Élelmiszer-rendszereink korlátai és alternatívái. Fordulat 29, lapszámrecenzió
A szerkesztői bevezetőben megfogalmazott hármas célkitűzés szerint a lapszám hozzá szeretne járulni az élelmiszerendszerekkel foglalkozó baloldali és zöld mozgalmak közötti tudáscsere előmozdításához, fel szeretné hívni a figyelmet az antikapitalista gondolkodásnak és cselekvésnek a vidék és a mezőgazdaság társadalmi-ökológiai kihívásaival való egymásra utaltságára, és harmadsorban pedig elméleti keretet, fogalmakat, problémafókuszt akar nyújtani az érintett témák és az ezekhez kapcsolódó cselekvés rendszerszintű szemléléséhez.
A jelenleg Ukrajnában pusztító, az európai élelmiszerpiacra is ható háború a világ több pontjának élelmiszerbiztonságát is kockáztatja, ami valószínűleg hozzá fog járulni az elmúlt években észlelhető, különböző kategóriák mentén klasszifikált élelembizonytalanság (food insecurity) növekvő tendenciáihoz. Az ENSZ Világélelmezési programjának (WFP) 2021-es jelentése szerint a legégetőbb (válság/3. szint, sürgősségi helyzet/4. szint, katasztrofális/éhínségi helyzet/5. szint) állapotok a Földnek azon a részein fordulnak elő, ahol valamilyen típusú fegyveres konfliktus, gazdasági sokkhatás, világjárvánnyal járó korlátozásokhoz köthető gazdasági hatás, klímazavarok részleges vagy teljes együtthatása észlelhető. Az eredmény pedig a háztartások/régiók élelemellátási képességének hiányosságai, alultápláltság, időszakos ellátási kihagyások, különböző stratégiák szükségessége ezek kezelésére, de ide tartoznak a nélkülözés napi szintű akut formái, alultápláltsággal járó betegségek és az éhhalál is.
Az élelemválság ezen akut formái többnyire (de nem kizárólag) a globális dél országaiban fordulnak elő, míg a globális észak országainak népességét jóval kisebb arányban érintik. Van viszont a globális élelmiszerellátói rendszereknek egy olyan oldala is, amely fennálló viszonyai között maga generál egy sor más típusú válságot, ún. „láthatatlan költségeket” termelve, amelyek többnyire társadalmi és a természeti környezethez tartozó hatásokban nyilvánulnak meg. Az ún. Zöld Forradalom (a 20. század második felében megindult technológia-fókuszú, hozamnövelő mezőgazdasági forradalom) óta a hegemón elemzések az élelemrendszerek kérdését egyfelől az éhínség csökkentése-felszámolása felől, másrészt pedig a termelés hatékonyabbá tétele felől közelítik meg, holott – amint erre a létező agroökológiai vagy az élelemönrendelkezési szemlélet és gyakorlatok is rámutatnak – ennél jóval összetettebb, holisztikusabb paradigmára volna szükség ahhoz, hogy mind az élelmiszerbiztonság, mind az élelemválság kihívásaival globálisan szembe tudjunk nézni. Még a befolyásos nemzetközi intézményi keretek között is egyre gyakrabban találni olyan jelentéseket, szakpolitikaalkotásra vonatkozó javaslatcsomagokat (IPBES 2019, IPBES-Food 2016, ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezmény (CBD) 1992), amelyekbe az agroökológia által ajánlott módszereket építették be.
Ennek a holisztikus szemléletnek és gyakorlatok összességének a bemutatására, magyarországi ágenseinek feltérképezésére, valamint a mezőgazdasági termelés különböző történeti szegmenseinek ismertetésére vállalkozott a Fordulat 29. száma. Jason W. Moore bevezető tanulmányában, amely az Olcsó élelmiszer és klímaváltozás, avagy hogyan jutottunk az értéktöbblettől a negatív értékig a kapitalista világökológiában címet viseli, például azt a tézist igyekszik – a marxista, feminista és zöld kritikák mintegy szintézisére törekedve – igazolni, hogy a kapitalizmus keretében az elsajátításra, az ipari termelésre és a hosszú ellátói láncokra támaszkodó ún. olcsó természet rezsimére épülő élelmiszerrendszerek összessége képtelen lesz fennmaradni, vagyis a tőkés viszonyokat lényegileg meghatározó ellentmondások egyre inkább olyan korlátokkal szembesítik a kapitalista világrendszert (vagy Moore fogalmával élve: világökológiát), és ezen belül az élelemiszertermelést, amelyeknek kijátszására, felülmúlására a rendszernek nem igazán van már lehetősége. Mindenesetre csökkenő tendenciát mutat[1] azon képessége, hogy továbbra is olcsó munkaerő, ezzel összefüggésben pedig az olcsó természet révén állítsa elő a globálisan szükséges olcsó élelemmennyiséget.
