Hogyan nézzünk szembe egy potenciális világégéssel, avagy mi fán terem a szolidáris gazdaság? Fordulat 27, lapszámrecenzió
Habár a jelenlegi járványhelyzet hosszútávú gazdasági és
szociális hatásait felmérni még korai, már most megfigyelhető, hogy a meglévő
társadalmi problémák elmélyülnek, újabb gazdasági, politikai és szociális
kihívások elé helyezve társadalmainkat. Ha ez önmagában nem volna elég, a
klímaváltozás előre jelzett hatásaival, melyek potenciálisan katasztrofálisak
az emberiség nagyobb hányadára nézve, még csak ezután kell igazán
szembenézzünk.
A világjárvány során kiéleződő rendszerszintű válság arra is rávilágított, hogy az élet reprodukcióját szolgálni hivatott domináns szervezeti formáink, hosszú ellátói rendszereink, az állandó profitakkumuláció logikájának alárendelt szervezeti modelljeink mennyire kitettek egy-egy válsághelyzet okozta gyors és kiszámíthatatlan változásnak. A globális kapitalizmusban a folyamatos növekedést lehetővé tevő domináns gazdasági folyamatok, jogszabályok és pénzügyi berendezkedés mellett a természeti környezet, az emberi közösségek túlélése és jóléte a legjobb esetben is másodlagos kérdés. Ezzel szemben egy lépés a globális és lokális problémák strukturális okainak vizsgálata, de legalább ennyire fontos az alternatívák tanulmányozása.
Az
utóbbi két évben a budapesti Társadalomelméleti Kollégium félévente megjelenő
periodikája, a Fordulat társadalomelméleti folyóirat szerzői és szerkesztői ezt
tematikát járták körül. A 24. lapszám a gondoskodási válságot, a 25. a klímaválságot
vizsgálja. A lapszámok cikkjei arra mutatnak rá, hogy ezeknek a
válságfolyamatoknak a gyökere a gondoskodó munkát és a természetet olcsó
erőforrásként a növekedésnek alárendelő rendszerlogikában keresendő.
Elképzelhető-e egy fenntarthatóbb gazdasági-politikai-kulturális modell? Mi a
teendő? Milyen jellegű változásokkal építhető ki egy fenntartható,
demokratikus, közösségi, hosszú távon a helyi érdeket a globális, azaz az
emberiség érdekeivel összehangolt módon szolgáló társadalmi berendezkedés? A Fordulat
társadalomelméleti folyóirat 27., a szociális gazdaságnak dedikált számában[1] ezekre a kérdésekre
keresik a szerzők a választ.
A
lapszám szövegei a mozgalmi történet és gyakorlat kutatásának segítségével
mutatnak be önszerveződéseket, melyek olyan új gazdasági formák létrehozásával,
terjesztésével foglalkoznak, amelyek a felhalmozás logikájának ellenállnak, és
az élet újratermelésének igényeire vannak szabva. Az alábbiakban mindössze
három szakcikk specifikus problémaközpontúságán keresztül igyekszünk szemlézni
a lapszámban felvázolt elképzeléseket és gyakorlatokat egy alternatív
társadalmi ökoszisztémára vonatkozóan.
Közösségi válaszok a gondoskodás válságára
A
Covid-19 világjárvány kontextusában jó eséllyel nem tűnik légből kapott
ötletnek gondoskodási válságot emlegetni. A határok lezárása, a kijárási
tilalom, az iskola online térbe való áthelyezése a mindennapok szintjén is érzékelhetővé
tette, még inkább kiélezte a problémát. Gondoljunk csak a gondozási migráció –
amelynek elsősorban idős-, de gyermek- és beteggondozási, stb. formáiról is
beszélhetünk – a határzárak következtében történt gyors leállásából adódó krízishelyzetre. Vagy belföldi példáknál maradva a gyermekgondozás,
iskoláztatással kapcsolatos teendők és a munka összeegyeztetésére, mely főként
az anyákat különösen nehéz helyzet elé állította. Ezeket a jelenségeket is érthetőbbé teszi a Czerván
Andrea, Katona Noémi és László Loren által jegyzett A gondoskodás újraszervezése.
Gyakorlati válaszok a gondoskodási válságra című cikk, mely
a 70-es évek neoliberális fordulatának köszönhetően felerősödő globális
gondoskodási válság és annak okainak rövid összefoglalásával indítja érvelését.
A
szerzők szerint az ennek folytán bekövetkező privatizációs folyamat hatására az
állam egyre kevésbé teljesít gondoskodó funkciókat, melyek helyét különböző magán-
és piaci szolgáltatások veszik át. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a
gondoskodó munka és költségei egyre inkább az egyéneket terheli (ld.
Magyarországon az idősellátás kritikus helyzetét).
Másfelől felerősödnek a gazdasági egyenlőtlenségek, hiszen csak a tehetősebbek
engedhetik meg maguknak az ilyenfajta szolgáltatások megvásárlását, mások
magukra maradnak ezeknek a teendőknek az ellátásában. Globális színtéren
ugyanakkor megfigyelhető, hogy a centrum-országokban a perifériáról és
fél-perifériáról származó, főként alsó osztálybeli nők végzik a gondoskodó
munkát, amelynek eredményeképpen egy egyenlőtlen, krízis-helyzetekben pedig
roppant sérülékeny gondozási migrációs lánc jön létre. Mindez egy olyan rendszer-logikának
köszönhető, mely neveléssel kapcsolatos hosszútávú és a munkaerő rövidtávú
újratermelését magában foglaló rövidtávú reproduktív munkát - pl. a háztartási,
érzelmi, gondoskodó munkák különböző formáit - fizetetlen munkaként az
értéktermelő munka alá rendeli. Ez azt jelenti, hogy bár a gazdasági
többletérték termeléséhez szükség van gyermek-, idős-, beteggondozásra, stb.,
ezek mégis fizetetlen vagy olcsó munkaként teszik lehetővé az
értéktermelő/produktív munkához szükséges létfeltételeket.
A
cikk szerint ezzel a folyamattal szemben az alternatíva a gondoskodás
intézményeinek kivonása a profittermelés logikája alól, melyek így visszakerülnek
a közösség ellenőrzése alá, amely mellett az állam koordináló, finanszírozó és
jogi szabályozó szerepet tölt be. A továbbiakban ilyen szövetkezeti, mozgalmi
alapú törekvésekről olvashatunk, melyeknek közös jellemzője a demokratikus
döntéshozási modell követése, az egészségügyi és általános jóllét segítése,
illetve az igazságos, méltó munkakörülmények megteremtése a gondozók számára.
A
bemutatott gyermek-, idős-, és fogyatékkal élő személyekkel foglalkozó
szövetkezetek háromféle modellt követnek. Az első típusba azok tartoznak,
amelyekben a szolgáltatást nyújtó ápolók és gondozók a szövetkezet tagjai.
Ennek a modellnek előnye, hogy a gondoskodó munkából származó profit nem egy
ügynökség zsebében landol, hanem a dolgozók bérét emeli. A magasabb bérezés mellett,
mivel a gondoskodást nyújtók szervezik meg saját munkakörülményeiket,
jellemzőbb a biztosítás, a nyugdíj, a rögzített munkaidő, a képzési lehetőségek
és a szupervíziós rendszer megszervezése. Ilyen a Egyesült Királyságban idősgondozókat tömörítő Be Caring nevű szövetkezet, amely vezetése a gonsokodók
döntéshozásbn való részvételével történik, és mely a tagjai számára
továbbképzések megszervezésével, szakszervezeti érdekképviseleti munkával
irányozza a szakma jobb megbecsülését. A
második típus a gondoskodást igénybe vevők szövetkezetei, amelyek főként arra
irányulnak, hogy a tagjai magasabb színvonalú, elérhető szolgáltatást kapjanak.
Ennek a modellnek az előnye a gondoskodást igénylők aktív szerepe saját
ellátásuk megszervezésében, tartalmának kialakításában, amely közösségi
cselekvésként erősíti a szolidaritást és az erőforrások megosztását is. Így
például a guatemalai UPAVIM szövetkezet
tagjai gyermekgondozást szerveztek egy Gyermekközpont megalapításával, ezen
kívül egészségügyi ellátást biztosítanak (gyógyszerek, ingyenes orvosi
vizsgálat), majd alternatív oktatási központot nyitnak. Működésük demokratikus
döntéshozáson alapul, fenntartásukat kézműves termékek árusításával és
adományokból oldják meg. A harmadik típushoz
tartoznak az állami szereplőkkel együtt dolgozó szövetkezetek, amelyek a
forrásszabályozás és lobbitevékenységben segítenek. Erre a szerzők szerint
azért van szükség, hogy a gondoskodási szükségletek ellátása ne háruljon csak
az egyénekre, közösségekre.
A szövetkezeti példák mellett a cikk közösségi megoldásként mutat be olyan közösségi kezdeményezéseket, tereket, amelyekben felszínre kerülhetnek különböző női problémák, nemi egyenlőtlenségek, és amelyek kölcsönös támogatással, megerősítéssel és cselekvéssel szerveződnek, mint például a budapesti Anyahajó Anyaközpont és családi kikötő, amely kölcsönös segítségnyújtáson, erőforrásmegosztáson és közösségi döntéshozáson alapul. Végül kitérnek azokra a mozgalmi alapú szerveződésekre, amelyek nagyobb léptékű választ kínálnak a gondoskodás válságára. Azokat a szövetkezeti hálózatokat, amelyek az erőforrásaikat egymás közt forgatva politikai és gazdasági erőt képviselnek, ilyen formációt jelent a lapszám szerzőihez és szerkesztőihez több szálon is kötődő Szolidáris Gazdasági Központ, amely szövetkezetekkel, civil szervezetekkel, szakszervezetekkel együtt dolgozik a gondoskodás, lakhatás, élelmezés és energiatermelés területén rendszerkritikus hálózatot építeni. Ide tartoznak még azok a feminista szerveződések, amelyek a nők elnyomását gazdasági alapon értelmezik, gazdasági szükségleteket állítják a mozgalom céljainak középpontjába, mint a Ni Una Menos mozgalom, amely a nők elleni erőszak elleni küzdelmet összekapcsolja a nők reproduktív jogaihoz való hozzáféréssel, a munkásellenes, szociális ellátást támadó törvények kérdésével.
Lakhatási válság és lakásszövetkezetiség
Hogy
a lakhatási válság globális jelenség, azt is jelenti, hogy Románia nagyobb
városait sem kerülte el. Különösen égető probléma ez Kolozsváron, az ország
legdrágább ingatlanpiacával rendelkező városban, de tetten érhető az olyan
székelyföldi kisvárosokban is, mint Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgörgy stb. a dráguló lakás- és albérleti árak formájában,
valamint a szegregátumokban. Ilyen körülmények között sok egyetemista, kezdő tanár,
szociális munkás, alacsony jövedelmű civil, kulturális dolgozó számára
elérhetetlennek tűnik, hogy saját lakással rendelkezzen, vagy több tíz éves
eladósodást jelentene, úgy, hogy kevés garancia van arra, hogy ezt az alacsony
jövedelmek, az időszakos munkák vagy más váratlan tényezők mellett biztonságosan
és költséghatékonyan törleszteni lehetne. A dráguló albérleti és lakásáraknak
köszönhetően mindennapos tapasztlat a havi bevétellel egyre szűkösebben
gazdálkodni, az emelkedő lakbérek vagy a főbérlő rigolyái elől folyamatosan
menekülni, lakbért változtatni, rossz minőségű és túlzsúfolt lakások között
vándorolni, eladósodni, időnként az utcára kerüléstől félni. A Közösségi lakhatás. Bérlői
lakásszövetkezetek Magyarországon? című, Jelinek Csaba és Pósfai Zsuzsanna által írt tanulmány
a globális lakhatási válság rendszerszintű tüneteit és okait, valamit a dráguló
és financializálódott lakáspiacra és a vele járó lakásszegénységre adott
önszerveződő válaszokat ismerteti.
A
70-es évekre visszavezethető, a 2008-as világválságot követően felgyorsuló ún. szabad-piacosodási
folyamatok a lakhatást egyre inkább a profitszerzés kiemelt területévé
alakították. A 2008-as világválság egyik fő kirobbantó mozzanata az USÁ-ban
éppen a lakásfinanszírozási rendszer összeomlása volt. A második világháború
után kezdődő újabb világgazdasági ciklusban a kapitalista gazdaság további
kiterjesztése érdekében az egyre több befektetési lehetőséget kereső tőke az
ingatlanpiacokra is beáramlott. Az ingatlanpiacban ugyanis egyre többen láttak
stabil és megbízható befektetési lehetőséget. A pénzügyi szféra és a
döntéshozók együttműködése révén (a lakásvásárlók, a hitelkeretek, a lakáspiaci
folyamatok valódi helyzetét gyakran mellőző, de) egyre komplexebb befektetési
termékek születtek, melyeknek köszönhetően jelentős mennyiségű spekulatív tőke
áramlott a lakhatás finanszírozásába. Ez a jelenség, bár 2007-2008-ban az Egyesült
Államokban fordult a feje tetejére, korántsem maradt az ország határain belül.
