2014. június 25., szerda

Maszkulinitási dekonstrukciós kísérletek és néhány gyakorlati kérdés - Czire Szabolcs előadása a IV. Szociológus Napokon

Czire Szabolcs nyitóelőadása az idei Szociológus Napok legnagyobb érdeklődést keltő és vitát kiváltó előadásának bizonyult. Az alábbiakban az előadásról és az azt követő vitáról készült videófelvételt láthatjuk, valamint az előadóval készült interjút. Utóbbit a Transindex-ről vettük át.




REMASZKULINIZÁCIÓ
Miért élik meg a férfiak veszteségként az egyenjogúságot?

Apátlan családok, férfipedagógusok nélküli oktatási rendszer: ennek következményeivel társadalmi szinten számolni kell - vélekedik Czire Szabolcs szociológus.



A női mozgalmak főként a 20. században rendkívüli eredményeket értek el, a nők és az egyenlőség iránti fokozott érzékenység nagy bizonytalanságot keltet a férfiak oldalán. Egyfajta identitásválságról lehet beszélni esetükben, amikor sokukban a férfiasság, a maszkulinitás elbizonytalanodik. Ez a bizonytalanság abból ered, hogy azokhoz a változásokhoz mérik magukat, amik a társadalomban bekövetkeztek, főként a női mozgalmaknak és a szélesebb társadalmi folyamatoknak eredményeként. Úgy tűnik, hogy az egyenjogúságot és azokat az eredményeket a férfiak egy része veszteségként éli meg. Egy érdekes jelenségről lehet beszélni, hiszen a
hagyományosnak nevezhető férfiszerep, férfiideál nem tűnt el: ha ma bárhol felmérést végzünk a középiskolások körében, vagy megkérdezzük az átlagembert az utcán, nagyon hasonló jellemzőket társítanak ahhoz a fogalomhoz, hogy mitől férfi a férfi – mondta el Czire Szabolcs, unitárius lelkész, teológiai tanár és szociológus, aki a maszkulinitási dekonstrukciós kísérletekről tartott előadást a 4. Szociológus Napokon. Interjú az előadás margójára. 

Társadalmi szinten mennyire számít elterjed jelenségnek az, hogy a férfiak elbizonytalanodnak azzal a szereppel kapcsolatosan, amit a férfiasságról gondolnak? 

Czire Szabolcs: – A nemekkel foglalkozó szakirodalomban úgy tűnik, hogy – az utóbbi 20 évben legalábbis – gyakorlatilag közhely a férfiasság, maszkulinitás válságáról beszélni. Könnyű szakirodalmi terminusok mögé bújni, és arról beszélni, hogy a maszkulinitást az egyetemes emberi tapasztalás paradigmája helyett társadalmi konstrukcióként kell értelmezni, tehát a változó társadalmi, történelmi és kulturális formációkként fölfogott sajátos férfitapasztalások, tehát többes számú maszkulinitások objektivációjaként. 
De azért lássuk a fától az erdőt: nem kell túl éles társadalmi látás ahhoz a sejtéshez, hogy az utóbbi évszázadok változásainak nagy vesztesei az apák, az apaság, és ennek már súlyos társadalmi következményei vannak. Elsősorban a fejlettebb országokból származó mérések azt mutatták ki, hogy az apák hiánya összefüggésben áll a fiatalok és a felnövekvő nemzedékek deviáns társadalmi magatartásával. Az apanélküliség egy eléggé széleskörű jelenség lett társadalmi szinten, főleg a nyugati társadalomban. Az apák nélkül felnövő fiúk és lányok sokkal veszélyeztetettebbek, magasabb körükben a bebörtönözési, vagy törvénysértő magatartás, az iskolai kihágások, a drogfogyasztás stb. Nagyságrendekkel nagyobb, tehát úgy értem, hogy 10-20-szoros a szorzó az átlaghoz képest. 
Tehát ebben a vonatkozásban társadalmi szinten nagy tétje van annak, hogy az apaság alapját képező férfias szerepeket mennyire élik meg a férfiak. A szerep szó elsősorban a gender-kutatás első korszakának egyik kedvenc kifejezése, jellegzetes funkcionalitásra alapozó szerepharmonizációs megközelítés, de nem hiszem, hogy ki lehetne iktatni a nyelvhasználatból ezt a fogalmat, annál is inkább, mert a szerep egy megkerülhetetlen fogalom ma is a lélektan elméleteiben. Tehát, ha a szerepeket illető bizonytalanságok felől próbáljuk megközelíteni a maszkulinitás kérdését, azt hiszem, hogy itt szintén össztársadalmilag jól érzékelhető jelenségről van szó… 