Moore tanulmányának egyik kiinduló kérdése a következő: „Képes lesz-e a kapitalizmus a saját eszközeivel sikeresen reprodukálni a saját longue durée mezőgazdasági modelljét a 21. században? Számíthatunk-e egy új mezőgazdasági forradalomra, amely kevesebb munkaerő felhasználásával képes több élelmiszert előállítani? – annyit, amivel olcsón meg lehet etetni a világ egyre bővülő munkásságát? Jön-e egy »új« zöld – vagy biotechnológiai – forradalom? És az képes lesz-e újra olcsó élelmiszert termelni?” (Moore, 2015, Fordulat, 11. o.)
Az olcsó élelmiszer rendszerének belső ellentmondásait pedig Moore először a kapitalista mezőgazdasági modell ciklikus és kumulatív fejlődésében, másodszor e modell és a klímaváltozás viszonyában egyre növekvő arányú ún. negatív értékben azonosítja, amely szüntelen felhalmozódása világökológiánkra nézve katasztrofális következményekhez vezet. A ciklikus és kumulatív fejlődési modell – röviden – azt jelenti, hogy a kapitalista rendszer, benne a mezőgazdasággal, növekedéselvű és ezt a növekedést az elsajátításra és felhalmozásra alapozott verseny mozgatja – ami összességében hosszú távon fenntarthatatlan mind az emberek, mind a természeti környezet épségére, de ugyanakkor a profitráta növelhetőségére tekintettel is – mivel újabb és újabb – kifogyóban lévő – határvidékeket követel meg; az értéktöbblet termelése pedig az ember és a természet ki nem fizetett munkájának még nagyobb mértékű elsajátítását követeli meg. Másfelől, a negatív érték a termelés emelkedő költségeinek és az éghajlatváltozásban megjelenő sokféle globális instabilitásnak és kiszámíthatatlanságnak a kombinációja. A természeti nyersanyagok kitermelése és a bioszféra szennyezése összeér a negatív értékben. A negatív érték felhalmozódása a felszín alatt a kapitalizmus kezdetei óta történik, viszont most olyan méreteket öltött, olyan ellentmondásokat okozott, hogy ezeket nem lehet már technikai, szervezeti, birodalmi eszközökkel áthidalni. A negatív érték tehát – mondja Moore – az értéktöbblet további felhalmozását olyan mértékben destabilizálja (ami egyúttal – implicite/elméletileg – a tőkés viszonyok elsorvadásához, háttérbe szorulásához vezet), hogy ez a létező alternatív rendszerek számára nyit nagyobb mozgásteret.
A lapszám következő öt önálló kutatáson alapuló írása (amelyekben a történeti elemzés vázlatos ismertetése találkozik az esettanulmány műfajával) rálátást nyújt a magyarországi tágabb értelemben vett agrárpolitika egy-egy történeti időszakára és fontosabb ágenseire, valamint az alternatív élelemrendszerek jelenlétére, hiányosságaira és kihívásaira. A Balázs Bálint, Balogh Lili és Réthy Katalin Merre tovább agrárökológia? című szövege átfogó képet vázol az agroökológia fogalmának jelentésváltozásairól, amelyek – nyilván – nem mentesek a piaci érdekszféra értelmezéseitől és/vagy egy-egy intézményi struktúra sajátos állapotától sem; de arról is, hogy kik a magyarországi intézményesült, formális és informális szereplői. Mindezt pedig – tekintettel a szerzők azon megítélésére, hogy Magyarországon a kutatási, fejlesztési, oktatási infrastruktúra, támogatói rendszer, amely az agroökológiai átalakulást leginkább megalapozhatná leépülőben van vagy nagyon hiányos – úgy teszi, hogy a szerzők kutatásának bevallott „célja egy országos lefedettségű agroökológiai tudáshálózat megalapozása és az agroökológiai átmenet felé vezető közös fellépés segítése”. (Fordulat, 243-244. o.)
