Jó szándékkal kikövezve

Vita Emese

Október 26-án debütált Cristian Mungiu legújabb filmje a hazai nagyközönség előtt, de ezt megelőzően már nemzetközileg hangosnak bizonyult A dombok mögött: két díj a Cannes-i Filmfesztiválon, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb női színésznek járó díjon is e film  főszereplői osztozhattak (Cosmina Stratan és Cristina Flutur). A filmet több nemzetközi fesztiválon is díjra jelölték (Chicago, Mar del Plata, European Film Awards), Oscar-díjra is. A cinemagia.ro adatai szerint több mint 40 ezren látták az elmúlt hetekben. Az alaptörténet hasonlatosságot mutat Mungiu  4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjével, mellyel 2007-ben vitte el  a Palme d’Or-t. Mindkét esetben két fiatal barátnő sorsmeghatározó döntésének körülményei bontakoznak ki, a közös múlt kötöttségeiben, akiknek élete valamilyen zárt szervezethez kapcsolódik, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap esetében mikro- és makroszinten egyaránt (romániai kommunizmus és bentlakás).  A dombok mögött egy árvaházból indítja a lányok előéletét, az ortodox egyház szervezeti keretei és szabályai között, egy kolostorban követhetjük végig sorsukat.

Az ördögöt nem kell táplálni

A történet alapjául valós események szolgáltak: 2005-ben a Tanacu béli papot és négy apácát bűnösnek találtak a 23 éves Irina Cornici nővér halálában, akit három napig tartó ördögűzésnek vetettek alá. Gondolva, hogy a lányban maga a megtestesült démon lakozik, megkötözték és megvonták tőle a „földi táplálékot”, mondván, hogy az ördögöt nem kell táplálni, viszont a sátánnal együtt az élet is kiszállt a lányból. A pópa hét év letöltendőt kapott, az apácák hat, illetve öt évet, viszont az előbbit jó magaviselettel négy év után szabadlábra helyezték. Az egyház szigorúan elhatárolódott az esettől, az apácákat nem fogadják vissza – oda, ahol gyakorlatilag „kiképezték” őket. Felvetődik a kérdés, bűnösök vagy áldozatok? Ki a bűnös és ki az áldozat? Kié a felelősség? És mi a garancia arra, hogy nem lesznek hasonló esetek, vagy nincsenek, csak éppenséggel nem ilyen végzetesek, és ki tud róla a dombok mögött? A történet regényt (Spovedanie la Tanacu), filmet ihletett, mely Mungiu szerint tükörként működik, mindenki azt lát benne, amit önmagában hordoz, ki egyházkritikát, ki konfliktusokat, ki szeretetet és annak különböző megnyilvánulási formáit. Mi maradunk a kritikánál, elsősorban társadalmi és nem filmes szempontból.

Bűn és bűnhődés

Két olyan fogalom, amely ha nem is mindig explicit módon, de visszatérő kérdései Mungiu filmjeinek, akárcsak az emberiségnek is. A társadalom normális működéséhez normák, szabályok szükségesek, különben eluralkodik a káosz. A szabályokat (jó esetben) társadalmi konszenzus alapján határozzák meg, és a normaszegőket megbüntetik, így a gyilkosokat is, minthogy a tett valamennyi társadalomban elítélendő és büntetett, ugyanakkor a mondás erre a társadalmi gyakorlatra is igaz: a cél szentesíti az eszközt. Tehát egy magasztos cél érdekében akár a gyilkosság is megengedett, mi több szükséges („rossz”) a kitűzött nemes, mondhatni a végső jó elérése érdekében, ami a pap, az egyház, a hívők szempontjából nem más, mint üdvösség és örök élet. Tudniillik Alina skizoid hajlamai mögött nem testi-lelki okokat véltek felfedezni (orvos sem – ez is beszédes jelenkori társadalmunk racionalizáltságának fokára vonatkozóan), hanem viselkedését a gonosszal hozták összefüggésbe, a gyógyítás módjául az exorcizmust választva, mielőtt még megfertőzné a kolostorbeliek és odajáró hívők lelki életét hitetlenségével, kétkedéseinek hangot adó kirohanásaival. Innen nézve mind a pap, mind pedig az apácák mentesülnek a bűnvád alól, sőt az egyház is, és ebben a körben fel sem merül a felelősség kérdése, elvégre mindannyian isteni parancsra, sugallatra cselekednek egy bűnös lélek megmentése érdekében.

Alina nem csak bűnös, lázadó (pl. nem hajlandó gyónni). És a lázadókat megbüntetik, különösen a totális rendszerekben, mint amilyen az (ortodox) nagyegyház is ahol a másságnak nincs helye, ahol alternatívák helyett egy dichotómikus ellentétpárra épülő sematikus világnézet uralkodik, amelyben valaki vagy egyik, vagy másik oldalon áll, vagy tiszta, szent, jó vagy pedig mocskos, bűnös, profán, rossz – de középút nincs, és az elhatárolódás mielőbb szükséges, a vadhajtásokat időben kell lemetszeni. Mindemellett Alina romboló személyiségének folyamatos fölmutatása tökéletes ellenpéldaként szolgál a kolostorban élők számára, hogy milyenek NE legyenek.

„A szeretet, mely mozgat napot…”

A film kevés információval szolgál a lányok életének korábbi szakaszairól, mégis van egy csöppet sem mellékes tudnivaló, éspedig, hogy Alina és Voichiţa árvaházban nevelkedtek, és ez a tény meghatározza jövőjük alakulását. Egyrészt mindkét rendszer, az árvaház, de legfőképpen a kolostor, hasonló totális jegyeket hordoz magán:

Oligarchikus jelleg – a nagy egyházszervezet helyi szintű vezetője a pap, aki csak látszatra alkalmazza a felsőbb szinteken hozott szabályokat, vallási alapelveket. Tanacu-ban ő hoz döntést arról, hogy kit vesznek fel a kolostorba és milyen erkölcsi kritériumok alapján, ő szabja meg a viselkedés határait, hogy mi az, ami megengedett és mi az ami már tűrhetetlen, mikor kell végső megoldáshoz folyamodni. Tehát aki a „belépés” mellett dönt, elfogadja életének felügyelet alá kerülését, sőt magánéletének megsemmisülését. Mert itt nincs magánélet, magánügy, magánszféra, itt minden közös. Enyhítő körülmény, hogy az apácaságról mód van dönteni, viszont az árvaházba kerülésről nem, továbbá kérdés, hogy egy kötődés- és szerethiányos kvázi karcerszervezeti előélet milyen mértékben prediszponálja egy újabb hasonló keretek között működő intézményhez való tartozás igényét, feltétlen ragaszkodást a biztonsághoz. Itt azt láthattuk, hogy nagymértékben, hiszen árvaházból való kikerülése után Voichiţa számára a kolostor, ezen keresztül pedig isten, az örök biztonság, ahogy ő fogalmaz: „Elindultam egy úton, ahol soha nem leszek többé egyedül”, „Az emberek jönnek, mennek, csak Isten van velünk mindig”; Alina számára viszont Voichiţa jelenti a nélkülözhetetlen alapbiztonság feltételét, ugyanakkor vele együtt a kolostort is el kell fogadnia.

A hatalom kontrollálatlansága – a kontroll egyirányba működik, mondhatnánk, visszacsatolásra nincs lehetőség a nővérek részéről. Az önként vállalt átneveléssel/nevelődéssel együtt a szabadságtól való megfosztottság a zárdalakók egyik leglátványosabb jellemzője. Alina a kolostor mellett dönt, annak ellenére, hogy szabadságra vágyik munkában és magánéletében egyaránt, s végül „szeretetvezérelt döntésének” fatális következménye lesz. Voichiţa mindvégig két világ között szorong, inkább enged a nővérek, a pap, az egyházi tanításnak, mint az önállóságnak, vagy megérzésnek, míg végül eloldozza megláncolt barátnőjét, és azt tanácsolja, hogy menjen el. A kozmikus magányt megélő Alina inkább lemond személyiségéről, egyéni vágyairól a szeretetért, amelyet még itt e földön, e világban kíván megtapasztalni, ugyanakkor a folyamat előrehaladtával nincs lehetősége az exorcizmusnak ellenállni, mintha maga is elhinné megszállottságának valódiságát.

A másság nem tűrése – ahhoz, hogy Alina a közösség teljes értékű tagjává válhasson, meg kell változnia, pontosabban meg kell térnie és előzőleg nyilvánosan megszégyenülnie mássága (bűnös volta) miatt (közös összeülés jelenet, Alina hangosan olvassa a és számolja vétkeit). A kolostorban mindenki egyenruhát hord, feketét, s hogy Alina ebben is éles kontraszt, jól szemlélteti színes öltözéke, majd beolvadása.

A vezető (hatalmának) igazának kétségbevonhatatlansága – talán egyike a legproblémásabb kérdéseknek, különösen ha a pap, vagy akár az egyház egy felsőbb, transzcendens hatalom nevében, mint beavatott közvetítő két világ között hajt végre bizonyos tetteket, legyen az ördögűzés, vagy egyszerű gyilkosság – Isten nevében. Mert bár lehet sminkelni a dolgokat enyhítő körülményekkel, a tény hamisíthatatlan: 2005-ben meghalt egy lány, akit középkori módszerekkel akartak kigyógyítani betegségéből.

Mungiu egy interjú során azt nyilatkozta: az élet folyamat, s ő nem kíván következtetéseket megfogalmazni. És minthogy A dombok mögött is csupán egy részlet ebből a folyamatból, inkább arra hivatott, hogy kérdéseket szüljön, nem válaszokat. Az elgondolással egyetértünk, nem is feladata a (film) művészetnek a válaszadás, viszont gyújtózsinórnak kiváló, a diskurzusok, párbeszédek elindításában, egyáltalán a problémára való reflektálásban.