Hova tűntek az apák, miért nem sikerül ezeket a férfiasságukhoz kapcsolódó szerepeket továbbadni? 

– Válaszként felvetéseim vannak. Az évezredeken át hagyományosnak számító életmód megváltozásának a hatása lenne az egyik tényező: a sajátosabban férfiasnak definiált életterek, munka, életvezetési modalitások nagymértékben megváltoztak már egyszerűen azáltal, hogy megváltozott a társadalmi berendezkedés, a munkaerőpiac, az emberi viszonyok, tehát nagymértékben átalakult számos alapvető tényező. Ezeknek a társadalmi folyamatoknak a következményeként úgy tűnik, hogy a férfiak nehezebben tudták újradefiniálni azt, hogy ténylegesen mi a feladatuk, mit kellene tenniük az életben, milyen célokért lenne érdemes küzdeniük. 

Számos elméleti választ áttekinthetünk a kérdésre, számomra mégis nem annyira az a fontos, hova tűntek eddig az apák, sokkal inkább az, hogy elég jó eséllyel meg tudjuk „jósolni”, hogy ezentúl hova tűnnek, ha a szocializációs folyamatok így folyatódnak. A leghagyományosabb és legértékesebbnek tekintett szocializációs közeg, a család mellett a 20. század óta az iskola a legfőbb szocializációs intézmény, amelyen keresztülhaladva az ember végre eléri a felnőttkort. S noha a társadalmat nemek szerint két nagy részre bontjuk, és nagyjából 50-50%-os arányban beszélünk nőkről és férfiakról, az iskolai és általában a nevelési szocializációs közegekben messze felülreprezentáltak a nők. 

Rendszerint az iskolában sokkal több időt tölt el a gyerek és majd az ifjú, mint a családban, szüleivel. Ha mindezt összevetjük azzal, hogy az iskola egyáltalán milyen férfias szocializációs modelleket kínál, akkor azt hiszem, nem túl merész kijelenteni, hogy a tömegoktatásra épülő iskolarendszer, alapvetően a férfias mintázatokat mint szocializációs mintázatokat nem kínálja. Számos mérés támasztja alá azt, hogy a jelenlegi iskolarendszer jobban kedvez a lányoknak, mint a fiúknak. 

Bővebb kifejtés nélkül néhány példát hadd említsek. Főként brit vizsgálatok mutatták ki, hogy az osztályzat gyakran viselkedés-alapú, amely képletben a fiúk rosszabbak, a lányok jobbak. Az elmarasztaló iskolai visszajelzések alapján a szülők kevesebbet várnak el a fiúktól. Talán merésznek tűnő kijelentés, de kissé sarkítva kimondható, hogy az a „klasszikusnak” tekintett fiús magatartás deviáns magatartásnak számít iskolai kontextusban. (Zárójelben jegyzem meg, hogy angolszász területeken az úgynevezett figyelemzavaros hiperaktivitás-zavar, az ADHD lassan minden ötödik iskoláskorú fiúgyermek esetében diagnózis. Természetesen nem tagadom a betegség létezését, de minden ötödik fiú ebben szenvedne, vagy abszurd rendszerhez viszonyítva ilyen drasztikus a képlet? Ráadásul a pedagógus kérheti a gyógyszeres kezelésről szóló igazolást ahhoz, hogy befogadja az osztályába!) Tehát az a magatartás, amely iskola előtt mind a családban, mind a játszótéren „normális” fiús viselkedésnek minősül, a fél napnyi fegyelmezett ülést követelő iskolában már a deviancia fogalmát meríti ki. 

