Szatmári Anna – Készenlétben az indulásra… vagy maradásra

          Anna édesanyja nővérével és unokatestvéreivel 
születésnapozás közben. A sütit 
nagymamájuk készítette.
Azon a decemberi reggelen is majdnem minden úgy indult, mint általában szokott: hideg volt, nagyon hideg – de ezt már megszokták a vidék emberei, nem volt ritka a mínusz 30 fok, a térdig érő hó meg a hat hónapig tartó tél. Akkor még nem sejtették, mi vár rájuk, hogy az életükben olyan változások lesznek, amelyekre csak álmukban mertek gondolni. Vagy még álmukban sem, mert a teljes létüket átható félelem megtanította őket, hogy csak azt szabad és csak úgy, ahogy az elő van írva. 
    A hegy ködös lábánál elterülő kisvárosban, az egymásra rakott sok száz betonskatulya egyikében korán reggel rutinszerűen kattant a villanykapcsoló, csak hogy meggyőződjenek róla: már megint „elvették az áramot”. Nagyapám kitapogatta a gyufát, meggyújtotta az egyetlen szál gyertyájukat, aztán bebotorkált a fürdőszobába. Már rég nem vacogott, megszokta a hosszú évek alatt, hogy télen bent is ritkán van több 10 foknál. Még jó, hogy ma van víz, s nem a tízliteres vederből kell meríteni – ha ugyan nem felejtett el „fogni” valaki, amikor volt – a gyors mosakodáshoz. Felfrissülve egyensúlyozott vissza a konyhába, begyújtotta a tűzhelyet, legalább az áraszt egy kis meleget, mire felébred a család többi tagja. Minden egyes reggel ugyanazokkal a mozdulatokkal vette elő a serpenyőt, nyitotta ki az üresen tátongó hűtőszekrény ajtaját, kivette a durva papírba csomagolt szalonnát, és lekanyarított belőle két szeletkét. „Mekkora istenadta szerencse, hogy a falusi rokonok idén is megszántak egy tábla szalonnával, falatka kolbásszal, véres-májas hurkával. Amúgy az üres kenyér is jól csitítaná a tegnap délutántól tartó kínzó éhségemet” – suttogta csak úgy magának, de ekkor már ott sertepertélt körülötte nyúzott arcú felesége és két szomorú ábrázatú nagylánya is. Habzsolva nyelte „fejedelmi” reggelijét, emlékeztetve magát, hogy délután négyig semmit nem fog enni, aztán oroszos bundasapkáját fejébe húzta, és kommunista szabásmintájú, amióta eszét tudja egyetlen télikabátjába burkolózva elindult a hivatalba, mielőtt a nők elkezdenék reggeli vitatkozásukat. Rendszerint anyjuk addig csitítgatta a lányok marakodását, amíg kialakult a dühös-kétségbeesett veszekedés, legtöbbször arról, hogy ki jut be előbb a fürdőbe, ki nem eszi meg a szegényes reggelit, miért nem hordanak sapkát, vagy mit számít a frizura, a „divatosabb” ruha, lényeg, hogy ne betegedjenek meg a csattogó hidegben, mert aztán nincs gyógyszer, s amúgy is luxus a betegség egy ilyen világban. A fiatalok legnagyobb problémája általában az volt, hogy melyikük fürödjön a fél órát tartó langyos vízben, ki vegye magára a „modernebb” kabátot meg hasonló semmirevalóságok. 
    Anna édesanyja XII. osztályos diákként magyartanárnőjével
és néhány osztálytársával
    A lányokkal kiskorukban sokat nem kellett vesződni: növögettek, óvodába jártak, aztán iskolába, működött minden előírás szerint. Ám amióta szerre elkezdtek serdülni, a világ fájdalma beléjük költözött, s a rendszer, a szülők meg az egymás iránti gyűlöletben csúcsosodott ki. A felnőttek nem nagyon törődtek csemetéik lelki vívódásaival, úgy tartották, nem ezek az igazi problémák, számukra egyszerű, ugyanakkor nehezen megoldható feladatok vártak nap mint nap, nagyjából mindig ugyanaz. A nők, családanyák egyetlen tevékenysége a napi élelem beszerzésére korlátozódott, s miután ledolgozták a nyolc órát, értelmetlen bolyongásba kezdtek a kisváros üres üzleteiben, s olykor esténként diadalittasan tértek haza félkilónyi szalámival, egy darab parizerrel, kis konzervvel, amit aztán gondosan beosztottak. A férfiak többnyire a túlélésre rendezkedtek be, ami a legjobban akkor működött, ha semmivel sem törődtek, semmiről nem beszéltek. Teljes meggyőződéssel hitték: amit nem mondanak ki, az nincs is. Meg amúgy sem tudhatták, hogy épp a rokonuk, barátjuk, komájuk, szomszédjuk, kollégájuk dolgozik-e a szekuritáténak. 
