Diákmunka Amerikában - e-interjú Veress Saroltával

OviCafe

Sarolta, az idei vakációban a szociológus diákok közül valószínűleg te kerültél legtávolabb Erdélytől, és valószínűleg a leghosszabb időre is. Most már szép lassan három hónapja vagy Amerikában, ideje hogy mesélj valamit az élményeidről. Hol is vagy tulajdonképpen?

Először is köszönöm, hogy rám gondoltatok, jólesik a mindennapi kapcsolatokon kívüli emberekkel beszélgetni, főleg ha azokkal picit specifikusabban is meg lehet osztani az élményeket.

Két barátnőmmel és 17 romániai honfitárssal Catskills hegységben (ami valójában egy szép erdős dombság), New York államban, Sullivan megyében tartózkodunk, valójában messze minden városnak mondható környezettől.  Munkahelyünk különlegessége abban áll, hogy a hegyek mélyén, az erdők között egy üdülőközpontot hoztak létre, ami heti több ezer vendéget is elszállásolt a nyári időszak alatt. Tehát valójában egy szigeten lakozunk, melyet az erdőből kikerülve farmok vesznek körül, majd kisvárosok (melyek lakossága az otthoni falvakkal vetekszik), aztán autópálya, New York és az óceán.

Milyen volt az utazás? Mennyire költséges, és mennyire nehéz bejutni az álmok országába egy román állampolgárnak?

Az államokba bejutni romániaiként nagyon sok papírmunkát és utánajárást igényel. Turistaként valószínű, hogy egyszerűbb az eljárás, de munkásként biztosítások, engedélyek és egyéb papírok nélkül nemigen van mit keresni. Habár a mi esetünkben a papírmunka nagy részét a Work and Travel ügynökség végezte, így is állásinterjúk, vízuminterjúk, titkárságokra járások (ami az egyik legfárasztóbb volt) és egyéb intézkedésekbe temetkeztünk már kora tavasszal, hogy minden rendben legyen az indulásig.

Anyagilag eléggé költséges bejutni,  az otthoni fizetések mellett. Kezdő Work and Travel-es diákként több mint 2000 dollárba kerülhet az okmányok beszerzése, illetve a repülőjegy megvásárlása, azonban már a bankok elég jó ajánlatokat dolgoztak ki az effajta programokra, tehát az anyagi része senkit sem kell megrémítsen – plusz meg, hogy kemény munkával vissza lehet keresni és jól is lehet járni itt.

Az utazás pedig nagyon fárasztó volt. Budapestről indultunk párizsi átszállással, azonban már a Ferihegyen kiderült, hogy valami problémák vannak a párizsi géppel, amivel tovább szándékoztunk menni. Habár mindenki nagyon kedves és készséges volt, a 10 órás várakozás a párizsi reptéren nagyon kimerített úgy fizikailag, mint szellemileg… és ez még csak az utazásunk negyede volt. Végül mégiscsak felszállt a repülő, s habár már éjszaka volt, több órát élvezhettük a naplementét.

8 óra repülés után megérkeztünk a new yorki Kennedy reptérre, ahol egyből a bevándorlóknak felállított „karavánban” találtuk magunkat. Mire észbe kaptunk és kitöltöttük a szükséges adatokat, egy jó adag mexikói társaságában találtuk magunkat, akik ezek szerint szintén vízummal érkeztek az országba. Áthaladva a vámot ujjlenyomatot és fotót készítettek rólunk, de más „különleges” megkülönböztetésben szerencsére nem volt részünk. Érdekes volt megfigyelni már az első amerikai embereken, történetesen a vámon túli őrökön, hogy nagyon felszabadultak, kedvesek s előzékenyek voltak még velünk, vízumos beutazókkal is. Amerikában a vásárlóval (fogyasztóval) nagyon előzékenyen bánnak. Talán a kapitalizmusuk legalapvetőbb feltétele lehet ez.

Munkahelyetek elvileg már előre be volt biztosítva. Csak mentetek és elfoglaltátok a munkahelyet?

Idejövetelünk legelső feltétele, mint említettem, a munkaszerződés volt. E nélkül nem vehettünk volna részt a programban, nem kaptunk volna munkára is érvényes vízumot és talán a határon sem jöhettünk volna át. És igen, valóban úgy történt, hogy mikor megérkeztünk a hotel területére, aláírtuk a munkaviszonyi szerződést és másnap már neki is kezdtünk a munkának. Mivel előzetes szerződésünk volt, mást pedig a mi helyünkre nem vehettek fel, sok munka lévén már lázasan vártak ránk.

