Perifériára szorulás a kincses városban

Kolozsváron – ahogyan máshol is – negyedenként, utcánként változik a városkép. Másképp tekintünk a kincses városra, ha a központban sétálunk, az egymást érő mobilüzletek, bankok és templomok között, vagy az Iris negyed szürke utcáin, esetleg a pataréti cigányok közt. A kolozsvári társadalmi egyenlőtlenségek térbeli megnyilvánulásairól PÁSZTOR GYÖNGYI szociológussal Kustán Magyari Attila beszélgetett.

Miből indult ki a jelenség vizsgálatakor?

A kelet-európai urbanizációs mintákról két megközelítés létezik. Az egyik szerint a városiasodás folyamata egységesnek tekinthető, amelyben máshol helyezkednek el a kelet- és nyugat-európai társadalmak. A másik szerint a társadalom gazdasági berendezkedése nagyban meghatározza a városszerveződést, ezért Európa két oldalán eltérő városiasodási minták jönnek létre. Amikor a kolozsvári szegregációs folyamatokat kutattam, arra voltam kíváncsi, hogy ami a rendszerváltás után történt, mennyiben volt a múlt öröksége, és mennyiben a megjelenő kapitalista gazdaság logikája befolyásolta.

Hogyan kutatta a témát?

Az egyik részt a statisztikai adatok vizsgálata tette ki. A népszámlálási adatok szegregációs indexét néztem, amely képes elmondani, hogy Kolozsvár társadalmi kategóriái hogyan oszlanak meg a városban. Ezekből a statisztikákból sajnos hiányoznak lényeges adatok, így például a jövedelmi-vagyoni helyzet, ami a társadalmi egyenlőtlenség egyik legfontosabb mutatója.

Mi mondható el ezekből az adatokból?

Hogy Kolozsvár egy szegregált városnak mondható, amelyben érdekes módon vannak csökkenő tendenciák, és vannak kifejezetten olyan, a hátrányos helyzetre vonatkozó mutatók, amelyek tekintetében a város szegregációs indexe óriásit növekedett húsz év alatt: ilyenek az iskolázottsági szint vagy etnikai jellemzők. Iskolázottság szempontjából például érdekes, hogy a nagyon alacsonyan iskolázottak és iskolázatlanok esetében a szegregációs indexek megnőnek, és míg a román és magyar szegregációs index nagyjából azonos, a roma népesség mutatója 0,80 körül, ami azt jelenti, hogy a városban élő romák nyolcvan százaléka kellene elköltözzön ahhoz, hogy esetében ne létezzen szegregáció.

Említett egy számot a romák esetén, ezek szerint elméletileg egy országos vagy akár európai szintű szegregációs térképet is készíthetnénk…

Kiszámolható ez, viszont nem állnak rendelkezésünkre az adatok. Ahhoz, hogy megtegyük ezt, szükségünk volna a népszámlálás körzetenként mért adataira, ilyenek pedig a statisztikai hivatal birtokában vannak ugyan, és meg is vásárolhatók, de anyagi okokból nem engedhetjük meg magunknak, hogy megszerezzük ezeket. A szegregációs index nálunk nem egy bevett mutató, míg az Egyesült Államokban, ahol a szegregáció fontos társadalmi kérdés, a statisztikai hivatal számol ilyent, és a honlapjáról letölthető.

Ha egy térképre vetítjük ki a problémát, hogyan néz ki mindez? Nyilván a perifériákról van szó…

Az egyik következtetés pontosan egy perifériára szorulásról szól, tehát a hátrányosabbnak tekinthető helyzetűek – alacsonyan iskolázottak, romák – főként a város széleire mozdulnak el, a város keleti és északi részeire, az ipari negyedekbe.

Hogyan zajlik ez a folyamat? Nem arra gondolok elsősorban, amikor egy önkormányzat fogja magát, és kitelepít embereket, hanem amikor arra kényszerül valaki, hogy elköltözzön a helyzete miatt.

Mivel a statisztikai adatok tendenciákat mutatnak, de magyarázatokat kevésbé képesek adni, ezért a kutatás következő lépése az volt, hogy a térképen látható adatok és a szakirodalom tükrében igyekeztem megkeresni a szegregált negyedeket, övezeteket. Volt kutatási terep, ahol a dezindusztrializációval egyszerre szegényedett el a lakosság, de jártam a volt munkásszállók legénylakásaiban, valamint egy volt munkásnegyedben, ahol házak állnak, mert a múlt rendszer urbanizációs törekvései megfeledkeztek erről a részről. Úgy gondolom, nem tudunk egy merev határt elválasztani aközött, hogy milyen társadalmi berendezkedésben jönnek ezek létre: bár az államszocializmus időszakában az ideológiához hozzá tartozott a társadalmi egyenlőtlenségek eltörlése, tulajdonképpen sosem történt ez meg igazán, a város sok esetben a mainál is szegregáltabb volt.

Ezt hogyan érték el?

Például azáltal, hogy a lakásokat munkahelyek, intézmények révén utalták ki, mivel ezek az épületek gyárakhoz, felsőoktatási intézményekhez tartoztak. Ez a fajta lakáselosztási rendszer a szegregáció nagyon nagy mértékét vetítette elő, gondoljunk csak bele, hogy nem egy olyan hely van Kolozsváron, amit ma is úgynevezett „értelmiségi tömbházaknak” tartanak, hiszen ezeket a lakásokat a kutatóintézetek alkalmazottainak utalták ki többnyire, és szinte kizárólag magasan iskolázott egyetemi oktatók laknak itt. Ehhez hasonlóan léteznek épületek, ahol különböző gyárak munkásai laktak. Ez a folyamat eleve magában foglalta a szegregáció potenciálját, a valóságban tehát a „megvalósult szocializmus” nem törölte el a társadalmi egyenlőségeket úgy, ahogy azt az ideológia magában tartalmazta.

Léteznek egyébként minőségi különbségek a munkásoknak és az értelmiségieknek szánt épületek között?

Ezekből nagyon kevés van, nem tudnék egy elvet mondani feltétlenül. Sokkal inkább létezik különbség a különböző időszakok között. Az épületeket minták és a mintákat meghatározó ideológiák határozták meg. Az erőteljesen szociális állammá válni próbáló Románia a hatvanas, de még talán a hetvenes években is az európai szociális államok mintáit követi, tulajdonképpen a skandináv modellt, ez pedig az építési standardokban érződött. Az ekkor épült lakások tömbszerűbbek, több köztük a zöldövezet, a környezetével, berendezésével is foglalkoznak, a hangulatuk teljesen más, mint a későbbieknek. A pálfordulat következtében, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Ázsia lett a mintaadó.  Megváltoztak az építési standardok, egyre inkább a panel vált a városrendészet legfontosabb elemévé, a rendszer legmeghatározóbb elemévé a tömbházlakások lettek. Éppen ezért elsősorban impozánsaknak kellett lenniük, a rendszer nagyságát voltak hivatottak bizonyítani, ezért ekkor jelentek meg – főként a főutak mentén – a „faltömbházak”, hogy minden egyebet takarjanak, ami már nem megfelelő: házakat, korábban épített tömbházakat.

Mi történt a rendszerváltáskor?

Az ingatlanok jelentős része önkormányzati-állami tulajdonban volt, elvben igények – gyakran lehetőségek – szerint pedig kiutalták ezeket a család méretének függvényében. A terv az volt, hogy a család helyzetének módosulása esetében a rendszer lehetővé tette volna, hogy lakást cseréljenek az emberek, tehát ha nő a család, vagy csökken, akkor nagyobb vagy kisebb lakásokat kaphatnak. Ez azért nem valósult meg soha, mert a folyamatosan felépülő lakásokat gyakorlatilag a városba költöző népességgel töltötték fel, és túl nagy luxus lett volna még a cseréket is megvalósítani. A nyolcvanas években városokba költözők, akik egyedülállók voltak, vagy fiatal házasok, általában munkásszállón, legfennebb garzonlakásban lettek elhelyezve azzal a tervvel, hogy a későbbiekben igényelhetnek más lakást. A rendszerváltás ezt a folyamatot törte ketté, sőt a kilencvenes évek elején történő lakásprivatizációs projekt egyenlőtlen erőforráshoz juttatta a népességet, mert mindenki azt a lakást vásárolhatta meg, amelyikben éppen lakott, teljesen függetlenül minden egyéb erőforrásától. Aki szerencsés volt, és három- vagy négyszobás lakásban élt épp, nem sokkal többért jutott ehhez hozzá, mint mások a garzonlakásaikért.

