőt, így nem csoda, hogy magasan képzett családokban is az indulatok néha felülírják az elveket.

És végül az sem mellékes, hogy Románia lakosságának széles rétegei valójában nem fogyasztói társadalomban élnek, melyben a gyermekcentrikusság dominánssá válhat. Másszóval az ipari, gyakran az agrártáradalmakra jellemző mentalitás mellett reménykedünk egy olyan gyereknevelési szemlélet elterjedésében, amely egy ezektől különböző társadalomtípus tartozéka. És ha esetleg szkeptikusak is vagyunk az ilyen nagyon általános összefüggésekkel szemben, az biztos, hogy egy olyan társadalomban, melynek értékrendjéből az emberi méltóság tiszteletben tartása szinte teljesen hiányzik, nem nagyon reménykedhetünk a testi fenyítés megszűnésében.

A változás szociológiai feltételeivel kapcsolatos pesszimizmusom mellett már csak arra lennék kíváncsi, vajon milyen lehet a helyzet azokban az országokban, melyekről az hírlik, hogy a gyerekek nevelő célzatú verése már devianciának számít. Például Norvégiában. Mert azt nem hiszem, hogy a gyermeklélektani alapismeretek akár ezeken a helyeken is általános tudássá váltak volna. Nekik hogy sikerült?

Szerző:
Kiss Dénes




4 megjegyzés:

  1. Még egy szociológiai jelenség (itt meg adalék), ami a modell-váltást akadályozza, és ami nagyon is jellemző, hogy az elsődleges gyereknevelést, nagyon sok esetben, nem a szülők, hanem a nagyszülők (egyéb rokonok, vagy ismerősök, stb.) végzik. T.i. ez kimondottan az a terület, ahol a nagyszámú - ha hinni lehet az ezzel kapcsolatos statisztikáknak akár százezer kiskorú is ebben a helyzetben lehet - idegenben dolgozó szülő társadalmi és pedagógiai problémát jelent. Márpedig a nagyszülők/dédszülők neveléssel kapcsolatos mentalitását, beidegződéseit, még a szülőkénél is nehezebb megváltoztatni, a dolog természetéből fakadóan, hiszen ők egy megelőző kor viszonyai között szocializálódtak, és hozzák/tolják előre a maguk tekintélyelvű modelljét.

    VálaszTörlés
  2. Jó és fontos problémafelvedés! Egy részével egyet is tudok érteni. Azt viszont elég nagy általánosításnak tartom, hogy a mienk "olyan társadalom, melynek értékrendjéből az emberi méltóság tiszteletben tartása szinte teljesen hiányzik". Nem ideológiai a bajom ezzel a kijelentéssel (és tudom, te sem vagy híve pl. a mások megalázásának). De empirikusan hogyan ragadható meg, a "méltósághiány"? S milyen társadalomteoriába illesztenéd a "méltóságot semmibevevő" világunkat? (Fosztó László)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez egy nagy általánosítás, igazából provokációnak is szántama, és örülök, hogy lecsaptál rá. Ebben a formában védhetetlen a kijelentés, mint ahogy támadhatatlan is. Nem szívesen maradtam ennél a sommás megfogalmazásnál, de sajnos empirikus adatot erre vonatkozóan nem találtam. Leginkább az értékrendkutatásoktól vártam volna el, hogy kitérjenek rá, de az általam ismertekben az emberi méltóság tiszteletben tartása nem szerepel. Így csak annyiban maradhatunk, hogy szerintem ezzel nálunk nagy gondok vannak. Például ezt látom megnyilvánulni állami intézmények szintjén abban, ahogy az igazságszogáltatás zajlik, amikor egy egyszerű gyanú alapján bűnözőként szállítanak el valakit, a sajtó keressztüzébena, anélkül, hogy a gyanú megalapozatlansága esetén utólag bocsánatot kérne az intézmény az így okozott erkölcsi sérelemért. Vagy abban, hogy ha a titkosrendőrség úgy figyel valakit, hogy az menet közben véletlenül kiderül, ennek utóhangjai között nem is szerepel a megfigyelt méltóságán esett sérelem, az, hogy őt mint becsületes polgárt potenciális bűnözőnek tekintették. Azt hiszem továbbá, hogy az emberi méltóság lábbal tiprása a mindennapi kultúránkban is elég gyakori, munkahelyi viszonyokban, családban (lásd házastársak közötti erőszak, amire elég sok adat is van), amire érzésem szerint még csak annyira sem érzékeny a társadalmunk, hogy rendesen tematizálná. Na és hogy a végére érjek, ha a fentiek igazak, akkor a testi fenyítés alkalmazásának gyakorisága a gyereknevelésben nyilván kapcsolatban van a megalázással szembeni érzéketlenséggel.

      Törlés
    2. Baj van nálunk presze ezzel. Nem is mondtam, hogy nincs. Csak kiváncsi lettem, hogy miként jutottál arra, hogy mifelénk az értékek közül hiányik a "méltóság". Az intézményes példák, amiket írsz érdekesek és relevánsak. Én innen arra fele kanyarodnék, hogy hamár az intézmények lábbal tiporják a jogokat / a méltóságot, akkor mi történik ott, ahol nem ők "tartanak rendet". A család is ilyen hely lehet. Én inkább ismerem a gettókról, s más elembertelenítő helykről szóló irodalmat, s abból meg az jön át, hogy igenis van jelentősége a tiszteletnek (riszpekt, ugye) ott. S hogy mikor jön az agresszió, az épp azon is múlik, hogy ezt hogyan látják / vélilk sérülni. (Fosztó L.)

      Törlés