Az agroökológia tehát eredetileg egy olyan multidiszciplináris tudományos megközelítés, amely a szociológia, a közgazdaságtan, az agronómia, ökológia kereszteződésében létezik. Idővel azonban fokozatosan nyitott politikai törekvések felé: a hagyományos termelők, a fenntartható, tájspecifikus mezőgazdasági tudások, a vetőmag- és élelem-önrendelkezés összehangolásának irányába. Mára az agroökológiának háromfajta értelmezése vagy területe létezik, de ezek voltaképpen egyszerre teszik ki teljes értelmét: létezik, mint tudományos irányzat, mint agrárgyakorlat és mint (politikai) mozgalom, viszont a lényegét, amely mindhárom aspektusában megnyilvánul úgy lehetne leegyszerűsítve megragadni, hogy: az ember és a természet harmonikus kapcsolatára építő, különböző tudásformákat termelő-felhasználó gazdálkodási gyakorlat.
Az élelemönrendelkezésre törekvő agroökológiai modelleknek fontos részét képezik a rövid ellátói láncok. A Balogh Pál Géza, Michels Ambrus, Nemes Gusztáv és Szegedyné Fricz Ágnes A hiányzó láncszem – termelők és fogyasztók összekötésének dilemmái a rövid élelmiszerláncokban c. írásukban azt próbálják felvázolni, hogyan változtak a rövid láncokban fellelhető fogyasztói igények, a termelőknek a sikeres értékesítéshez szükséges képességei, és végül a közvetítő szereplők jellege és szerepe az értékesítési folyamatban az 1848-as forradalomtól az államszocialista korszakon át a rendszerváltás utáni időszakig. A szerzők abból a felismerésből indulnak ki, hogy miközben mára Magyarországon megjelent (Romániához hasonlóan) az a fogyasztói réteg, amely az alternatív ellátói láncokat, hagyományosan megtermelt termékeket preferálja, a parasztok vagy kisgazdák nagyon kis rétege képes részt venni ezekben a hálózatokban, miközben ezek a hálózatok termékhiánnyal küzdenek. A vázlatos történeti áttekintés annak a folyamatnak az ábrázolására tesz kísérletet, amely révén a termelők és a fogyasztók közötti távolság egyre szélesedett, ami mind a termelőre, mind a fogyasztóra döntő hatást gyakorolt arra nézve, hogyan viszonyulnak az élelemhez, az annak megtermelésével és értékesítésével kapcsolatos kérdésekhez. A korábban (vegyesen) az önellátásra és árutermelésre berendezkedő kisebb vagy közepes gazdaságok ugyanis egyre inkább az árutermelés irányába, a biológiai-technológiai hatékonyság irányába voltak kénytelenek elmozdulni (hacsak teljesen fel nem adták a mezőgazdálkodást). Továbbá az újabbnál újabb hozamnövelő termelői piaci és szabályozó mechanizmusok, az újabb fogyasztói igényeknek való megfelelés mind-mind egy olyan folyamattá álltak össze, amely azzal járt, hogy az agroökológia szempontjából értékes hagyományos gazdálkodási tudásformák fokozatosan elértéktelenedtek. A mai parasztoknak, kisgazdáknak az értékesítés egyre többrétű ismereteket igénylő folyamatára már nem jut kellő anyagi háttér, figyelem, tudás, energia stb. Ezért van az, állítják a szerzők, hogy az ún. reflexív ágensek szerepe is felértékelődött a rövid ellátói láncokban; ugyanis ők azok a szervezők-közvetítők, akik pótolni képesek ezeknek az alrendszereknek az értékesítési folyamatban észlelt hiányosságait.
A szöveg végül a Szövetség az Élő Tiszáért és a Nyíregyházi Kosárközösség izgalmas példáin keresztül szemlélteti, milyen formában működhet a mi kelet-közép európai régiónk társadalmi viszonyai között egy-egy olyan projekt, amely többé-kevésbé az élelem-önrendelkezés szellemiségében lett kitalálva és felépítve. Az Élő Tiszáért Egyesület egy olyan társadalmi vállalkozás, amely az alföldi, hagyományos termelők és a városi, középosztálybéli fogyasztók között közvetít. A Nyíregyházi Kosárközösség pedig egy önkéntes munkára épülő hálózat, amely szintén helyi kistermelők és fogyasztók között létesített kapcsolatot úgy, hogy közben törekszik arra, hogy a termelőkkel közösen beszéljék meg azt, hogy mit, hol és mikor szeretnének értékesíteni.
Romániában az élelem-önrendelkezésre törekvő országos kiterjedtségű hálózatok közül a legismertebbek a kolozsvári székhelyű EcoRuralis Egyesület, amely tagja a nemzetközi Via Campesina mozgalomnak, az URGENCI hálózathoz és a Nyéléni mozgalomhoz tartozó, többnyire Erdélyben és a Bánságban koncentrálódó ASAT (Parasztmezőgazdaságért Egyesület), illetve a Kolozsvár és Bukarest piacára fókuszáló Cutia Țăranului.
Ezeknek a hálózatoknak, szervezeteknek a tevékenysége és kiterjedtsége (a Via Campesina például 200 millió parasztot képvisel és mozgósít világszerte; ebből a romániai EcoRuralis tagságának létszáma 14 ezer) arra utalnak, hogy az élelem kérdése – amely együtt jár egy sor környezetvédelmi, társadalmi, gazdasági kérdéssel, nem utolsó sorban pedig a földtulajdon és a földhasználathoz való jog kérdésével is – nagy eséllyel képes lesz újra fontos helyet találni a közbeszédben és politikában. Legalábbis így látja ezt Barta L. Tamás, a Földreform és agrárdemokrácia Magyarországon a 20. század első felében című tanulmány szerzője (Fordulat 29, 101. o.), aki egy átfogó történeti elemzésen keresztül vázolja fel, milyen strukturális és nemzetközi gazdasági mozgások (pl. az olcsó amerikai gabona világpiaci elterjedése) hatására vezették be Magyarországon azokat a reformokat, amelyek egyrészt a földmunkások megélhetését (tulajdonjogi és elosztási kérdését, igazságosabb és egyenlőbb társadalmi struktúrára törekvését), másrészt pedig a magyar mezőgazdasági termelés „felzárkóztatását” (a termelés technikai kérdésként – kisebb vagy nagyobb földbirtokok segítik a termelékenység növekedését? – való felvetését) célozták. Továbbá betekintést kapunk azon szervezetek és személyek profiljába, amelyek és akik a 20. század első felében a magyar földreform és a parasztság képviseletének élére álltak, valamint megismerkedhetünk a földműves-mozgalom két meghatározó irányvonalával: a módosabb kisgazdákat tömörítő, mérsékeltebb, „dunántúli” vonallal, és a többnyire a föld nélküli földmunkások megszervezésére vállalkozó „alföldi” agrárszocialista vonallal.