A nyári szezon alatt, sok vendég lévén nagyon sok munkásra volt szükség. Habár összességében 3 munka is soknak tűnhet, az egyik romániai fiúnak egy nap összeszámoltuk és 8 különböző munkahelye volt ittléte alatt. Nekünk a főállásunk a mosodában volt. Napi 7 órai robotmunka eléggé lehangoló volt szellemileg, de a testünk egy hét alatt viszonylag jól hozzászokott az álláshoz és cipekedéshez. A második hónaptól reggelente elkezdtünk besegíteni a takarítóknál is, ezzel fokozva a napi talponállások számát 13 órára.

Nyilvánvalóan, ha adnak, mind több és több kell, ezért folyton követelőztünk munka után. Mivel a nyár lejártával elfogytak a vendégek az éjszakai műszakokat megszűntették, így csak a másodállásunkkal maradtunk, és néha besegítettünk a konyhán az ételeknél és mosogatásnál.

Hogy ment a munkahelyi beilleszkedés? Más az amerikai munkakultúra?

Itt mindenkit órabérre fizetnek. Csak az nem dolgozik és keres, aki nem akar. A munkások nagyon tudatában vannak annak, hogy teljesítményre fizetik őket. Nem tudom, hogy máshol hogy működik, de itt általában annyi munkát róttak ki, hogy éppen csak teljesíteni lehessen a normát. A menedzserek elvárják, hogy a munkások teljesítsenek is azért a pénzért amit kifizetnek nekik.

Érdekes olvasmány volt, egyik nap rápillantottam az igazgató által a menedzsereknek írott felhívásra, amelyben a tréningekről tájékoztatta őket (ugyanis minden munkába állás előtt egy feljebbvaló pár órás tréninget kell tartson az új munkásnak, melyről az később diplomát kap), hogy egy menedzser sem szabad elmulassza ezeket a tréningeket, mert hogy is várhatják el azt, hogy a munkások teljesítsenek, ha a menedzserek nem mutatnak kellő példát nekik. Ez persze nagyon komolyan és hivatalosan megfogalmazva.

A másik érdekes történet, amit egy autóút alkalmával figyeltem meg, s mely még groteszkebbé teszi a romániai munkáskultúra gyöngyszemét, a fizikai, útszéli munkát (a kép a következő: egy narancssárga munkásruhás pasas ás egy nyakig érő gödörben, a többi 6 meg nézi, de beillik a képbe az erdélyi autópálya építés bármelyik szakasza). A következő történt: a milliónyi autópálya egyikén haladtunk, amikor útlezárás miatt egy sávra terelték a forgalmat. Gondoltam ez érdekes lesz, s mivel egyből eszembe jutott az otthoni, számolni kezdtem. Két mérföldes útszakaszon 11 óriási masinát láttam 14 emberrel, melyből egy volt tétlen, s az is valamilyen papírokat nézegetett. Tehát, igen, kemény munkáskultúrájuk van, ha ez alapján ítélni lehet.

A beilleszkedéssel nem volt sok bajunk. Egyszerű, alsó középosztálybeli munkatársaink voltak, legtöbb líceumi végzettséggel. Nyíltak voltak és barátságosak az elején, szóval aránylag hamar beilleszkedtünk. Mostanára picit elvadultak a dolgok, mivel minden romániai diák megfeszített erővel „keresi a pénzt”, ezért olyan hírek kószálnak, hogy a romániaiak elveszik a munkájukat, de ezektől eltekintve jó barátok vagyunk.

A munka mellett marad szabadidőtök?

Az utóbbi hétig két munkával nem igazán volt szabadidőnk. Azóta azonban a fél napunk általában szabad, s mivel a hotel nyújtotta lehetőségekkel ingyen élhetünk, strandra jártunk, konditerembe, játékterembe stb. A hotelt golfpályák veszik körül, szóval van sétálnivaló.

Az utóbbi időben a kis szigetünkről is megszabadultunk. Eljutottunk az óceánpartra, meglátogattuk a közelebbi nagyobb városokat, de az országjárás nagyobb fele az utolsó hetekre marad. Be van tervezve a Niagara vízesés és egy nagyobb túra New Yorkban.