Önmagában nincs gondom azzal, hogy a tömegoktatás logikája sokkal inkább kedvez a lánygyerekeknek, mint a fiúgyermekeknek. A gondom azzal van, hogy a szocializáció teljes folyamatából mintha teljesen eltűnnének a férfiak. Ez számomra nem abban az értelemben rossz hír, hogy úgy tűnik, mintha valamilyen versenyvesztés lenne az egyik oldalon. Én azt gondolom, hogy vagy együtt nyernek a nemek, vagy együtt veszítenek. Aggasztó, hogy a családokból milyen nagymértékben hiányoznak a férfiak, ami véleményem szerint összefüggésben áll az iskolai szocializáció folyamatával. 

A jelenlegi adatok és az előrejelzések egyaránt azt mutatják, hogy a fiatalok fele eleve nem is köt házasságot, a megkötött házasságok nagyjából fele felbomlik. A gyerekek 83-84%-ban az anyánál maradnak válás után. Ebből is kiszámítható, hogy nagy arányban beszélhetünk apátlan családokról, és mindez hatalmas terheket ró a felelősség többségét tovább vivő nőre, anyára. Vagyis a szocializációnak ebben a korai időszakában jó eséllyel a férfi már nincs jelen, de az is gyakori, hogy csak fizikailag van jelen: az apa este hazajön, leül a tévé elé, és szorongatja a sörösüveget. Nem az a kérdés, hogy a nehéz nap után kijár-e ez neki. Inkább az, hogy a gyermekben egy roppant hamis kép formálódik arról, hogy egy férfi, egy apa tulajdonképpen mit csinál. 

Azt tudják, hogy az apa egy irodába jár, valamivel foglalkozik, de tulajdonképpen fogalmuk sincs konkrétan, hogy mivel. Ha továbbmegyünk ezen a gondolaton, és megnézzük az Eurostat 2012. évi Románia pályaorientációra vonatkozó adatait, akkor jól látszik, hogy a pedagógiai pályák nagyjából 95%-át nők célozzák meg. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az óvodában, iskolában továbbra is óvónénik, tanítónénik, tanárnénik lesznek. Újra hangsúlyozom, ezzel önmagában nem lenne baj, a baj ott van, hogy a diáktársadalom felét kitevő fiúk nem látnak férfimodellt, mint szocializációs modellt, amit követni lehetne. A nőktől nyilvánvalóan nem várható el az, hogy ezeket a modelleket fel tudják mutatni. 

Ma a másik nagy közvetett szocializációs közeg a média. Tehát az előbbiek mellett a gyermekek és fiatalok a média hatásának is ki vannak téve védtelenül, amit elsősorban filmeken keresztül kapnak. Hozzánk nagyrészt az amerikai filmek jutnak el, amelyekben jellemzően egy remaszkulinizációs törekvés figyelhető meg, tehát egy macsósabb, a hegemón maszkulin modellekhez közelebb álló magatartási mintázatok közvetítése, amely roppant kontrasztos az elvárt iskolai magatartással szemben, amiben a gyereknek a napja nagy részét eltölti. A filmek mellett a számítógépes játékokat nyugodtan is ide lehet sorolni. 

Tehát egyrészt léteznek a maszkulinitás dekonstrukcióját illető törekvések, másrészt az amerikai filmek egy sokkal maszkulinabb férfiképet próbálnak közvetíteni a karaktereik által. Mi a magyarázat ezekre a filmekben tetten érhető regresszív folyamatokra? 