A tanulmány érdeme, hogy az alapos helyi viszonyok és ágensek történeti ismertetése mellett a mezőgazdasági termelés magyarországi dinamikáit ismételten visszakapcsolja azokhoz a folyamatokhoz, amelyek a korabeli világpiacon mentek végbe, nevesen azon (ideiglenes árfolyamingadozással és ellátási zavarokkal járó) válsághelyzetekhez, amelyekről a Moore bevezető tanulmánya is beszél, és amelyek „megoldására” az újabb határvidékek bevonásával reagáltak. A szerző utal például arra, hogy a magyar közgazdászok és szociológusok egy része felismerte azt a századfordulón végbemenő döntő tényezőt, hogy az 1880-as években a gabonaárak hirtelen csökkenése ment végbe többnyire az AEÁ-ban akkoriban kialakult hatalmas nagy új termőterületek bevonásának hatására; így az amerikai termékek európai piacra kerülése igen kedvezőtlen helyzetbe hozta a magyarországi mezőgazdaságot (amelyik a monarchia idején az éléskamra szerepét töltötte be a rendszerben). A közép- és kisbirtokosok pedig kiszolgáltatott helyzetbe, a kizsákmányolás és önkizsákmányolás pozíciójába maradtak/kerültek. A földdel nem rendelkező, cselédsorban dolgozó földmunkások bérmunkásokként dolgoztak, gyakorlatilag jobbágysorba maradtak – mivel a földesúrtól való függés jelentette az egyetlen biztos megélhetést. A nagyobb földbirtokkal rendelkezők viszont eleve előnyben voltak, hiszen megtehették, hogy olcsóbban adják el a termékeiket. Dióhéjban ez volt az az alaphelyzet, amely a magyar agrármozgalom és földreform politikai felvetéseit meghatározták és alakították a továbbiakban.
A tanulmány jelentős része a különböző érdekköröket, politikai és mozgalmi szereplőket ezen alapvető kérdésekkel szembeni pozícionálásuk mentén ismerteti. Végül pedig megemlíti a népi írok körének – egyébként a képviseleti politizálás szempontjából nem mérvadó – szerepét, akiknek szellemi, írói, de (az 1937-es Márciusi Front, majd az 1939-es Nemzeti Parasztpárt révén) politikai tevékenysége is – a csehszlovákiai Sarló szociográfiai mozgalma mellett – igen erős hatással volt a későbbi erdélyi falukutatók munkájára.
A lapszám továbbá két esettanulmánynak ad még helyet, amelyek bár különböző olvasatból közelítik meg az élelem-önrendelkezést és élelemtermelés dilemmáit, módszertanukat mindkét kutatás félig strukturált interjúkra alapozza és az interjúalanyok narratíváin keresztül igyekszik megérteni, hogy milyen egyéni, társadalmi és környezeti kizsákmányolási mechanizmusokhoz vezet a globális kapitalizmusban a vidéki élelem-önrendelkezés, illetve a termelői együttműködés.
A hazai élelem-önrendelkezés centrális mozgalmainak és periférikus szerveződéseinek feminista olvasata a HerStory kollektíva többszerzős tanulmánya, aktivista és akadémiai megközelítéseket is használva igyekszik pótolni a magyarországi mozgalmi diskurzus egyik hiányzó láncszemét: a helyi élelem-termelésben résztvevő nők mindennapi megéléseire, és a zöld és feminista civil szerveződések körében tapasztalt célokra reflektál. A HerStory kollektíva megalakulása a koronavírus-járvány okozta makrostrukturális destabilizálódásra adott reakcióként értelmezhető, amely az önszerveződés és a kölcsönös segítségnyújtás jegyében jött létre. A 2020 tavaszán megalakuló, 29 rendszerkritikus szervezetet egyesítő, Szolidaritási Akciócsoport (SZACS) teret adott az élelmezés témájában való közös gondolkodásnak, és a Tudatos Öregedés Alapítvány HerStory elnevezésű gender- és környezettudatos vidékfejlesztési koncepciójának is, valamint az ehhez kapcsolódó kutatási javaslatnak.
A HerStory kollektíva szakmai fókuszában egyaránt helyet kaptak a zöld, a feminista és a gondoskodás válságával kapcsolatos szempontok. Alaptézisük: „a szolidáris és fenntartható társadalmi működés előfeltétele, hogy a természeti erőforrások és a nők ne legyenek kizsákmányolva” (Mellor, 2017, Fordulat 154 o.). A kutatás vidéken élő és/vagy gazdálkodó nők szemszögéből vizsgálja a hazai élelem-önrendelkezés koncepcióját és gyakorlatát, a problémák, kiutak, egyéni stratégiák és küzdelmek feltárásának céljából a nők mindennapi megélései alapján a zöld és feminista civil szervezetek perifériáján. Hiánypótló kritikai feminista kutatásként fontos szerepet kap a nőkre háruló gondoskodási terhek felmérése.
