2018. március 13., kedd

Temető egy ház mögött

A nagymamám majdnem ugyan akkor született, mint Paula. Lehetett volna hasonló életük. Élhetett volna Paula is 92 éves koráig, tarthatta volna a dédunokáját a kezében. De Paula-t 14 évesen lelőtték. Persze rengeteg oka lehet annak, hogy valaki nem éri meg az öregkort. De Paula esetében ez az ok annyi volt, hogy...

Valamikor 5-8 osztályos koromban az osztályfőnökünk elvitt minket Nagyszalontán belül kirándulni. Azt mondta a zsidó temetőt fogja megmutatni. Kisétáltunk egészen a város szélére a Sarkad (Magyarország) felé vezető útra. Úgy emlékszem egyikünk sem tudta, hova is megyünk pontosan, sosem jártunk ott előtte, nem is került a zsidó temető szóba addig. Majd a legutolsó háznál megálltunk. Egyszerű ház, kerítéssel, rozoga tetővel, a falakról foszladozó festékkel. Értetlenkedve tömörültünk össze az apró udvaron. Egyikünk sem így képzelte egy temető bejáratát.


Majd a házigazda megnyitott egy kis ajtót, ami egy folyosón át a hátsó kertbe vezetett. Emlékszem, ahogy mentünk a folyosón, olyan volt, mintha egy titkos kertbe sétálnánk be. Előttünk csupa zöld volt minden, a folyosóra beszűrődött a kerti fák lombjain átcsillanó fény. Majd kiértünk a folyosóról. Csend volt, fák, néhány fenyő, bukszusok, fű, és valahogy úgy tűnt, mindent benő a borostyán. Mégis fehérlett, szürkéllett, feketéllett itt-ott a zöldben egy-egy sírkő. Az egész valahogy hihetetlenül valótlan volt. Temető, ami egy ház kertjében van. Sírok, amelyeket benőtt a természet. Temető, amiről sosem tudtam, mégis most itt van, annak az útnak a szélén, amin már annyit jártam.

Nem emlékszem, hogy mondta-e előtte is az osztályfőnökünk hogy zsidó (valószínűleg mondta), de azt tudom, hogy ezen a helyen jöttem rá először, hogy ez valami más. Hogy nem csak annyit jelent, hogy valaki katolikus, református vagy evangélikus. Azt hiszem onnantól kezdve én a zsidó szóhoz társítottam ezt a kertet, ezt a temetőt és az osztályfőnököt. Valami, ami elhagyatott, elfelejtett, és néhány ember számára rendkívül fontos. Valami, ami csak így eldugva létezik, amit benőtt a zöld, ahol a fák lombjai közül a napsugár csak itt-ott ér el a földig. Azóta sem jártam ott. De valahogy belém égett az emléke. Olyan békés hely volt. Nem is értem, hogy gyerek fejjel hogy jutottak el hozzám ezek az érzések. Volt abban a helyben valami több, valami mélyen szunnyadó, elrejtett érték, emlék, hordozott magában valami különleges jelentést.

Most, ahogy írom ezeket a sorokat, azon gondolkodom újra, hogy tényleg mennyire fontos, hogy bizonyos témával milyen kontextusban találkozunk először, mik az első benyomásaink, mi az, ami először belénk ég. Én a zsidósághoz először egy varázsos helyet kapcsoltam és egy kedves embert. És mi van azokkal, akik először azt hallják, hogy a zsidók görbe orrú, pénzéhes üzletemberek, akiknek mindig, minden jobban megy? Ha azt hallja valaki, akár egy gyerek, hogy az ő családjának a zsidók miatt nincsen elég pénze? És ez csak egyetlen a sztereotípiákkal teli példák közül.

Később, mikor már tanultunk a holokausztról az iskolában, feltűnt egy újabb hely, ami a zsidósághoz köthető. Az iskola épülete mellett volt egy nagy üres telek, amelynek az utca felöli végében van egy emlékmű. Rengeteget jártunk el mellette, de nem igazán foglalkoztatott minket, hogy mi is az. Majd az ember egyszer csak elkezdi megérteni, hogy azok a történetek, amelyeket a holokausztról hall, nem távoliak. Hogy az iskola mellett, ahol évek óta tanul, van egy üres telek, ahol régen egy zsinagóga állt. Aminek az udvarán embereket gyűjtöttek össze, hogy aztán deportálják őket. Hogy olyan életek szakadtak meg, mint bármelyikünké.