    Anna édesanyja és nővére egy múltbéli karácsonyon       
   Élték forgatókönyv szerinti kirakatéletüket a kisváros lakói, néha eszükbe jutott, hogy talán másképp is lehetne, de nagyon jól tudták, hogy fölösleges ezen gondolkodni. Célokat nem tűztek maguk elé, álmokat nem szőttek, vágyakat nem fogalmaztak meg. Egyesek belefáradtak, mások beletörődtek, s ha tudták is a hozzájuk eljutott kevés információfoszlányból, hogy van esély a változásra, sokan egyetértettek nagyapával, hogy az a fajta élet nekik nem jár. A fiatalok nehezebben viselték szűkre szabott létüket, nem akartak apáikhoz hasonló, önként vállalt rabságot. Titokban hittek a változás esélyében.
    Bandukolt nagyapa a decemberi reggelben, nagyokat reccsent léptei alatt a hó. „Valahonnan kellene szerezni legalább egy olyan nyeszlett kis fenyőt, mint a tavaly, ha már szaloncukorra s töltött káposztára nincs sok esély, legalább ennyi jelezze, hogy karácsony van” – morfondírozott magában. Aztán kissé ijedten eszmélt rá, hogy már megint nem vett ajándékot a családnak. Ám rögtön visszarázódott a jelenbe, amint a kapuban megpillantotta az igazgatót, akit húsz év alatt soha nem látott álldogálni a vállalat előtt. Kissé sápadt arca elárulta: ma itt valami    rendkívüli dolog történik. 
    Délben aztán futótűzként vonult végig a városon a hír: valami csoda folytán (ami könnyen meglehet, nem is igaz) épp most döntjük meg a negyven éve tartó diktatúrát. A város lakói hömpölyögve özönlöttek a főtérre, aztán néhány óra álldogálás után hazamentek, és a tévében végignézték a „forradalmat”.
    Mikor a lányok átfázva hazaértek, nagyanyám elégedetten állapította meg, hogy már megint igaza volt, megmondta, jól fel kell öltözni ebben a cudar időben. S amúgy valami forradalomról beszélnek a szomszédasszonyok, ő ugyan semmit nem ért, de ha valaki megmondaná, mit kell csinálni, csatlakozna a többiekhez. „Különben is, apátok hol császkál egy ilyen rendkívüli napon?”
    Estefelé megérkezett a családfő, vézna kis fenyőt szorongatott hóna alatt,  a felé zúduló kérdésekre nem válaszolt. Éppen úgy, mint mindig: vagy nem tudta a választ, vagy nem akarta kimondani, mert ha megtenné, a szavak valósággá, a gondolatok megtörténtté alakulnának.
    Letelepedett hát a család a kis fekete-fehér képernyő elé, s várták egész éjszaka a sok ki nem mondott kérdésre a soha meg nem érkezett válaszokat. Hajnal felé aztán valami katonaféle hivatalosságok egymást túllicitálva a lakosság tudomására hozták, hogy megszökött a diktátor, s majd el is fogják, s ki is végzik, csak kerüljön a kezük közé,  és mindezt meg is mutatják élő egyenesben az ország népének. „Valahogy megszokjuk ezt is” – sóhajtott nagyapa, s közömbös arccal elvonult egy kicsit szundikálni, amíg esetleg történik még valami az országban.
    Soha nem volt annyira szegényes a szenteste, mint abban az évben, de a hegy alatti kisváros lakói hittel telve gyalogoltak éjfélkor a csíksomlyói csodatevő, Napbaöltözött Asszonyhoz. Az egyetlen személyhez, aki századok óta nemcsak meghallgatja, de meg is válaszolja kérdéseiket, mert sehogyan sem tudták kitalálni, mit kezdjenek a vállukra nehezedő iszonyú nagy szabadságukkal.
    Gyorsan teltek az évek, ám túl sok változás nem történt. Az emberek tették, amihez a legjobban értettek: várták, hogy valaki mondja meg, mi a következő lépés. Mert ugyan jöttek szembe velük az utak, de a döntéshozás képességét nem kódolták beléjük. A bátrabbak mégis elindultak a távoli vagy nagyon távoli Nyugatra, s azóta is arra várnak, valaki mondja már meg nekik, hogy vajon visszajöjjenek-e? Meg amúgy is, egy dolgot megtanultak: miért kellene önmagukon kívül másokért is felelősséget érezniük? A még bátrabbak otthon maradtak, azt mondják: teszik a dolgukat, s ha majd „elviselhetetlen” lesz, akkor ők is útnak indulnak. Végzik az éppen halaszthatatlannak tűnő dolgaikat, s közben nem veszik észre, hogy saját magukat is elhalasztották. 