A tanulmány szerzői kiemelik az élelmiszer-önrendelkezés és élelem-önrendelkezés kifejezések körüli elméleti vitát, amelynek az élelem-önrendelkezés olvasókörök, a Szolidaritási Akciócsoport Élelem munkacsoportjának megbeszélései és az Élelem-önrendelkezés Fórum, illetve az élelem-önrendelkezés hónap biztosítottak teret. Az élelem-önrendelkezés következetes használatát végül arra alapozták, hogy amíg “az élelmiszer az élelem áru jellegét hangsúlyozza és feltételezi az ipari és egyéb feldolgozottságot, addig az élelem kifejezés tágítja ezt a perspektívát.” (Fordulat, 150. o.)
Az önszerveződő kollektíva 13 kutató tagja mozgalmi és civil tapasztalattal, művészeti, humán, társadalom- és természettudományos előképzettséggel, és mélyreható ismerettel rendelkezik a zöld és a női szervezetek munkájáról. A félig strukturált interjúk mellett autoetnográfia[2] jegyzetek is készültek, amelyeknek kódolása az interjúkéval azonos. Sajátos módon, a HerStory kollektíva kutatói szimultán írták és szerkesztették a publikációt, a szerzők nevesítése nélkül, ezzel a formával és gyakorlattal “is előmozdítva a sokrétű közösségi összefogások és az akadémiai hierarchia lebontásának sürgető szükségességét.” A tanulmány elméleti keretezése az interjúk készítése során domborodott ki, az interjúalanyok narratívájából, érvényt szerezve ezáltal is az ökofeminista elméletek gyakorlati jelentőségének. Az elméleti háttér alappillére az ökofeminizmus kritikai megközelítése, amely górcső alá veszi a nők elnyomásának és a természet kizsákmányolásának összefüggéseit, és a nők által végzett reproduktív, valamint ön- és családfenntartó tevékenységet, amely jellemzően összefügg a munkaerőpiacról való kiszorulással. A reproduktív/láthatatlan munkáról a tanulmány szerzői a világrendszer-elméletbe ágyazottan gondolkodnak. „Az eredeti elmélet (Wallerstein 1983) a háztartásra a termelés és tőkefelhalmozás globális szerveződésének részeként tekint, amely a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének színtere, ahol a munka különböző formái kombinálódnak, és amelyen keresztül a nők a tőkefelhalmozási folyamat részévé válnak (Csányi et al. 2018)” (Fordulat, 235. o.)
Az írás megjelenésének idejéig elkészült 27 darab 1-3 órás interjú lehetővé tette a strukturális mintázatok és a kollektív női megélések sajátosságainak feltérképezését is. A kutatócsoport az interjúelemzést közösségi folyamatban végezte, amelynek során a kollektíva közös álláspontjai is folyamatosan fejlődtek és alakultak. Olyan változók kerültek a kutatás központjába, mint a gondoskodási terhek, párkapcsolatok kialakítása, női életközösségek iránti igény, fizikai biztonság és női legitimitás vidéken, strukturális korlátok, pénzkereseti lehetőségek és szellemi igények, illetve megfelelő közszolgáltatások.
A Gál Izóra, Mihály Melinda és Velkey Gábor Dániel által írt, Az élelemtermelés társadalmi és környezeti dilemmái egy termelési és értékesítési szövetkezet példáján keresztül című tanulmány a már fentiekben tematizált, a természetet és embert egyaránt kizsákmányoló gazdasági rendszerben helytálló termelőket segítő ernyőszervezet (TÉSZ, korábban termelőszövetkezet, ma termelői és értékesítői szervezet) stratégiáit vizsgálja. 39 helyi gazdával és döntéshozóval készítettek félig strukturált interjúkat, emellett a résztvevő megfigyelés és a terepnapló módszerét alkalmazták.