Zárjuk egy hülye kérdéssel. Tudom, hogy megválaszolhatatlan, de ... milyenek az amerikaiak J ?

Az álmok országa nem annyira álomszerű, mint ahogy mondják. Talán nem furcsa, hogy miden amerikai bólogatott, amikor azt ecseteltük nekik, hogy mennyivel jobb és több Európa Amerikánál. Habár nincs összehasonlítási alapunk, de a légkörből kiderül, hogy az emberek kétségbe vannak esve a válság miatt. Feszült a hangulat, nem tudni, hogy ez a csúnya kampány miatt, melyet az elnökjelöltek egymás ellen vívnak vagy ennek komplexebb magyarázata is van.

Más oldalról figyelve, csakis Európa-centrikusan vizsgálhatom őket. Nem tudnám megfogalmazni miért, de az első benyomásom az itteni emberekről az volt, hogy hiányzik belőlük az a „kultúr-hagyomány”, mely az európai ember számára nyilvánvalóvá és természetessé teszi az elvárt etikát, íratlan szabályokat és a jóérzés határait. Habár az emberek fele akikkel találkoztam még mindig első-másod generációs amerikai, de a már itt született felnőttekből, főként a fiatalokból teljesen hiányzik a lojalitás eszméje. A túlságosan is gazdag „erőforrások” miatt elkényeztetetteknek tűnnek, ezzel szemben ugyanakkor nagyon segítőkészek is.

Érdekes volt megfigyelni ugyanakkor, hogy mennyire „ünnep függőek”. Mindnyájan ismerjük a július 4.-i ünnepet, a hálaadást vagy a Haloween-t, azonban itt minden héten legalább 2 egyéb ünnep is van, elkezdődve a fagylalt napjától a nagyszülők napjáig. S valójában ezek az ünnepek teszik mozgalmassá az itteni mindennapokat, mivel mind a sajtó, mind az ipar alkalmazkodik ezek megünnepléséhez. Halloween-ra már most tele vannak az üzletek kosztümökkel, a tévében pedig már láttam hálaadással kapcsolatos reklámszpotot).

A legérdekesebb jelenség, amit felfedeztem, ironikusan nemzetállamokra jellemző tulajdonság (?) volt, éspedig egyfajta olyan viselkedés, melyet a nacionalizmussal egyeztethetnék. A londoni olimpia alatt ötlött fel bennem a gyanú, mely később más területeken is kirajzolódott. Az olimpiai alatt, a média szinte megbolondult. Nem tudom, hogy otthon mi történt, vagy más országokban, de itt minden érzékszerv az olimpián résztvevő élsportolókra koncentrálódott. Reklámszpotok szóltak a sportolókról, az amerikai sportolókról, aztán győztesekről majd végül az amerikai elsőbbredőségről, időszakosan kicserélődtek nagy brandek arculati elemei, különböző banki és más pénzügyi ajánlatok jelentek meg ugyancsak az olimpia álruhája alatt (persze minden a sportra reflektálva).

Ezen önfeláldozó, „nemzeti hős” kultúra ugyancsak jelen van a külföldön harcoló katonák említésekor, és bármilyen önfeláldozó tevékenységek említésekor, legyen az rák elleni kampány, állati bántalmazás elleni kampány vagy indiai szegény gyerekek megsegítésére irányuló kampány során. Valamiért, ha pozitívumokat kell keresnünk az amerikaiak javára, én ezt tisztelem bennük a leginkább  - az összetartást és erős identitást.

Érdekes,hogy megint ellenpéldával kell jönni az előbbire (minden bipolárisnak tűnik itt) - habár az amerikaiak (inkább) liberálisoknak mondják magukat, mégis nagyon diszkriminánsak olykor (feketék, melegek, de akár politikai pártok szintjén is). Ugyancsak megfigyelhető egy fordított rasszizmus. A különböző nemzetiségű, fajú, vallású emberek itt nagyon gyakran egy közösségbe tömörülnek. Sok esetet hallottunk olyasmiről, hogy fekete üzletember nem vesz fel fehér munkásokat, vagy a kínaiak, bárhol nyissanak is üzletet, saját munkásaikat viszik oda.