- Véleményem szerint a tömegmédia – amihez a szórakoztatóipar egy részét is oda lehet sorolni – a tömegigények kiszolgálására irányul. A tömegmédia ugyan alakítja is a közízlést, de nem forradalmian, inkább csak további fogyasztási mintázatok kiépítése szándékával. Az amerikai mozikban megfigyelhető volt a korábbi évtizedekben egyfajta útkeresés is az úgynevezett new man – új típusú, profeminista férfi ideálnak a bemutatása, ugyanakkor az erőszakos férfivilág dekonstrukciója is, de úgy tűnik, hogy alapvetően a hagyományos férfiideált bemutató szereposztások maradtak meghatározóak: a magányos, agresszivitásra hajlamos, az érzéseit rejtegető, rövid párbeszédekbe elegyedő, titokzatos, öntörvényű, társadalmi konvenciókat nem követő, hódításra kész, de a nagy közösségi igazságokért ugyanakkor kiálló hős. Ehhez képest az európai mozikban – ha díjnyertes filmeket nézzük, egy posztmodern, elbizonytalanodó, érzékeny, valamilyen kisebbséghez tartozó férfi kap gyakran főszerepet. Ehhez képes az Egyesült Államokban a vígjátékok nagy részében is nagyon éles sztereotípiákban jelennek meg a szerepek. 


Milyen következményekkel lehet számolni? 

– Én úgy látom, hogy ezek a sztereotípiák – hogy a férfiak érzelem-mentesek, rosszul fejezik ki érzéseiket, netán nincs is érzésük, vagy agresszívek és így tovább – már következmények, de egyszersmind újratermelői is az újabb mintázatoknak. Bár sokan szeretnék azt hinni, hogy a gender-studies véglegesen szakított az úgynevezett biológiai determinizmus témájával, inkább az a helyzet, hogy a nemek kutatása valahogy a biológiától a kultúráig és a kultúrától a biológiáig halad körkörösen. 

Beszélhetünk a kutatás második és harmadik hullámáról, eljuthatunk egészen addig, hogy a nemiséget pusztán kulturális performance-nak tekintjük, csakhogy közben az emberi testhez közvetlenül kapcsolódó tudományterületek sem ülnek ölbe tett kézzel, és az új eredmények ismételten újrafogalmaztatnak nézőpontokat. Ha például az agykutatások legújabb eredményeit vesszük figyelembe – amelyek a férfi és a női agy különbségeivel és hasonlóságaival foglalkoznak – az a felismerés a domináns most, hogy születéskor egy férfi és egy női agy között nincs számottevő különbség. A szocializációs alaphatások eredményeként, amikor elkezdjük a kékbe öltöztetett fiúcskát erős katonának és a rózsaszínbe öltöztetett kislány cukinak, aranyosnak nevezni, felépülnek a gender szerepek. Erre nagyon korán kezd válaszolni az emberi agy, és ez a hatás biológiailag–kémiailag–fiziológiailag is leképeződik. E szocializációs – és a rá válaszoló testi – folyamatok következményeként a férfiak esetében nehezebbé válik az érzelmek kifejezése. Ezt a felismerés a pszichológiai tesztekben állandóan visszaköszön: a férfiak „benntartók”, a nők „kivetítők”. Nem azt igazolják – hangsúlyozom – hogy a férfiak kevésbé éreznek, hanem azt, hogy a férfiak kevésbé képesek kifejezni az érzelmeiket. 

Erre aztán a terápiás szakirodalomban nagyszámú elmélet született, hogy miként alakítják a férfiak dühvé ezt az érzelem-kifejezési deficitet. Például Long 1987-ben megalkotta a férfiak érzelmi kémény elméletét, Real 1997-ben a kapcsolati deficitét, Lisak az empátia deficitét, Levant meg a normatív alexitímiát, azaz az érzelmek azonosításának és kifejezésének képtelenségéről szóló elméletét. A terápiás illetve lelkigondozói tapasztalat érzékeny indikátora annak, hogy a férfiakban problémássá vált az érzelmekhez való viszonyulás, általános bizonytalanság övezi a férfiasság szerepmintázatainak szubjektív megélését. És mindez történik akkor, amikor a nők részéről egyre inkább az az elvárás, hogy a férfi az érzelmek szintjén jobban tudjon megnyilatkozni, érzékenyebb legyen a mások érzéseire, empatikusabb legyen. A nő pont azzal a „férfiideállal” nem fog találkozni, amely a „kereslet oldalán” egyre hangsúlyosabban megjelenik. 