Anna édesanyjának V-VIII. osztályos pionirkönyve 

    A hegy alatt élők 30 év alatt sem tudták levetkőzni régi beidegződéseiket, ritkán beszélnek egymás között azokról az időkről, azt meg végképp nem tudják: a „forradalom” előtt volt-e jobb, vagy azután, tőlük aztán ilyet ne kérdezzen senki. Jobb lesz elfelejteni az egészet! Nagyanya azóta is járja az üzleteket, tartalékokat halmoz fel, és büszkén mutogatja a kamra polcain katonás rendben sorakozó befőtteket, savanyúságokat. Rajta aztán soha többé nem fog ki az éhezés! Nagyapa hallgatagon várja egyik nap után a másikat, s ha felteszek neki egy kérdést, arra vagy nem tudja a választ, vagy nem beszél róla, mert akkor „az a dolog nem is létezik”. Apám sem beszél sokat, de ha megszólal, ömlik belőle a panaszáradat, hogy a kommunisták egyik napról a másikra lebontották szép, nagy családi házukat. Anyám pedig naponta változtatja véleményét, miszerint jó, hogy itthon maradt, mert itt van egy saját helye (30 éve dolgozik ugyanannál a cégnél), másnap már mindent hátrahagyva indulna akárhová. Ám bárhogy is legyen, azt vettem észre, úgy élnek, mintha készenlétben állnának: az indulásra… vagy a maradásra. 
    – Minket semmire nem tanítottak meg. Nem volt idejük, vagy nem tudták, hogyan kell. De az is lehet, nem merték átadni azt a sok hiábavalóságot, ami meghatározta rendkívül sablonos, számomra teljes mértékben értelmetlen életüket. Vagy csupán arra vártak, valaki mondja már meg, hogyan kell… Aztán mi vagy elmentünk, vagy itt maradtunk – mondja végtelen nyugalommal (de az is lehet: szomorúsággal) anyám, miközben pötyögi a számítógépbe a másodállásban itthonról végzett munka adatait, majd fürge mozdulattal kiveszi a sütőből az illatozó muffinokat, rápillant húgom matek feladatára (s mondja, hol hibázott) és megbízható interjúalanyként még hozzáteszi: Mondd meg te, hogy kire milyen hatással volt a kommunizmus, a „forradalom” vagy a rendszerváltás óta demokratikusnak nevezett társadalmi rend...

Szatmári Anna írása a Venczel József Esszéverseny I. díját nyerte el





Népszerű bejegyzések