A dél-alföldi régióban fekvő Szentes gazdag erőforrású természeti környezete lehetővé tette a mezőgazdaság, főként a kertészeti növénytermesztés virágzását, és a helyi TÉSZ jelenleg ezen a területen, a globális munkaerőpiac strukturális nyomásai között kényszerül érvényesülni. A szervezet alapvető nehézsége, hogy míg az értékesítési árak hosszú évek óta szinte változatlanok, addig a költségek folyamatosan és dinamikusan növekednek, így a TÉSZ a jövedelmezőségének fenntartása érdekében kénytelen az élelmiszer-termelés bizonyos költségeit a természetre és a társadalomra hárítani. Az élelmiszer-termelés és -elosztás szervezeti szempontból és térben is átalakult a rendszerváltást követően. A termelők nagy mennyiségek olcsó előállítására kényszerülnek, a termelői és értékesítési szervezet célja pedig, hogy az élelmiszer-kereskedelmi láncokban és a feldolgozóiparban a termelők alkupozícióját javítsa. A vizsgált TÉSZ egyik előnye az értékesítés során a közös piaci fellépés, ennek ellenére folyamatos a küzdelem az egyenlőtlen piaci viszonyoknak való kiszolgáltatottsággal. Bár a rendszerváltást követően életben maradt a szövetkezet, és az európai forrásokat jól tudta mobilizálni a TÉSZ tagok számára, valamint funkcióját, a megtermelt élelem integrációját a globális élelmiszer-rendszerbe, ellátja, rendszerszinten nem tud a termelők csökkenő jövedelmezőségére választ adni, és a piaci szabályoknak megfelelően olcsó élelmiszert kell előállítania.
A tanulmány jelentős része a termelők mindennapos gyakorlati és szakmai nehézségeire fókuszál, de betekintést enged a fóliákban és a csomagolóüzemben dolgozó napszámosok bizonytalanságaiba is - a foglalkoztatás kapcsán tematizálódik a kiszolgáltatott csoportok (nyugdíjas nők, romák) felülreprezentáltsága is.
A lapszám három könyvrecenzióval zárul. Kozák Sándor a Sidney W. Mintz Sweetness and Power (Édesség és hatalom) 1985-ben megjelent kötetét mutatja be, amely a cukor történetét dolgozta fel az antropológia és a politikai gazdaságtan módszerének összehangolásával, ami a cukor nemcsak árucikk jellegének, hanem a hozzá kapcsolódó társadalmi-szocializációs jelentéstartalmak történeti feldolgozását jelenti. Ádám Zsófia Eric Wolf Peasant Wars of the Twentieth Century (A huszadik század parasztháborúi), 1999-ben napvilágot látott kötetéről ír, amely a 20. század egy-egy parasztforradalmát feldolgozó hat esettanulmányból áll. Wolf Mexikó, Oroszország, Vietnám, Kína, Algéria, Kuba paraszti társadalmait vizsgálva mutatta be azokat a kedvezőtlen gazdasági, társadalmi és kulturális hatásokat, amelyeket a tőkés viszonyok betörése okozott a helyiek életében és hogy miként váltak ezek a hatások egy eljövendő forradalom alapjává. Domschitz Mátyás pedig Martha Lampland Object of Labour. Commodification in Socialist Hungary (A munka tárgya. Áruvá válás a szocialista Magyarországon) 1995-ös kötetét recenzálta, amely egy olyan amerikai kutató műve, aki a 80-as években töltött hosszabb időt a Fejér megyei Sárosdon és a munkánk a téeszesítést követő fogalmi és gyakorlati változásait kutatta.
Szerzők: Dobrai Zsolt Levente, Gecse Barbara
[1] Moore elemzésében kimutatja, hogy 2001-ben az élelmiszer olcsóbb volt, mint bármikor korábban. 2002-ben ez megváltozott. Az árak 2008-ban, aztán 2011-ben tetőztek. 2014-ben az élelmiszerárak 127 százalékkal voltak magasabbak 2002-höz képest. Az élelmiszerválságnak nincs vége; az árak konstans növekedése csak az egyik tünete – mondja. (Jason Moore, 2015. 10. o.)
[2] „Az autoetnográfia olyan helyzetekben alkalmazható, amikor maga a kutató is megéli a kutatásban vizsgált eseményeket (Feischmidt 2007:226). Ilyenkor a személyes narratívák szociológiai szemlélettel az adott társadalmi kontextusra reflektálva kerülnek feltárásra, a hatalmi viszonyok megrajzolásával (Wall. 2008).” Fordulat, 230 o.
