Isten áldja Amerikát (2011) Bobcat Goldthwait (rendező és forgatókönyvíró)
Péter
László
Ez
a film az erőszakról szól, de igazából a médiáról beszél.
Goldthwait
roadmovie-jának középpontjában súlyos problémák állnak: a posztindusztriális
társadalmakra jellemző akut elidegenedés, magányosság, bizalom- és
intimitáshiány, felületesség, aminek okaként a film a (globális) és szabványosított médiát, annak képmutató, kétszínű és
kizárólagosan profitorientált, valóságtorzító, álvalóságokat gyártó és
legfőképpen cinikus “ténykedését”
jelöli meg. Tehát a médáinak, mint társadalmi
problémának az egyéni szinten érzékelhető negatív következményeiről
szól, amik adott esetben váratlan és elkeseredett tettekhez vezetnek.
A
cselekmény középpontjában egy átlagos és igyekvő figura áll: szimbolikusan a
mindenkori konformista Kisember. Ő lényegében már mindent elveszített -
pontosabban úgy tudja, hogy elveszített. Családját,
munkahelyét és legfőképpen egészségét, ami tipikusan az amerikai
kultúra egyik nem túl dicsőséges figurájává “avanzsálja”: vigilante lesz, a véletlenül mellé sodródott fiatal lánytársa
sugallatára. A vigilante az a személy, aki kezébe veszi az igazságszolgáltatást
és a rendszer helyett végzi el az önkényes rendteremtést, leginkább a “rosszak”
fizikai likvidálásával. Hősünk egyfajta Rózsa Sándor féle modern urbánus
igazságosztó, posztmodern Sobri Jóska, aki mindenki által gyűlölt személyeket
tesz el láb alól, a többiek nagy lelkesedésére.
A
nem túl eredeti film az Oliver Stone által jól kitaposott úton halad (Született
gyilkosok, 1994) az anticipálható végkifejlet felé, de középpontban nem a
gyilkolás áll (aminek Stone-nál azért megvan a maga “szépsége”, esztétikája és
öntörvényűsége), hanem a konformista kisember társadalmi megsemmisülése, majd
erőszakos felemelkedési próbálkozásai, csalódásai, végül tévéműsorszerű bukása.
E tekintetben a film jellege hasonlít Joel Schumacher 1993-as Összeomlására,
már ami a középosztály lecsúszását, sorsszerű bukását illeti. De Luc Besson
Leon, A profi (1994) című filmjének az emléke is felsejlik a mozinézőben (a
gyilkos és kiskorú társa közötti kapcsolatok, dialógusok tekintetében). Nem
beszélve a Bonnie és Clyde halálos duó “utazásairól” (Arthur Penn, 1967) vagy a
Wisdom (Emilio Estevez, 1987) modern Robin Hood-jairól.
A
kontextus - gazdasági válság, társadalmi változás, politikai felfordulás -
miatt a filmben a fókusz nem a gyilkolásokon vagy a szerencsétlenek
megsegítésén van, hanem a gyilkolások közvetett okain: most a fő gonosz a
média, aki álvalóságot kreál, hamisságot terjeszt, stigmatizál, illetve
felületességet és álértékeket promovál,
amivel a lényeg és a mélység vész el, az emberek atomizálódnak, erkölcseik
leromlanak, elmagányosodnak, illetve vagy öngyilkosok lesznek, vagy azelőtt
fegyveres és vérengző ámokfutókká válnak. A bírált felületességet jól jelzi a
film elején a főhős munkatársai által folytatott “beszélgetés” (a kollégák témái) és az ő
monológszerű “gyónása” közötti tartalmi és formai ellentét, amit csak kiemel a
titkárnő viselkedése, ami miatt aztán farizeus módon ki is rúgják munkahelyéről
(mert a sok “Benkő feleséget keres” jellegű tévéműsorok miatt már az udvarlás
sem a régi).
A
hamisság és felületesség mindenhol megnyilvánul, a politikában, vallásban, ahol
csak a gyűlölet és a pénzhajhászat tombol (a Tea Party-s tüntetők viselkedése,
a prédikátor tevékenysége, tévékommentátor véleményei is ehhez az “elváráshoz”
igazodnak).
Az
egymástól való elidegenedést csak materializmussal és a divattal lehet
ideig-óráig pótolni; ezt a Cadillac Escalade, iPhone és az orvos minden
hippokratészi etikát nélkülöző anyagias viselkedése szimbolizálja a filmben.
Nem véletlen tehát, a film gerincét képező fő ellentét nem a karakterek (akik
csak anonimek lehetnek ebben az egyenletben, kivéve a két, egyébként eltájolt
főszereplő figuráját), hanem a valóságnak beállított (reality-show) álvalóság
(megrendezett tehetség) és a lényegtelenségbe süllyedt keserű valóság (betegség
metaforája) között húzódik.
X
Faktor, The Vioce, Megasztár, American Idol,
de a Rătăciți în Panama, Big Brother, Való Világ, Benkő feleséget keres,
Burlacul és Buracita valamint egyéb társai: ezek a kreált valóság műhelyei és
művi termékei... Amikben a bírák nem lennének képesek az általuk elbírált
produkciót megismételni, ahol a végeredmény eleve eldöntött, s amiben maguk a
szereplők sem hisznek, de mindneképpen benne szeretnének lenni-maradni. A
materializmus elől nincsen menekvés, sugallja a film, így aztán a főszereplő is
egy sárga feltűnő GM Camorrával furikázik Amerika szerte és ő is tévéstúdióban
végzi, élőben hal meg, de előtte biztonságból rákérdez, vesz-e a kamera - for real.
Magyarán,
ebben a világban semmi sem az, aminek látszik, de - innen a probléma - ez
senkit sem érdekel! Álvalóság, álkép, kizárólag a lencsén keresztül megszűrt
“valóság” van (szemléletes, hogy tetőpont előtti snittben a Hollywood
Boulevardon az egyik rajongó kizárólag fényképezőgépének fotóin követi mi
történik és nem a saját szemével). Egy abszurd világ tárul elénk, amiben a
szomorú végkifejlet is csak abszurd, már-már komikus lehet. A helyzetek
abszurditása három pillanatban válik nyilvánvalóvá: amikor kiderül, hogy a
főszereplő nem is beteg, amikor a főszereplő rájön, hogy a lány “rendes”
középosztálybeli, illetve amikor az énekelni képtelen és kigúnyolt álénekes
őszintén bevallja színpadon, hogy nem azért akart öngyilkos lenni, mert
országszerte röhögnek rajta, hanem mert a producerek már nem akarják a
tévéműsorban szerepeltetni.
Következtetés: senki sem tud semmit és csak
az létezik és kizárólag csak annyi ideig, amíg a médiában szerepel. Semmi
más nem maradt már... A cím erre az áldatlan állapotra utal. Mindezt jól
kiemelik és a filmben végigkísérik a betétdalok, amik erősen jók.
A
film nem rossz, bár sok helyen klisékkel van tele, illetve sok elem már más filmben
is szerepelt, helyenként szájbarágós. Ennek ellenére, a feldolgozott problémák
nagyon is valósak, s a túlzások ellenére, jó tudni róluk. A szociológiában a
kritikai elmélet problematizál manapság hasonló kérdésekről a globális média
szerepe, szimbolikus fogyasztás kapcsán (lásd Ritzer, 2004, 2010).
