Simion Emőke – A szabadság mértéke
Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, pártkatona és rendszerellenes elem, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással. Szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.
A hűbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern polgári társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket, csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formájával cserélte fel a régieket.
A posztmodern kor sajátossága, hogy annak a tévképzetét kelti, hogy korunk fogyasztói társadalmait semminemű szál nem köti az elmúlt századok történelmi eseményeihez. Azt érezhetjük, hogy a nagy ideológiák összecsapásának korszaka lezárult, a történelmi fejlődés egy sötét zsákutca mélye felé lépked. Ám, az emberiség történetének koránt sincs vége. Kulturális limes-hez érkezvén mindannyiunk érdeke felismerni, hogy az ideológiák közötti konfliktusok megújulnak, átértékelődnek, de semmiképp nem tűnnek el indokolatlanul.
Marx ideológiáját idézve a gazdasági és társadalmi viszonyok képezik azt az alapot, melynek felépítménye a politika, a jog és a különböző tudatformák. Az alapot a termelőerők és a termelési viszonyok határozzák meg. A termelőeszközök birtoklása, valamint a megtermelt javak elosztásakor birtokolt pozíciók alapján alakulnak ki az osztályviszonyok, és határozódik meg az osztályharc, ami az ellentétes érdekű osztályok közötti küzdelem az államhatalomért. Ezek a tényezők mozgatják a történelmet, és ez a fejlődés záloga is egyben.
Jelen munkámban igyekeztem elsősorban eredeti, átfogó képet nyújtani arról, hogy egy rendszernek az ideológiája miként határozza meg egy adott társadalom magatartását, mentalitását, értékrendszerét, ugyanakkor elvárásait, életkörülményeit illetve élet- és jövőképét. A tudományos források mellett az oral history is alapját képezték annak munkának, mely a romániai kommunista rendszer és annak bukása, a “89-es forradalom”, avagy “rendszerváltás” témakörét járja körül.
Ennek a jelenünkre nézve meghatározó korszaknak és a rendszerváltás eseményeinek az ismerete helyzetértékelésünk és jövőtervezésünk szempontjából is fontos, hiszen a fent felsorolt elemek nem tűnnek el egy forradalom által egyik napról a másikra. Beépültek az egyén viselkedésébe, gondolkodásába és életvitelébe, így a nevelés/neveltetésen keresztül akarva
akaratlanul is kihatással van a következő generációkra is. Mivel a generációk között átjárás van, a kommunista rendszerben felnevelkedett szülők kivetítik a jövő nemzedékeire is mentalitásukat.
Immár az X-generáció számára is halványuló emlékek ezen politikai történések, mégis mentalitásukat nagyban meghatározza annak a kornak a megélése, melyben nem rendelkezett az egyén olyan meghatározó alap jogokkal (szólásszabadság, magántulajdon birtoklása, mozgásszabadság, vallásgyakorlás szabadsága stb.), mint amelyek 89 után már egyértelműen jártak mindenkinek nemtől, vallástól és nációtól függetlenül. A viszonyítási alap fontos része a jelenlegi helyzetünk felméréséhez, értékeléséhez.
Eljárásként egy témában érintett riportalannyal folytatott beszélgetés lejegyzését választottam - egy élettörténet segítségével próbáltam közvetlenül vizsgálni egy rendszert, információt gyűjteni az egyén nézetei és attitűdje időbeli fejlődéséről. Más forrásokat is felhasználtam a kapott információk kiegészítésére, érvényességük ellenőrzésére. Ugyanakkor megpróbálom összehasonlító kontextusban ismertetni a 89 előtti és 89 utáni világot az elmondottak alapján.
Interjúalanyom az X-generáció női tagja, aki a “forradalom” idején 12. osztályos diák volt Sepsiszentgyörgyön a 2-es számú Ipari Líceumban. Kérdéseim arra vonatkoztak, hogy hogyan élte/élték meg a kommunizmus utolsó éveit, az 1989-es eseményeket és a rendszerváltás első éveit, illetve milyen változást hoztak a családok vagy szűkebb közösségek életében ezek az emlékezetes események, amelyek olyan erővel vésődtek bele a kollektív tudatba, hogy máig mérföldkőként, viszonyítási pontként gondolnak rá azok, akik megélték.
Válaszaiból főként arra tudtam következtetni, hogy az embereket a hatalom nemcsak maga alá gyűrte, hanem el is fogadtatta magát. A tökéletes társadalmat olyan módon valósították meg, hogy voltak “egyenlők” és “még egyenlőbbek” - ez az ellentét feszült tehát az átlagember és a párt kiszolgálói között.
A rendszer célja egy elképzelt ideális társadalom megteremtése volt, ennek nevében minden más gondolkodást elvetendőnek és üldözendőnek tartottak. „Az ellenség köztünk van”, vagy „az, aki nincs velünk, az ellenünk van” jelmondatok a szüntelen éberségre hívták fel a figyelmet, a külső és a belső “ellenségek” felkutatására, megsemmisítésére kérték és várták a lakosság együttműködését (megfélemlítés, besúgó rendszer, letartóztatások). Mesterségesen gerjesztett hisztérikus légkörben a terror fenyegetése elől senki sem menekülhetett. Egyéni bosszú, ellenszenv, személyes konfliktus esetén bárkitől meg lehetett szabadulni, elég volt ha feljelentette. A terror légkörét jellemezte, hogy ha valaki nem jelentett fel másokat, vagy védelmébe vett letartóztatottakat, akkor számíthatott rá, hogy gyanússá válik, így lett más emberek vádlása az önvédelem eszköze.
Mégis, 1989 decemberében egycsapásra vált a millió egyedből álló többség meggyőződésévé, hogy a régi rend megbukott, s valóban, összeomlása szinte magától, eszméletlen sebességgel folyt le. Riportalanyom aznap nem forradalmár szándékkal hagyta el az otthonát, de végül ő is csatlakozott a pártszékház előtt összegyűlt sokasághoz. A tömeg számára még nem volt átlátható a forradalom sikeressége, mégis már eufórikus hangulat uralta az embereket. Beszédek hangzottak el az önjelölt szónokok által, és a szólásszabadság jogával élve hosszú idő után először hangzottak el az “igazság”, “szabadság” lényegéről szóló mondatok. Ceaușescu halálhíréről a román televízió rendkívüli adásából értesülhettek. A fejleményekről az elkövetkező napokban megjelent Háromszék Napilap első számában olvashattak: “a munkások újra bementek dolgozni a gyárakba és megalakult a Nemzeti Megmentési Front.”
Arra a kérdésre, hogy milyen változás volt érzékelhető az elkövetkezőkben, a 90-ben először megrendezett március 15-ei ünnepség emlékbenyomásai jelennek meg. Ebben az évben látogatta meg a várost Tőkés László tiszteletes, akit a köztudat a forradalom szikrájának tartott. Sok tízezer ember hallgatta a temesvári református lelkész igehirdetését.
A végbement rendszerváltás alapjaiban változtatta meg a politikai rendszert és egyben a társadalom- és gazdaság szerkezetét is. Az egypártrendszer helyét átvette a pluralista demokrácia, illetve megkezdődött a tervgazdálkodásról piacgazdaságra történő áttérés és az állami tulajdon privatizálása is. Megemlítendő, hogy az eddig állami tulajdonú lakások felvásárolhatóvá váltak, aminek lehetőségével a legtöbb lakos élt. Valamint, vissza lehetett igényelni az államosított földeket, ingatlanokat. Így újra megjelent a magántulajdon. Vallásgyakorlás szempontjából is kardinális változás történt, az “ateista” rendszer megszűnése lehetővé tette a lelkiismeret és vallásszabadság jogának gyakorlását.
A gazdaságban végbemenő változások hatással voltak a munkaerőpiacra és a foglalkoztatottságra, gyorsan emelkedett a munkanélküliség és csökkent az aktív keresők aránya. Mivel megnyíltak a határok, számtalan dolgozó ment ki külföldre jobb munkakörülmények és magasabb bérek reményében. Az itthon maradt “lokálpatrióták” fokozatosan vállalkozová vagy munkavállalóvá váltak, már akár a magánszférában is.
A társadalom szerkezete is átalakult: kialakult a hazai nagytőkések csoportja, nőtt a kis- és középvállalkozások száma, azonban az alsóbb társadalmi csoportok és a szegénységben élők száma nagyobb ütemben növekedett, a társadalmi különbségek jelentős mértékben nőttek. A korábbi viszonylagos egyenlőség után a társadalom szinte kettészakadt. A Ceaușescu rendszerben felülről befolyásolták a gyermekvállalás döntésének szabadságát is, olyan értelemben, hogy nem volt legális semmiféle teherbeesést szabályozó módszer alkalmazása. 89 után ezek a korlátozások megszűntek, így kevesebb gyerek is született.
A legpozitívabb változásnak a szólásszabadságot és a külföldre utazást tekintették, a legnegatívabbakat pedig a munkavállalással, a közbiztonsággal és az életszínvonallal hozták összefüggésbe. Tehát a szabadságjogok kiterjesztése szempontjából valóban pozitívnak értékelik a változásokat, minden más szempontból azonban a dolgok kedvezőtlen irányba fordulását látták az emberek.
Ugyanitt, Sepsiszentgyörgyön, már 1989. december 23-án egy jogászokból álló baráti kör megfogalmazott egy 20 pontot tartalmazó programtervezetet, amelyben Rozsnyai Sándor jogász vélekedése alapján, “olyan koncepció bontakozik ki, mely egy a mainál jóval szabadabb szellemű az önállóságot és önigazgatást sokkal nagyobb szerephez juttató politizálást tenne lehetővé.” Törekvéseik a romániai magyarság elnyomása ellen irányultak, mindezen követelések csupán egy töredéke valósult meg. Arra a kérdésre hogy nem hagyott- e itt kiaknázatlanul egy lehetőséget a kisebbség 89 decemberében, Rozsnyai határozottan válaszolt: dehogynem. Saját intézményeit nem teremtette meg. Nem élt a forradalmi helyzet kínálta eséllyel, hogy az akkori törvényen kívüli állapotban megalkossa saját intézményeit, bízott abban, hogy a rendszerváltás mintegy magától meghozza mindazt, ami valóban egyenrangú államalkotó tényezővé emelhet bennünket.
Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos, 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceaușescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az “alternatív projekt” pedig nem az új vezetők saját projektje volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció.
A következtetés, melyet mindezek tudatában egy Z-generációs gondolatmenet le tud vonni, az lényegében egy paradoxon. Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúzió fogalmazható meg. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélését. Tehát, a forradalom bukása abban nyilvánul meg, hogy a ledöntött rendszer nem vált az emberek fejében egyértelműen elítélendővé. Hisz arra a kérdésre, hogy mit adott az embereknek a kommunizmus több elfogult választ is kapunk: utakat, villamosítást, iskolákat, gyárakat, urbanizációt, megyésítést, fogyasztást. De milyen áron? Románia XX. századi kommunista berendezkedése iránti nosztalgia egyik gyakori formája annak emlegetése, hogy milyen jó is volt 1989 előtt, mert mindenkinek volt munkahelye, sok lakás és gyár épült, vidékre is bevezették az áramot, lett modern közigazgatás stb. Elfeledve azt a tényt, hogy az áldozatok, a meghurcoltak nem kaptak erkölcsi elégtételt, bocsánatkérést a “régi-új” államhatalomtól. Az elkövetők, jelen esetben a szekusok, soha nem kerültek számonkérésre.
A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy mégsem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele. Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke. Amit adott a forradalom végezetül nekünk, román állampolgároknak, az, hogy csatlakozhattunk Európához. Igazából megnyílt a világ számunkra. Ez a dolgozat megírása is lényegében ennek köszönhető.