Paula Wajcman 1928-ban született, Lengyelországban (megjegyzés: a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumból származó kártya alapján, ami egy-egy áldozat élettörténetét mutatja be, s amit a házi feladat elkészítéséhez kaptam az Eszmetörténet című elődáson). Vallásos zsidó családan nevelkedett, apja a környék egyetlen teherszállító cégének volt a tulajdonosa. Paula 11 éves volt, amikor a németek megszállták Lengyelországot. Édesapja nem tétlenkedett, a családját egyik teherszállító autójával elvitte a szovjet határ közelébe. Amikor ezt a környéket is elérték a németek, a család egy bunkert épített a fapadló alá, a textilgyárban, ahol dolgoztak. Tudták, a gödrök, amiket a német és ukrán katonák ásnak, nekik készülnek. 1942. szeptember 24. hajnalán a rendőrség bevonult a gettóba. Káosz tört ki, Paula és édesapja a bunkerbe menekültek. A bunkert megtalálták, mindkettőjüket lelőtték.

A nagymamám majdnem ugyan akkor született, mint Paula. Lehetett volna hasonló életük. Élhetett volna Paula is 92 éves koráig, tarthatta volna a dédunokáját a kezében. De Paula-t 14 évesen lelőtték. Persze rengeteg oka lehet annak, hogy valaki nem éri meg az öregkort. De Paula esetében ez az ok annyi volt, hogy zsidónak született. 

A holokauszt azért kell fontos téma maradjon, azért nem szabad megfeledkeznünk róla, mert nem szabadna megtörténnie még egyszer. Viszont minél többet tanulunk a témáról, minél jobban megértjük, hogyan és mivel lehet embereket manipulálni, egyre kevésbé hiszem azt, hogy nem történhet hasonló a jövőben. A Millgram kísérlet, vagy akár a Stanford-i börtönkísérlet is igazolja, hogy a gonosz ott rejlik bennünk. Csak valakinek célpontot kell mutatnia.

Olyan érdekkonfliktus, ami az 1867 végén kiadott 18-as törvény nyomán Magyarországon is előállt, melynek célja a zsidóság emancipációja volt, de amely ugyanakkor célponttá is tette őket a teret vesztő feudális rétegek és a nem zsidó vagyonos polgárság szemében, bármikor kialakulhat. Esetleg más szereplőkkel. A lefelé mobilis rétegek frusztrációjukat kivetítették a zsidókra. Az ember mindig keres olyat, akit a maga megerősítése céljából megvethet, gyűlölhet. Ezért veszélyes a gyűlöletkeltés, mert az ember könnyen rákapcsolódik, hogy önmagát a gyűlölet tárgyával szemben kiemelhesse.

A fokozatos változás nehezen észrevehető. A sorban megjelenő zsidótörvények között több évnyi különbség volt. Egyesek akkor születtek, amikor már a legelső érvényben volt. Vagyis számukra egészen természetes volt, hogy bizonyos emberekre más szabályok vonatkoznak, és nem biztos, hogy megkérdőjeleznénk olyasmit, amit születésünktől fogva természetesnek tekintünk. S végül azt is hajlandóak vagyunk elhinni, hogy a zsidó szomszédunk a vallásos szertartásokkor keresztény vért használ. A közös ellenség egységesít, így a nemzetépítés folyamata során erősítik fel az antiszemitizmust. Az antiszemitizmusból pedig politikai projekt lesz.

Napjainkra már a humanizmus megfogalmazott olyan általános értékű erkölcsi elveket és törvényeket, amelyeket semmilyen gazdasági, ideológiai körülmények között nem szabadna megszegni. Az emberi élet szentsége, értékessége modern civilizációs eszme, mely kulturális univerzálé kellene legyen. De ha jobban belegondolunk, szemtanúi lehetünk nap mint nap, hogy vannak olyan körülmények, amely esetén ezen eszme szentsége megtörik. Egyik legközelebbi példa a migránsok érkezésére adott reakciók. Voltak befogadó európaiak, agresszíven tiltakozók, mások esetleg csendben remélték, hogy nem bomlik fel az a rend és biztonság, amit megszokhattak előtte. De az a bizonytalanság, ami megjelent az emberekben a menekültekkel szemben, elég volt ahhoz, hogy politikai kampánnyá váljon, plakátokon jelenjen meg. Plakátok egy embercsoport ellen. (Majd később egyetlen ember ellen is.) És még mindig hisszük, hogy nem történhet meg újra?

Talán az a legfőbb hibánk, hogy azt hisszük, ahogy telik az idő az emberiség csakis jobb lesz. Hogy évről évre civilizáltabbak, humánusabbak vagyunk. A hibákból tanulva mindig csak előre tartunk, valami jobb felé. Csakhogy vannak bennünk bizonyos tulajdonságok, amik nem tűnnek el az idő múlásával. Azt talán a legtöbben beismerjük, hogy saját és szeretteink fizikai, szellemi jóléte a legfontosabb számunkra. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor ezek valamilyen vélt vagy valós okból kifolyólag veszélybe kerülnek. Biztos, hogy olyan humánusak maradnánk, mint amilyennek most képzeljük magunkat?

Gál Kata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése