Egy koronavírusos története
 |
| A kép csak illusztráció, forrás: Pixabay.com |
Az interjúalany karunk volt diákja, Bodo Izabella, aki szociológia szakon végezte az alap- és mesterképzést évekkel ezelőtt. Azóta dolgozott szociológusként, foglalkozott szervezet- és közösségfejlesztéssel. Négy éve költözött Németországba, ahol kezdetben hajléktalanokkal dolgozott egy hajléktalanszállón, most pedig szociális tanácsadó egy női jogvédő szervezetnél, ahol emberkereskedelem áldozataival és prostituáltakkal foglalkozik.
Bocz Henrietta: Mikor és hogyan vetted észre, hogy beteg vagy? Milyen tüneteid voltak a kezdeti fázisban?
Bodo Izabella: Az egyik ismerősöm, aki szintén érintett volt, hívott fel a hét közepén, hogy nagyon rosszul van, és korona tesztet kell csinálnia, illetve a felesége is kezdi azokat a tüneteket produkálni. Ezzel az ismerőssel vasárnap ebédeltünk együtt, és valamikor szerdán jelezte, hogy nála már nagyon rossz állapotok uralkodnak. Nálam ekkor még nem volt semmi azon kívül, hogy nagyon fáradt voltam, de hát ugye egy egyszerű fáradtság esetén senki sem gondol vírusra, elég sokat dolgozunk, úgyhogy a fáradtság megszokottnak számít. A negyedik este azonban elkezdtek jelentkezni a tünetek. Nagyon erős fejfájásom volt és kevéske lázam, illetve a végtagjaim is fájtak. Másnapra már jobban lettem, dolgoztam is home office-ból, ugyanis megbeszéltem a főnöknőmmel, hogy fennáll a gyanú, és inkább ne kockáztassunk. Délutánra azonban megint nagyon rosszul lettem, jelentkezett fejfájás, láz, mindenféle fájdalom. Az ötödik naptól kezdődtek a komolyabb tünetek: állandó fejfájás, torokfájás és köhögés. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy két három napig nagyon rosszul voltam, aztán egy-két napig azt hittem, hogy hú de jó, meggyógyultam. Aztán megint jelentkeztek új tünetek, elvesztettem a szag és ízérzékelésemet, ami eléggé sokkolóan hatott, ilyet még nem éreztem. Ez kb. egy hétig tartott, aztán párhuzamosan jelentkezett újra a köhögés, és megjelentek a légzési nehézségek is. Szerencsére a légzési nehézségek nem váltak elviselhetetlenné, de elég rossz volt, mert az orrom és a torkom is teljesen bedagadt, emiatt nagyon nehezen kaptam levegőt. Végül a háziorvosom be is küldött a kórházba, mert azt mondta, hogy ezek a légzési nehézségek nagyon gyorsan rosszabbra fordulhatnak, de szerencsére nem kellett bent maradjak a kórházban. Amikor elmúltak a légzési nehézségek, kezdődött az állandó köhögés, ami nagyon kellemetlen volt, mivel köhögés közben fájdalmat is éreztem a fejemben, a mellkasomban és a hátamnál. Ezek a tünetek nagyon sokáig tartottak, még most is érzem az utóhatásukat esténként meg reggelenként, de szerencsére az utóbbi időben megritkultak. Kb. két hónapig vont ki a "forgalomból" ez a betegség. Négy hétig voltam karanténban, és utána három hétig betegszabadságon, ugyanis amikor a karantén lejárt, még mindig köhögtem.
B.H.: Hogyan derült ki, hogy nem csak a szokásos influenzát, hanem az újfajta koronavírust kaptad el?
B.I.: Igazából nem volt száz százalékosan biztos, amíg nem teszteltem, de egyre inkább kezdett világosabbá válni. Ahogy mondtam, az ötödik nap kezdtem nagyon rosszul lenni, a hatodik nap pedig letesztelték az ismerősőmet, és beigazolódott hogy elkapták a vírust. Később ugyanazok a tünetek jelentkeztek nálam is, mint náluk. Illetve az is megerősítette a feltételezést, hogy a jelentkező fejfájásom más volt, mint a megszokott. Nemcsak az erősségére, hanem a típúsára is gondolok. Valamint az egésznek a hullámzása is egyedi volt.
B.H: Miben különbözött tünetileg ez a fajta fertőzés az influenzától?
B.I: Hát amint mondtam ez a légzési nehézség, a fejfájás típusa, az íz és szagérzékelés elvesztése, illetve az egésznek a hullámzása. A normális influenza az általában három-öt napig tart, de a koronával nem így van. Két-három napig nagyon beteg vagy, aztán egy-két napig minden rendben, majd újra megjelenik valami, ami lehúz.
B.H.: Te fertőztél-e meg másokat?
B.I: Tudtommal nem, de ez annak köszönhető, hogy nagyon gyorsan reagáltunk. Amikor az ismerősömnél már csak a gyanú is felmerült, azonnal beszéltem a főnöknőmmel, és úgy döntöttünk, hogy most rögtön indulok haza, és következő nap már be sem megyek. Két napot voltam a fertőzés után dolgozni, mivel nem tudtam a potenciális fertőzésveszélyről. Úgy gondolom elég szerencsés voltam, mert a közvetlen kolléganőm, aki velem ül az irodában, nagyon elfoglalt volt, és az irodán kívül tartózkodott, valamint kevés személyes találkozóm volt kliensekkel, mert pont szabadság után történt ez az egész. Illetve nagyon figyelünk a távolságtartásra és a higiéniára, és így megúsztuk, de egy nagy adag szerencse is volt ebben, hogy épp nem volt nagy forgalom.
B.H.: Mielőtt beteg lettél volna, ismertél olyanokat, akik elkapták a vírust?
B.I: Konkrétan nem tudok róla. A tartományban, illetve Frankfurtban, ahol dolgozom, viszonylag elég kevés esetszám volt.
B.H: Miután megtudtad, hogy megfertőződtél, milyen lépéseket kellett azonnal megtenned? A német hatóságok hogyan kezelték a helyzetet?
B.I.: Amit én megtettem az az volt, hogy azonnal elszigetelődtem, egyszerűen otthon maradtam. Miután az ismerősömnél kezdett beigazolódni, hogy fertőzöttek, felvettem a kapcsolatot a hatóságokkal, ami mondjuk úgy, hogy nem volt a legkellemesebb élmény. Elég nehezen elérhetőek, nagyon lassan reagálnak, és előfordultak olyan esetek, hogy nekem kellett különböző szerepköröket tisztázni úgy, hogy fejfájásom volt, és beteg voltam. Illetve nagyon kaotikusan dolgoznak, az elején nem volt állandó ügyintézőm, hanem több személy hívott fel privát telefonszámról. Volt olyan is, hogy egy-két nappal a tesztelés után ismét felhívtak, és közölték, hogy mehetek tesztelni, pedig akkor már javában az eredményeket vártam. Mondjuk úgy, hogy nem voltak a helyzet magaslatán, holott én elvártam volna. Ha mindez februárban történik, nem vagyok ennyire kritikus, de vannak olyan feladatkörök, amiket félév alatt tisztázni lehetett volna, akkor is, ha túlterheltek az alkalmazottak. Vannak dolgok, amik jobban működnek, például a kórházban nagyon jól volt megszervezve minden, nagyon biztonságos volt, és felszerelt, de az ügyintézésnél nem ezt tapasztaltam.
B.H.: Mennyi időt tartózkodtál kórházban a betegség ideje alatt?
B.I: Kórházban csak kivizsgáláson voltam. Igazából az volt az érdekes, hogy nagyon-nagyon rosszul voltam, és mire a háziorvossal három nap után sikerült felvenni a kapcsoltot, addigra már enyhültek a tünetek, és így szerencsére a kórházból haza is engedtek.
B.H: Kaptál bármiféle kezelést?
B.I: Amíg karanténban voltam, egyáltalán nem. Azzal volt szerencsém, hogy az egyik legjobb barátnőm orvos, és van még egy nagyon közeli ismerősöm, aki szintén az. Velük konzultálva, az ő ajánlásukra tettem ezt-azt, de gyógyszeres kezelést nem kaptam, csak tüneti kezelésekre kaptam javaslatokat: szedtem lázcsillapítót, fejfájáscsillapítót és köhögéscsillapító. Ez az egész a saját kapcsolati tőkémnek volt az eredménye, és sajnos nem az egészségügynek. Többször rákérdeztem, de mindig a háziorvoshoz irányítottak, de vele eléggé nehézkes volt a kapcsolattartás. A karantén után viszont kaptam a háziorvostól kezelést, kaptam antibiotikumos kezelést a köhögésre, ami tényleg valamennyit segített, de azt nem tudom felmérni, hogy mennyi a gyógyszer hatása és mennyi az időé.
B.H: Melyek a legrosszabb élményeid a betegséggel illetve az ügyintézéssel kapcsolatban?
B.I: A betegségben ami a legrosszabb élmény volt, az a légzési nehézség. Ilyet nem éltem még át, és azért elég rossz volt éjszaka felébredni, és azt érezni nem kapok levegőt, majd kiszaladni a teraszra, ahol úgyanúgy nem kapok levegőt. Az ügyintézésben igazából nagyon sok rossz volt, leginkább az viselt meg, hogy különböző bürokratáktól függök, akik egyáltalán vagy alig elérhetőek, és úgyszintén tehetetlenek, és még vitatkozni is kell velük, mindezt úgy, hogy beteg vagyok. Elgondolkodtam azon, hogy én még azért szerencsés helyzetben voltam, mert egész jól beszélek németül, és ki tudtam magamért állni, meg el tudtam mondani, mik a tüneteim, mik a problémáim, de eszembe jutottak azok a honfitársaim, akik nem biztos, hogy ezt meg tudják tenni. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet az ő esetükben koronásnak lenni.
B.H: Az otthoni hozzátartozóid hogyan viszonyulnak a veled történtekhez?
B.I: Hát természetesen a közeli hozzátartozók nagyon meg voltak ijedve, nagyon aggódtak. Egyrészt itt nincs olyan kapcsolati hálónk, mint ami otthon lenne, és azon aggodalmaskodtak, hogy ki fog nekünk ételt hozni, ki fog segíteni, ha mindketten betegek leszünk a párommal. Azonban az ismerősi körben voltak ilyen tagadó hangok, ami igencsak viccesen csapódott le, előfordult, hogy míg én az egyik szobában fulladoztam, addig a páromat a másik szobában arról próbálták meggyőzni, hogy nincs is koronavírus. Persze nem tudták hogy beteg vagyok, de vicces volt ez az egész. De szerencsére a közeli hozzátartozók esetében nem kellett ezzel megküzdenünk, hiszen az is egy plusz teher lett volna.
B.H: Mit tanácsolnál azoknak, akik elkapják a fertőzést?
B.I: Hát akik elkapják, azoknak már nagyon sok tanácsom nincs, de próbálják ne tovább adni a fertőzést, illetve próbáljanak felkészülni a tüneti kezelésre, legyen otthon köhögéscsillapító, lázcsillapító, fájdalomcsillapító, mindenféle csillapító, ami hasznos lehet, illetve sok türelmet és kitartást kívánok.
B.H: És mit üzensz azoknak, akik még mindig nem hisznek a vírus létezésében?
B.I: Ezen nagyon sokat gondolkodtam, és sok minden eszembe jutott. De az első és legfontosabb, hogy a tudomány az nem hit kérdése, és ha mégis úgy gondolják, akkor kezdjenek el hinni, mert talán jobb félni, mint megijedni. Valamint ugyanazt tanácsolom, mint amit bárki más mondana az álhírekkel kapcsolatban, hogy próbáljanak meg kilépni a kis buborékukból, és ne Facebookról informálódjanak, és próbáljanak meg ellentétes híreket is olvasni, az ellentétes buborékok szemszögét is megismerni. Illetve ne keverjék össze az intézményeknek vagy bizonyos szereplőknek az inkompetenciáját, vagy a hatáskörüknek az érvénytelenségét a vírusról alkotott képpel, a ok-okozati összefüggésekkel.