Tehát ez a fajta szegényes érzelmi nevelés jó eséllyel nehézséget jelent a társas kapcsolatok létrejöttében, később meg problémákat okozhat a párkapcsolatban. Gyakorlatilag az a „férfiiskola”, amelyen a mai fiúgyermekek keresztülmennek, nem alkalmasak azoknak a férfias identitásmodelleknek a kialakítására, amelyek általában a felelősségvállaláshoz, közelebbről pedig a későbbi apai szerepek, illetve a társadalom értékes tagjaivá válás szerepeinek a kialakításához nagyon fontosak lennének, másfelől nem alkalmasak a ténylegesen pozitív érzelmi beállítódás, empátia, önreflexivitás kialakításához, amelyek a nemek közötti harmonikusabb együttéléshez és a családi élethez elengedhetetlenek lennének. Ez annál inkább fájdalmas, mivel az emberiség történetében talán most először nyílik reális esély a nemek közti harmónia olyan szintjének a megvalósítására, amelyre korábban még csak gondolni sem lehetett. 


Ez picit úgy hangzik, mintha a lehetőség adott, de nem lehet élni vele. 

– A lehetőség adott, mindenek előtt azért, mert a női mozgalmak – párhuzamosan a szélesebb társadalmi folyamatokkal – óriási eredményeket értek el. Igaz ugyan, hogy az „elnyomott társ” sok esetben inkább „versenytárssá” vált, de most először reális esély van arra, hogy a nemek együttélésében ez a folyamat úgy folytatódjon, hogy egyenlő társról tudjunk mindkét nem esetében beszélni. Ez a lehetőségek szintje. A mindennapi valóság kissé másként mutat, bár ez a potenciál – hangsúlyozom – már kitörölhetetlenül jelen van. 

Úgy vélem, hogy a harmonikusabb együttélés útján a férfiaknak több a behoznivalójuk. Lényegében azokért a tényezőkért, amikről korábban beszéltünk. Most csak két kis példát tennék hozzá. A világon mindenütt megfigyelhető jelenség, hogy a nemiséggel kapcsolatos egyetemi kurzusokon és más előadásokon túlnyomóan nők vesznek részt. Mintha a nemi identitás a férfiak számára nem jelentene semmiféle problémát, az valamiképp a nőkre tartozó kérdés lenne. Hasonlóan megfigyelhető, hogy az önismeretet, kommunikációs készséget, érzelmi intelligenciát fejlesztő csoportokra elsősorban nők jelentkeznek: mintha ők sokkal fogékonyabbak lennének, tanulni akarnak, haladni akarnak. A férfiakat lasszóval sem lehet összevadászni, mert „egy férfi nem foglalkozik ilyesmivel”. Ebből adódig aztán az a gyakori jelenség, hogy a hazatérő nő nincs akivel megossza élményeit, hogy nincs partnere a tanult ismeretek gyakorlatba ültetésében. 


Milyen lehetőségek vannak az elmozdulásra? 

– Gyermekek és fiatalok esetében mindenképpen a szocializációs folyamatot kellene tüzetesen átvizsgálni és megtalálni a módját azoknak az elemeknek a beépítésére, amelyek az adott nemnek megfelelő mintázatokat megfelelően kínálnák, beleértve az érzelmi nevelést is. Cinikusnak tűnhet iskolán vagy más szocializációs intézményen számon kérni „az otthoni hét esztendőt”, de legalább olyan cinikus ezen intézmények részéről visszafele mutogatni akkor, amikor a formálódó ember több időt tölt a kapuin belül, mint a családban. 