Mi történt a munkásszállókon élőkkel, akik a gyáraktól, intézményektől függtek?

Nekik nem igazán volt, amit megvásárolniuk, mert a gyárak sok esetben megtartották ezeket saját tulajdonukban, így az itt élők évekig albérlők lettek. Egy kolozsvári utcában jól látszik ez, ahol három gyárnak – az Irisnek, a Clujanának és a Mucartnak – a munkásszállója áll egymás mellett. Az ezek közti különbségeket érdemes vizsgálni. A Mucartnak sokáig jól ment, ezért az alkalmazottainak jó megélhetése volt, idővel pedig úgy döntöttek, eladják ezeket a lakásokat, így az átmenet jól sikerült. A szomszédságában álló Clujana bebukott, ennek következtében az alkalmazottakat elbocsátották, a gyár ingóságainak jelentős részét pedig eladták, vagyis a munkásszállóján élők egyszerre váltak munkanélkülivé és arra kényszerülve, hogy megvegyék a lakást. Ezt persze sokan nem tudták megtenni, sok esetben úgy laktak itt a későbbiekben, hogy valaki más vette meg a lakást a fejük fölül, és adta ki bérbe nekik két-háromszoros bérleti díjért. Az Iris története a kettő közötti átmenet, a gyár eladta a lakásokat egy adott pillanatban.

Befolyásolja-e a szegregációs folyamatokat Kolozsváron, hogy a háromszázezres lakosság mellett még százezer egyetemista él a városban?

Úgy gondolom, ezekben a szegregációs folyamatokban nem igazán szerepel a diákság, és ha a statisztikákban meg is jelennek, a társadalmi státusuk nem meghatározó. Bár minden helyszínen találkoztam olcsó lakásokat bérlő diákokkal, a mobilitásuk akkora, hogy ezeket a folyamatokat nem befolyásolják. Egyébként is azokra a helyekre költöznek elsősorban, ami számukra megközelíthető, ezért ezek általában nem a leginkább szegregált területek.

Mi a kutatások végső következtetése?

Az elméleti következtetésem az, hogy összetett folyamatról beszélhetünk. Bár a hátrányos helyzetű társadalmi kategóriák erőteljes szegregációjához az átmenet évei jelentősen hozzájárulnak, az elszegényedő rétegek teljesen világosan a város külső kerületeire kerülnek, az mégsem mondható el, hogy a folyamat kizárólag ennek a rendszernek a logikájában van benne. A szegregáció feltételeit az államszocializmus városépítési logikája teljesen magában rejtette, sőt az előfeltételeit is megteremtette. Így nem lehet megtenni, hogy a két rendszer között éles határt húzunk, és azt mondjuk, hogy az egyik történet teljesen más, mint a másik, bár azt sem gondolom, hogy gyakorlatilag azonosak volnának a városiasodás mintái a két társadalmi berendezkedésben.

Az elején említett két elméletből tehát az tűnik igaznak, amelyik szerint a kelet-európai és nyugat-európai folyamatok nem egységesek.

Úgy gondolom, ebben a tekintetben a neomarxista szerzők meglátása mélyrehatóbb, és nem egységes folyamatokról van szó. A rendszerváltás évei bizonyítják be számunkra azt, hogy ezek nem mereven létrejövő különbségek, és tulajdonképpen az államszocializmus hagyományait hordozzuk magunkban, a társadalmi egyenlőtlenségek előfeltételeit az előző rendszer már, mint mondtam, magában rejtette.

Az interjú eredetileg az Erdélyi Riportban jelent meg.