A
lakáspiac pénzpiacokkal és a spekuláció különböző technikáival való
összefonódása, még a világválság alatti összeomlást követően is egyre szorosabb
kötelékekre talált, változatosabb formákat öltött és újabb bővülő-növekvő
tendenciákat regisztrált (Pósfai 2019). Mindennek hatására a lakhatás egyre
nehezebben megfizethető árupiaccá változott, ahol a komfort, minőség,
környezet, ár, megfizethetőség tényezői aránytalanul alakultak. A piaci
folyamatok kibővülésével párhuzamosan az állami és önkormányzati szerepvállalás
fokozatosan csökkent. Az állami politikák – többnyire a pénzügyi szektor
lobbijának és a piacpárti politikai szereplők döntéseinek köszönhetően – a
deregularizáció útját választották. Azaz a piaci szereplőkre és az egyéni
háztartásokra bízták a lakhatást. Ennek következtében az önkormányzati vagy
állami tulajdonban lévő lakásállomány drasztikusan csökkent minden országban. A
(viszonylag olcsó és jó minőségű) kollektív albérleti opciók – ahol léteztek –
jogi biztosítását megnyirbálták vagy eltörölték. Az államok alig vagy
egyáltalán nem korlátozták ezeket a folyamatokat, ami többek között a
lakásszegénységben (lakhatással kapcsolatos magas költségekkel és/vagy
közműdíj-elmaradással rendelkezők, rossz minőségű lakásban) élők számát növelte
minden érintett országban. Újabban (2008 óta) pedig ez a jelenség „utolérte” a
középosztályt is. Az alacsony jövedelmű háztartások után különösen a fiatalok,
diákok, pályakezdők vagy a prekárius
munkákat végzők életében vált egyre nagyobb tehertétellé a lakhatás. A
visszatérő kapitalista válságciklus egyre szélesebb körű válságtünetei és az
önszerveződő lakásmozgalmak hatására az állami, önkormányzati
hatóságok kénytelenek újra bevezetni a szükséges jogi és anyagi támaszokat.
A
cikk a továbbiakban a magyarországi lakhatási válság fő jellemzőit és végül a
lakhatási alternatívák régiós perspektíváit vázolja fel. Eközben beszél a
lakásszövetkezetiség elveiről és az említett önszerveződő politikai mozgalmak
közül válogat, betekintést nyújtva a bérlői lakásszövetkezetek két létező
sikeres típusának működésébe. Az egyik a németországi alulról szerveződő,
autonóm lakáshálózat, a Mietshäuser
Syndikat (MHS). A másik pedig az uruguayi
Federación Uruguaya de Cooperativas de Vivienda por Ayuda Mutua (FUCVAM), amely
szakszervezeti alapon jött létre és mára állami támogatásban is részesül
(hitelek és facilitátorok formájában). Ezeknek a gyakorlati példáknak a
bemutatására e recenzió keretében nincs mód, viszont a cikk alapján felvázoljuk
a lakásszövetkezetiség legfontosabb elveit és sajátosságait.
Először
is a szerzőpáros a szövetkezetiség legfontosabb elveiként a kollektív
tulajdont, a kollektív felelősségvállalást, a tagok gazdasági szerepvállalását,
a demokratikus, fenntartható és közösségorientált működést nevezi meg. Tehát,
ezek az elvek adják egy szervezet szövetkezeti jellegét, viszont mindennek nem
kizárólagos feltétele az, hogy az adott szervezet jogi értelemben is
szövetkezetként legyen bejegyezve. A német Mietshäuser Syndikat például
konkrétan (egyesületi és kft. alapon működő) albérlői lakáshálózat, viszont a
szövetkezetiség jegyében épült fel és működik. Jelenleg 152 lakásprojektet
foglal magába. Az így működő önszerveződő szervezetek tehát, egyszerre
nyújtanak lehetőséget arra, hogy a gazdaságilag bizonytalan helyzetű és
kiszolgáltatott csoportok megoldást találjanak a gazdasági gondjaikra és
közösen keressenek új lakás- és életmodelleket, alternatív erőforrásokhoz
férjenek hozzá. Azt szorgalmazzák, hogy az új lakásmodellekkel egy
demokratikus szervezeti és közösségi tulajdonlási modellt hozzanak létre, amely
ellenáll a piaci szereplők által uralt lakáspiac monopolhelyzetének és
önkényességeinek.
A
szervezeti alapkérdések szempontjából azt is fontos megemlíteni, hogy ezek a
szervezetek nem egyes háztartások számára nyújtanak egyéni szolgáltatást, hanem
a háztartások aktívan részt vesznek az ingatlanok felépítésében,
berendezésében, felújításában, üzemeltetésében és/vagy a közösségi élet
szervezésében. Azaz a házprojektek hálózatba szerveződve működnek, egy
regionális vagy országos ernyőszervezetbe tömörülnek. A tulajdonlás és a
pénzügyek szempontjából érdemes kiemelni, hogy a tagok közvetett módon, csak
szervezeti tagságuk révén tulajdonosai az albérleti épületnek. Az ingatlan
megvásárlásához szükséges tőkét vagy annak nagyobb részét a szervezet teremti
elő közvetlen vagy közvetett kölcsönök és adományok révén. A bérlői
lakásszövetkezetek fő vonzereje a megfizethetőség, az állami rendszerekkel
szembeni autonómia. Célcsoportját pedig diákok, egyéni vállalkozók - Romániában
a PFA-val bejegyzett vállalkozások -, kényszervállalkozók, szociális munkások,
pályakezdő pedagógusok, fiatal kutatók és más alacsony jövedelemmel járó
szakmák alkalmazottjai, az egyedülálló szülők, baráti csoportok, a szürke- és
fekete gazdaságban dolgozók, pályázati alapú szervezetek alkalmazottai, kiemelt
gondozási igénnyel rendelkezők stb. jelentik.
Élelmiszerönrendelkezés
Balázs
Bálint Élelmiszerönrendelkezés. Cselekvési lehetőségek az élelmiszer szektorban című szakcikke azokról a gyakorlatokról és politikai
önszerveződésekről ír, amelyek az élelmiszergazdaságaink szociális és ökológiai
szempontokat érvényesítő, demokratikus és külső sokkoknak jobban ellenálló
átalakítását célozzák.
Az
ENSZ becslései szerint (World Population Prospects: The 2017 Revision) –
csökkenő termékenységi arányszám-előrejelzések mellett – 2050-re 9 milliárd
ember élelmezésének a megoldása lesz a tét úgy, hogy a jelenlegi
élelmiszer-ellátás és -fogyasztási formák fenntartását lehetővé tevő élőhely-
és ökoszisztémapusztítás mértéke és a kibocsátott üvegházhatások ne
növekedjenek. Erre igen kicsi az esély, hacsak időközben a fenntarthatóságot,
társadalmi igazságosságot, hatékonyságot és a demokráciát szem előtt tartó
radikális változásokat nem sikerül bevezetnünk az élelmiszergazdaságainkban.
Az
élelmiszer-önrendelkezés elvei – melyeket főként a transznacionális paraszt- és
agrármozgalmi szervezeteket tömörítő La Vía Campesina fogalmazott meg –
agroökológiai szemléleten alapulnak. Az agroökológiai megközelítés képviselői
arra törekednek, hogy az élelmiszert ne árunak, hanem közjónak tekintsük. A La Vía Campesina egy olyan alternatív
élelmiszer-hálózati rendszerben látná a megoldást, amely a kapitalizmus által
létrehozott vég nélküli növekedés és felhalmozás modelljét képes volna
meghaladni. Ehhez az ún. csendes fenntarthatóság (quiet sustainability) –
háztáji gazdálkodás a család ellátására, a „közösség által támogatott
mezőgazdaság” (community supported agriculture, CSA), dobozrendszer és a helyi
élelmiszerrendszerek (local food system, LFS; community food systems) – együttműködő hálózata szükséges a termelés,
feldolgozás, elosztás és hulladékgazdálkodás helyi szereplőinek
összeszervezésével.
A
lapszám a továbbiakban többek között a commons fogalmát (mely olyan önszerveződő közösségeket jelent, melyek nem piacon
eladható áruk előállítását, hanem a társadalom igényeinek kielégítését
célozzák, közösen birtokolt, használt és igazgatott erőforrások rendszerében,
Romániában a commons témakörével a Laboratorul de solidaritate
kutató- és tanácsadó csoport foglalkozik) a jelen pénzügyi rendszer kritikáját és reformlehetőségeit, különböző
közép-kelet európai szolidáris gazdasági gyakorlatokat, valamint az 1956-os
magyar forradalom munkásmozgalmát is érdemben ismerteti. Ezen keresztül
igazolja, hogy a globális kapitalista rendszer logikáját meghaladó alternatívák
egyaránt léteztek a múltban is és léteznek mind a mai napig. Már csak az van
hátra, hogy ezeket a modelleket megismerjük, kutassuk és lehetőség szerint
igyekezzünk újrateremteni, továbbfejleszteni őket.
Szerzők: Gegő Virág, Dobrai Zsolt Levente
[1] A
lapszám romániai online bemutatójára 2020. november ötödikén került sor az a
Fordulat, az a szem blog, illetve az Institutul pentru Solidaritate Socială társszervezésében. A lapszám témáját a szolidáris gazdaság ernyőfogalmának
és gyakorlatainak részletes bemutatása adja.