Felnőttek – és most közelebbről a férfiak – esetében érdemes beszélni arról, hogy a férfiak szocializációs folyamata hogyan történhet ma, hogy milyen helyeket, úgynevezett „harmadik helyen” tudják kultiválni felnőttként az „új férfi” életérzést, az ehhez kapcsolódó értékrendet, felelősségvállalást, érzelmi életük kultiválását. A „harmadik hely” szintén maszkulinitás-elméletekhez kapcsolódó kifejezés, persze női vonatkozásban ugyanúgy van értelme. Az első helynek a család számít, a második hely a munkahely, ahol a szerepeik megélése szintén elég nagy mértékben lehet identitás-idegen számukra, ha például alávetett pozícióban, egyfajta diszkrepáns szerepben kell végigéljenek napi 8–10 órát. A harmadik hely azt a fajta életteret írja körül, ahol a férfiak sajátos módon szocializálódhatnának – elsősorban a sport, fizikailag aktívabb tevékenységek révén, ahol sajátos regiszterben kommunikálva, bizalmi köröket kialakítva tudják kultiválni azokat a sajátosabb szerepeket, amelyek a férfiasságukhoz kapcsolódnak. 


Helyi viszonylatban milyen tendenciák figyelhetőek meg? 

– Látszólag talán túl sokat hivatkozunk más társadalmakra, de ez azért nem helytelen, mert egyre nagyobb mértékben válunk hasonlóvá, noha időbeli késések vannak, és bizonyos trendek részint eltérően csapódnak le. De ugyanakkor azt gondolom, hogy az alapvonások nagyon hasonlóan ismétlődnek, és egyre kisebb időbeli eltolódással következnek be. Nálunk kevesebb mérés zajlik, már ez is indokolttá teszi a kitekintést. Azt hiszem, hogy azok a kérdések, amelyekről beszélünk, Erdélyben is nagyon hasonlóan állnak. 

A szocializáció esetében lényegében a saját helyzetünkről szóltunk. A harmadik hely kérdésében szintén hasonló a helyzet: sem fizikailag nincs megfelelően kiépülve ennek intézménye, sem a tudatosítás szintjén a szükségessége. Itthon egyelőre alig tudunk egyáltalán miről beszélni ebben a vonatkozásban: egy-két média által felfújt és gazdaságilag kihasznált sporteseményen kívül nem nagyon lehet mit felsorolni. A társadalmi változások magukkal fogják hozni a harmadik hely intézményének a szélesebb körű kiépülését, de érdemes lenne ennek tudatosan is elébe menni. Ahol azonban nem szabadna alkut kötni, az a nemek sajátos szocializációja. Itt a kvázi-hazug érzelmi nevelést és kibeszéletlen, összecsipegetett identitásmintázat-formálódást fel kellene váltania egy minőségi érzelmi nevelésnek és a későbbi felelős családi és társadalmi együttélésre néző tervezettebb nevelésnek. 

Mire gondol, amikor azt mondja, hogy hazug ez az érzelmi nevelés? 

– Amikor azt állapítjuk meg, hogy a jelenlegi iskolarendszer inkább a lányoknak kedvez, az ember elsőre azt gondolhatná, hogy valószínűleg ez jobb érzelmi nevelést is jelent, de alapvetően nem. Ezt az ellentmondást értem az hazug érzelmi nevelésen. Attól, amiért az nagyon tiltó-fegyelmező beállítottságú, és az erőteljesebb fizikai kifejeződést és a „fiúsabb” viselkedést elutasítja, még nem jelenti azt, hogy ugyanakkor az érzelmi intelligenciát fejlesztő, önreflexivitásra nevelő lenne, merthogy nem az. Egy kicsit ilyen langyos fegyelmező a rendszer, ami arra kényszeríti a diákokat, hogy szépen üljön napi sok órán át, mutasson figyelmet olyan témák iránt, amelyek iránt önmagától valószínűleg sosem érdeklődne, és végeredményben rögzítse a memóriájában ezt a tananyagot.

A nagy gondom ezzel a hozzáállással, hogy még mindig nagyon racionális szempontok szerint, IQ-n, logikán működik a közoktatás, amely abban a vízióban él, hogy az embereknek a tárgyi tudást be kell tenni a fejébe, és azt nekik vissza kellene tudniuk adni. Eközben a pszichológiai, biológiai és egyéb kutatások alapján egyértelműen tudjuk, hogy az ember intellektuális–racionális tevékenysége jelentősen kisebb, mint az érzelmi meghatározottsága. 

Ilyetén egészen abszurd, hogy az emberek végigjárnak úgy egy bölcsőtől munkahelyig tartó folyamatot, hogy érzelmi életük megismerésére, emocionális késztetéseik kézben tartására, érzéseik kommunikálására és mások empatikus megértésére, azaz az érzelmi intelligencia fejlesztésére vonatkozó támpontokat nem kapnak, mert ez nem szerepel a tananyagban. Erre a fiúknak és a lányoknak egyaránt szüksége lenne. 

Ezzel együtt egyre több olyan tevékenységről hallani, amelyek nem illeszkednek bele a hagyományos értelembe vett férfiszerepekbe. Például a férfiak apaklubba járnak, és gyesre mennek. 

– Elindult egy folyamat, amely nagyon örvendetes. A klasszikus szereposztásban a férfiaknak az érzelmeiket nem volt ajánlott kimutatni. Ebből kifolyólag a gyerekkel való érintkezés, a testiségnek, a gyengédségnek a megnyilvánulásai nagyon visszafogottak voltak, teljesen más kódok szerint működtek. Mára e téren is nagy változások vannak, és itt érhetjük tetten a nemek új viszonyában rejlő többlet egyik kifejeződését. A férfiak számára az intimitásnak, az érzelmi típusú viszonyok kialakításának olyan módjai nyíltak meg, amelyet a gyerekviszonyra vetítve legegyszerűbben azzal az oximoronnal lehetne kifejezni, hogy az apák most sokkal inkább „anyásak” is lehetnek. 

Persze fontos kérdés, hogy az apák „apásak” is tudjanak maradni a szónak a nemes értelmében. De óriási többlet az, hogy jelentősen intimebb viszonyokra nyílik lehetőség számukra. Örvendetes, hogy az apák apaklubba vagy éppen kismamaklubba járnak és tanulják, hogy a szülői szerepet miként is kell jól betölteni. Állítólag ez a nőknek kissé könnyebben megy, már csak a kilenc egy testben hónap miatt is. Örvendetes férfiakat a gyerekükkel igazán mély, meghitt kapcsolatban látni, és ennek előzményeként őket ott látni a parkokban, kirándulásokon, közös tevékenységeken. Egyre többen tapasztalják azt is meg, hogy a közös főzés milyen kapcsolatépítő tevékenység lehet, hogy néha a házimunkában is részt lehet venni. Nem az áll már, hogy ez a nő dolga, ez a férfi dolga, az a tény, hogy együtt végzik el a munkát a családban, a párkapcsolatoknak ez olyan többletet ad, amely ebben a formában korábban nem volt adott. 

Meggyőződésem, hogy továbbra is küzdeni kell össztársadalmilag – tehát vállvetve nőknek és férfiaknak egyaránt – a nemek közti teljes jogalapú egyenlőségért. E téren bár nagy utat tettünk meg, sok van még hátra. A férfiakban tudatosulnia kellene annak, hogy a szerepeiket és identitásukat is nagymértékben érintő társadalmi változások alapvetően pozitív folyamatok eredményeként jöttek létre, és e változásokhoz alkalmazkodni kell, hozzá kell nőni, és nem egy sosem volt idealizált múltba menekülni előlük. 

kérdezett: Kertész Melinda

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése